Zeusz fölébredt vagy kétezer esztendős téli álmából, hogy jó szimatú filmrendezőként lecsapjon a Héliosz légitársaság repülőgépének katasztrófájára. Igen, igen, ez az. Ez kell nekem – gondolta Zeusz. Nem azért volt vonzó számára a történet, mert a kapitány leütötte a másodpilótát parancsmegtagadás miatt, majd szőrén-szálán eltűnt – ki tudja, hová. Zeusz nem Agatha Christie, őt hidegen hagyja a bűnügyi vonal. Ő sorstragédiában utazik – hányas járaton is?
Hollywood a megmenekülésre vevő. A dramaturgiailag mellékes hősök persze odaveszhetnek, lehetnek halandók; a főhősök, a szívünknek kedvesek viszont Hollywood szerint mindenképp halhatatlanok, istenek, akik semmiképp sem veszhetnek oda. Nem úgy Zeusz szerint. Zeusznak ebben a történetben az tetszik, hogy mindenki odaveszett. Zeusz az anankéra, a végzetre vevő, arra bukik. Hollywood: szirupos halhatatlanság, Zeusz: márvány halandóság. Zeusznak azért kell ez a történet, azért szeretné megvásárolni a világtól, amiért a világ nem képes feldolgozni. Jelesül azért, mert happy end helyett sad enddel, szomorú véggel fejeződik be. Szomorú vasárnap. Senki sem segít. A vadászgépek – a mentőangyalok – csak betekintenek az ablakon, s megállapítják magatehetetlenül a végzet bekövetkeztét. Hogy immár kísértet-repülőgép úszik a mindenség tengerén. A halál repülőgépet old az ég vizében.
Amikor Zeusz értesült a katasztrófáról, tüstént felismerte benne az ikaroszi archetípust. Az ikaroszi motívumot. Oda is kiáltott Poszeidónnak, aki épp vízisízett: Te öreg, ez egy az egyben Ikarosz története!
Minden repülőgép-katasztrófa megrázó és lesújtó, ám ami miatt a Héliosz-katasztrófa ontológiailag elgondolkodtatóbb és emberileg fájdalmasabb a többinél, az a következő: itt a magasság ölt és nem a mélység. A szakadékba zuhantat kérdezik: hogy vagy? Jól. Nem fáj a lábad? Ó, nem. És a karod? Rendben. Igaz, még nem értem földet. Úgy gondoljuk, hogy a zuhanás maga még ép, ami végzetszerű, az az ütközés vagy a robbanás maga. Egy pillanat. Egy szempillantás alatt. Itt viszont, mire lezuhant a gép, a valódi történet már végbement. A történet egyik verziója szerint az emberek abba pusztultak bele, hogy leesett a légnyomás, az zuhant le s vele az oxigénszint, vagyis a magasság mámorába haltak bele. Mélységi mámor, magasságmámor. A hegymászóknak már a 8848 méter magas Csomolungma megmászásához is oxigénmaszk kell. Az utasszállító gépek átlag repülési magassága tízezer méter. A kis kondenzcsíkos ezüstmütyür Budapest fölött elhúzva valójában két kilométerrel a Csomolungma fölött repül. A Héliosz légitársaság akaratlan Ikaroszait ez a magasság ölte meg. A Naphoz közelebb kerülve az alacsony légnyomás, az oxigénhiány, no és a mínusz ötvenfokos hideg.
A jéghegy itt légnemű volt – a különbség ennyi csak a Titanic katasztrófájához képest. Amikor a civilizáció által távol tartott körülmények, a „kinn a farkasok” váratlanul betörnek körülbástyázott báránylétünkbe, az mindig egyfajta mementó. Mondhatnók, ízelítő a nekünk eredetileg vagy végleg szánt sorsból.
Meddig tartható fenn az inkubátor, a magunk köré álmodott mesterséges világ, és meddig mehetünk el? Hol a határ? Nem istenkísértés-e az, amit csinálunk? Nem illegális határátlépő-e már emberemlékezet és időtlen idők óta civilizációnk, kultúránk? S ha igen, ki kéri tőle és hol az útlevelet?
Amstrong, az első – Michael Jacksonnál korábbi – moonwalker, holdjáró, szkafander nélkül ugyancsak megfulladt volna, de nem akadt istenére ott fent, aki deklarálta volna, hogy a király meztelen. Hogy mezteleneknek kellene lennünk, s így volna emberségünk király. Meztelenek és holtak.
Ma általánosan elfogadott bioetikai alaptétel, hogy a mesterséges megtermékenyítés még igen, de klónozni embert már nem. Ne játsszunk istent! Jó, csakhogy ki mondja meg, miért épp ez a tilos? Miért épp itt van a határ? Ökológiai szempontból üdvözítő cél a fúziós erőmű, hisz kevésbé szennyez, mint a ma ismert és elterjedt energiaforrások, de bölcseleti szempontból megkérdőjelezhető: mit keres egy főemlős a Napban? A fúzió lényegileg – „lehoznám néked a csillagokat is az égről, tündér vagy te a legszebbik tündérmeséből” – lehozza a csillagot az égről a földre, azt végzi el, amit eddig csak a Nap tudott. Energiaéhségünk kielégítéséhez immár csillagrabszolgára van szükségünk, miközben genetikailag úgy 99 százalékig rokon főemlőstársunk, a csimpánz energiaéhsége kimerül az általa fogyasztott táplálékban.
Cybercsillagról nem tudunk, hacsak nem Isten az. Apropó, egy vicc, ha vicc: összekötik a legnagyobb teljesítményű számítógépeket, és az így létrejött szuperkütyütől megkérdezik: van Isten? A válasz hosszú töprengés után: most már van. Cybercsillagról nem tudunk tehát, vagyis nem ismerünk olyan, a Lem Solarisában megsejtett objektumhoz hasonló természetes képződményt, amely spontán gondolkodna, így a számítógépek példa nélkül múlják felül az emberi mérvű intelligenciát. Vajúdnak a hegyek, és gördülnek a kövek. Rolling Stones. Az ember által immár az ember anatómiai, biológiai lényegét értelmezhetetlenül és rejtélyesen felülmúló, felülreprezentált mennyiségű energia és információ mozdul meg, de kiáltani is egy hangszóróval már mennydörgésnyit tudunk.
Siratófal valamikor. Berlini fal nemrég. Hangfal most. És ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, még mindig nem mondja, hogy megállj. Hogy itt a vége, fuss el véle. Nem, még mindig azt üvölti, hogy tovább, tovább, tovább… Nem mondja, hogy ereszkedj le háromezer méterre, ahol melegebb a levegő és több az oxigén, inkább azt adja globális parancsba, hogy emelkedjünk tízezer méter fölé.
origo.hu
Földre dobta a magyar kokárdát és transzgender zászlót vett elő egy drag queen a Pride színpadán
