Emeletről emeletre járva nézelődünk, végül a teremőrtől kérünk segítséget. Újra végigjárjuk a termeket. Valóban: a díszes üvegajtókon áthaladva eljutunk az utolsó helyiségbe, amelynek falán ütött-kopott ajtót fedezünk fel. Ebben a kis, elhanyagolt szobában őrzi a szlovák nemzeti múzeum a magyar Szent Korona másolatát, amelyet 1967-ben kapott a Magyar Népköztársaságtól. A koronamásolattal való bánásmód tökéletesen illusztrálja, milyen megbecsülésnek örvend ma Szlovákiában a több mint félmillió lelket számláló felvidéki magyarság.
A tárlatvezetés szlovákul kétszáz, angol, német és orosz nyelven négyszáz koronába kerül óránként. Magyarul sajnos nincs. Ahogy a kiállítótermekben sem találunk egyetlen magyar feliratot sem.
– Minden nyelven nem írhatjuk ki a kiállított tárgyak ismertetőit. Spanyolul, portugálul és svédül sincsenek feliratok, nem csak magyarul – magyarázza érdeklődésünkre a jegyszedő asszony. – Magyar állampolgártársainknak pedig tudniuk kell szlovákul.
Ez az az ártatlannak tűnő mondat, amelyet a szlovák politikának az elmúlt évtizedek során olyannyira sikerült beültetnie a köztudatba, hogy ma a felvidéki magyar gyermekek egynegyedét szlovák tanítási nyelvű általános iskolába íratják a szüleik, ráterelve őket az identitásvesztés, az asszimiláció útjára.
Az egykori koronázási városból mára szinte teljesen eltűntek a magyarok. A 2001-es népszámlálás szerint számuk alig éri el a 16 ezret, ami a szlovák főváros lakosságának csupán mintegy négy százaléka. Működik magyar óvoda, általános iskola, gimnázium, és a legtöbb országos magyar szervezetnek is itt van a székhelye. A még hatvan évvel ezelőtt is háromnyelvű Pressburg azonban ma már végleg a múlté.
– Szeretem ezt a várost, itt nőttem fel – meséli Schuster Péter vállalkozó, akit a két nép közötti viszonyról kérdezünk. – Ahogy a környezetemben érzékelem, a kapcsolat folyamatosan javul. Egyre kevésbé számít, hogy kinek milyen a származása. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne min javítani – teszi hozzá, majd további érdeklődésünkre így folytatja: – Vegyes házasságban élek, a feleségem szlovák. Mielőtt a kisfiunk megszületett volna, találkoztunk egy családpszichológussal. Amikor elmondtuk neki, hogy a gyermekkel mindketten a saját anyanyelvünkön fogunk beszélni, a reakciója nagyon meglepett bennünket. Azt javasolta, hogy hároméves koráig csak szlovákul szóljunk hozzá, mert a kicsi egyébként elveszíti a „családérzetet”, és éjszakánként be fog pisilni. Ami persze nem történt meg, noha a helyzet még annyival bonyolódott, hogy édesapám – német nemzetiségű lévén – kizárólag németül szól az unokájához.
A második világháború előtt Pozsonyban mindenki beszélt három nyelven. Aztán jött Benes elnök és a dekrétumok, s egyszerre minden megváltozott. A németeket, a magyarok egy részét kitelepítették, s az iparosodó nagyvárosba tömegével kezdték telepíteni a szlovákokat. A deportálási hullám a pozsonyi magyarok közül főleg a középosztályt, a hivatalnokokat, illetve az értelmiséget érintette. Ezeknek a rétegeknek az utánpótlása évtizedeken át lehetetlen volt, mivel magyar felsőoktatási intézmény nem működött, s a révkomáromi Selye János Egyetem csak tavaly ősszel nyithatta meg kapuit.
– Az egyetem? Meglátja, még sok vitának lesz az okozója – véli egy turistákra váró taxisofőr. – Én mondom magának, nagy hiba volt megalapítani. Ez, kérem, Szlovákia, és itt szlovák egyetemekre van szükség. Aki magyar egyetemen akar tanulni, menjen Magyarországra!
– A magyaroknak egy szavuk sem lehet – veti közbe egy kollégája. – Kormányon vannak, és ők döntenek mirólunk. Mit akarnak még?
Ezt a szemléletet Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök alapozta meg hatvan évvel ezelőtt. Ő ugyanis jól tudta, hogy a jog- és vagyonfosztás által megváltoztathatja a társadalmi viszonyokat, de a magyar kisebbségben hosszú időre elültetheti a kisebbrendűség, a többségi nemzetben pedig a felsőbbrendűség érzését. És Benes persze azzal is tisztában volt, hogy a jogaitól és vagyonától megfosztott felvidéki magyarság nem fog egykönnyen talpra állni. De vajon mit tud erről, illetve mit ért ebből az egyszerű ember?
– Egyvalamit tudnia kell – mondja egy unokáját kísérő nagypapa. – A Benes-dekrétumok a kölcsönösség elvén alapultak. Magyarország 1938-ban elfoglalta és elcsatolta Dél-Szlovákiát, a szlovákok pedig nagyon sokat szenvedtek. Ami a háború után történt, az ennek a következménye volt.
Húsz év körüli utcai képeslapárushoz fordulunk, őt is megkérdezzük a dekrétumokról. Jókedvűen válaszol:
– Valami kisajátítás és kitelepítés Szlovákiából, enynyit tudok. Hogy mi miatt, azt viszont sajnos nem. Jobban kellene ismernem a témát ahhoz, hogy véleményt tudjak alkotni róla. Szerencse, hogy nem kellett érettségiznem történelemből – teszi hozzá nevetve.
– Azt maguknak nagyon jól kell tudniuk, hogy mik voltak a Benes-dekrétumok! – vágja szemünkbe egy középkorú járókelő. – És azt is, hogy a magyarok mit csináltak itt évszázadokon át! – harsogja.
Ismét fiatalokba botlunk. Egy fiú és egy lány jönnek kézen fogva, mindketten tizenkilenc évesek. A fiú a bátrabb:
– Benes-dekrétumok? Voltak, azt tudom. De hogy pontosan mik is voltak… Valami a trianoni egyezséggel kapcsolatban, ugye? Magyarország és Szlovákia között? Véleményem nem nagyon van róla, annyira nem ismerem az ügyet. Elég kevés történelemóránk volt – magyarázza.
A tájékozatlanság persze nem csak a szlovák történelemoktatás „mulasztására” vezethető vissza. Hiszen tucatnyi pozsonyi könyvesboltban megfordulva tapasztalhattuk, hogy Sidonia Dedinová cseh írónő számos nyelven – többek között magyarul is – megjelent nagy sikerű dokumentumkötete, az Eduard Benes, a likvidátor (2003) sehol sem kapható. Sőt ahogy az eladóktól megtudtuk, a legtöbb üzletben sohasem árulták.
Mindezek után nem csoda, ha a Benes-dekrétumokról érdemleges válasszal csak az idősek tudnak szolgálni.
– Tizenöt éves voltam, amikor a háború véget ért, de ami utána történt, arról is csak annyit mondhatok, hogy nem volt helyes. Nem lett volna szabad megtörténnie, hogy embereknek el kelljen hagyniuk az otthonukat – lep meg bennünket válaszával egy idős aszszony, akinek a családjában sem németek, sem magyarok nincsenek. – A kommunizmus alatt a Benes-korszakban történtekről beszélni sem volt szabad, ezért tudnak róla keveset a fiatalok – mondja.
– Írja le nyugodtan a nevemet, Milan Choma vagyok Késmárkról. A véleményem pedig az, legfőbb ideje, hogy a két nép közelebb kerüljön egymáshoz. Mindkét ország tagja az Európai Uniónak, ezenkívül számos közös történelmi emlék köt össze bennünket, hiszen a magyarok és a szlovákok is az Osztrák–Magyar Monarchiában éltek. Egyszerűen igyekeznünk kell megtalálni a közös pontokat. Úgy érzem, hogy mi lent dolgozunk ezen – Késmárkon például Thököly halálának 300. évfordulója alkalmából emléktáblát helyzetünk el –, de ugyanezen odafent a politikusoknak is munkálkodniuk kellene.
– Tudja, hogy itt, Pozsonyban főzik a legjobb magyar gulyást? – kérdezi mosolyogva Wagih Khoury libanoni–francia származású étterem-tulajdonos. – Tudja, én nem a származásuk szerint különböztetem meg az embereket. Nekem nem az számít, hogy valaki magyar vagy szlovák, a barátaim és az alkalmazottaim között is vannak szlovákok és magyarok egyaránt. Amit a magyarokon látok, az csak annyi, hogy nagyon rosszulesett nekik, ami decemberben történt. Ezek az emberek megrendültek. Azt hiszem, Magyarország súlyos hibát követett el azzal, hogy elutasította a referendumon feltett kérdést.
Igen. Magyarország időnként követ el súlyos hibákat. December ötödike valóban nagy lehetőség volt arra, hogy a felvidéki magyarság visszakaphassa önbecsülését és büszkeségét. De Magyarország másképp döntött, és a felvidéki magyaroknak most meg kell érteniük, hogy önerőből, segítség nélkül kell talpra állniuk. Az Ipoly mentén ezt már meg is értették. Aminek köszönhetően – egy lelkes adománygyűjtést követően – másolatot készíttettek a magyar Szent Koronáról, amely ezúttal az őt megillető helyre, az ipolybalogi Árpád-kori templomba kerülhet, ahol eredetijét 1304-ben őrizték.
origo.hu
Így perzseli fel a földet az óriási hőség – fotókon a súlyos aszály
