Elafóniszosz

Kréta délnyugati csücskében, a Kriósz-fok közelében található. Eldugott hely, távol a főutaktól és távol a főutakból elágazó mellékutaktól is. Most azt kellene írnom, hogy paradicsomi hely. Kétségkívül az. Csodás, barátságos, idilli. Többször eszembe jutott már, hogy írok róla. Mostanáig valahogy mégsem jött el a pillanat. És most, amikor írok róla, most sem róla írok. Azt hiszem, tudom, miért van ez. Kétszer is jártam ott, vágyom vissza, mégsem köt oda semmi. Mindössze egyetlen dolgot szeretnék róla elmesélni. Távolabbról kell kezdenem. Kréta nem kicsi és nem nagy, az arányaival úgy jöhetünk tisztába a legkönnyebben, ha magunk elé képzeljük a Balatont. Kréta olyan, mint a Balaton háromszor. Igazán nagy távolságok nincsenek, hiszen a körülbelül kétszázötven kilométer hosszú sziget a legkeskenyebb részén tizenöt, de a legszélesebb pontján is alig ötven kilométer széles. Hogy mégis vannak nagyobb távolságok, annak az az oka, hogy kétezer-négyszáz méter magas, kopár, járhatatlan sziklahegyek magasodnak rajta. Amit Elafóniszosz kapcsán szeretnék elmesélni, az Hriszoszkalítiszben esett. Bérelt autóval tekeregtünk a véget nem érő szerpentineken a hegyek között, amikor végre feltűnt előttünk a tintánál is kékebb Líbiai-tenger. Falu, település sehol, mindenütt csak szikla és szúrós bozót: kő hátán kő. Aztán az egyik kanyar után végre feltűnt egy kolostor. Nem nagy, de elég nagy ahhoz, hogy kicsinek ne legyen mondható. Az öböl egyik hatalmas sziklájából nőtt ki, mintha szerves része, alkotóeleme lenne kőnek, tájnak. Magas, meszelt kőkerítés vette körül az egymásra torlódó kis fehér teraszokat, kupolákat, épületszárnyakat. Lent a mélyben tajtékból vert csipkét a sziklákon harsogó víz. Az alacsony, keskeny kapubolt alatt faajtó nyílott. Beléptünk. Átmentünk a kicsiny, nem éppen gondozatlan, de nem is gondozott virágoskerten, keresztül egy napfényben fürdő, zárt udvaron, beóvakodtunk a templomba, onnan egy újabb, fehérre meszelt, tenyérnyi udvarba, lépcsőn a teraszra, tovább egy másikra, besettenkedtünk a falatnyi zöldségeskertbe, betévedtünk egy cellába, onnan egy lépcsőre, kupolát körítő járdára, támfalra – lent mormogott, sustorgott, hersegett a tenger –, becsalinkáztuk az épületegyüttes zegét-zugát, és nem találkoztunk senkivel. Kifelé sorjáztunk már, amikor a templom kapuja mellett észrevettünk egy nyitott ajtót. Tágas, barátságos helyiségbe nyílott, amely keveréke volt a sekrestyének és a lakószobának. A beömlő fény rebbenő árnyakat hintett a falakra, az ablak alatti díványon hanyatt elnyújtózva hortyogott a bozontos szakállú pópa. Ujjai a mellén összekulcsolva, lábán ormótlan fekete bakancs. Ennyi történt csak. Vagyis semmi. Ez az, amit Elafóniszoszról el szerettem volna mesélni. Ez a semmi, ami nem is Elafóniszoszban, hanem három kilométerrel odébb, Hriszoszkalítisz kolostorában esett. Vagyis nem esett. A pópa ágya mellett, a keze ügyében nem állt félig üres vörösboros palack. Nem ébredt fel, nem meredt ránk meglepetten, vérben úszó szemmel, nem tápászkodott fel nyögdécselve, nem kínált borral, szőlővel, olajbogyóval és fekete kenyérrel. Nem mesélt az életéről, az édesanyjáról, az apjáról, a testvéreiről, a kamrában telente kotozó egérről. Mellén összekulcsolt kézzel, szépen összetett, bakancsos lábbal aludt. Bozontos szakállában játszi fény csillogott.
Krétáról sok minden elmesélhető. Szamaria elhagyott romjai a titáni szurdok mélyén. Lutro halászfaluja, mely csakis a tenger felől közelíthető meg vagy azon a kéttenyérnyi széles ösvényen, amely úgy kanyarog a falut karéjozó irdatlan sziklahegyek oldalában, akár az ökörhugyozás. Lehetne mesélni Haniá régi hajóépítő műhelyéről vagy a Rethímno óvárosának legmélyén megbúvó, cégér és kirakat nélküli baklavasütödéről, ahol az istállónyi helyiségben, a kopott, málló vakolatú falak közt visszeres lábú asszonyok ugyanúgy készítik a mézes süteményt, mint amikor még velencei és török gályák dörgölőztek, nyiszorogtak a kikötő mocskos vizén. Afrátáról, ahová turista ritkán téved, s ahol Alekszander bácsi és Rokszán néni éldegélnek, sütik a halat, és főzik az apró rákokat. Vriszeszbe először gyalogosan, kitikkadva érkeztünk meg, mert toronyiránt vágtunk neki a tengerpartról a végtelen olajligeteknek. Zeusz elvarázsolt muzsikusai, a kabócák olyan szilajul húzták, hogy méhkasként zúgott a fejünk, mire leereszkedtünk a hegyoldalon az apró faluba, ahol a harmincas évekből itt felejtődött ki tudja, micsodában – kocsmában, kávéházban, táncteremben és közösségi házban – megismerkedtünk Heléna nénivel. Olyan bort adott, fekete volt és illatos, tüzelt benne a krétai nap, hogy arra gyanakodtunk, jerezt vagy martinit töltöget nekünk a cserépkorsóból. Bámultuk az olajligeteket, a ciprusokat. A falu közepén üldögéltünk, talán egy nagy tölgy alatt, szemben az aprócska, kedves templommal. Sárgadinnyét eszegettünk, mellé hullott aligátorkörtét, avokádót és fehér fügét haraptunk, kortyolgattuk a gyantás bort. Heléna néni álmosító hangon, tört németséggel mesélt az életéről, szerelméről, Helmutról, akinek az érkezését megérezte, amikor 1941 májusában felpillantott a hajnali égre, s észrevette az ejtőernyők lassúdan növekvő nagy pöttyeit. Vriszeszbe, Heléna nénihez és a kopott biliárdasztalokhoz, a közösségi ház termének közepén álló, üvegcsempés nagy kályhához visszatértünk kerékpárral is, tekertünk az aligátorkörte-ültetvények között kanyargó üres úttesteken, meg-megálltunk, teleszedtük a zsákjainkat hullott gyümölccsel, soha annyi avokádót nem zabáltunk, mint akkor, és Heléna néni Helmutról mesélt.
Sok mindent el lehetne mondani Krétáról, nekem mégis mindig az a kolostorában sziesztázó, elnyúlva heverő pópa jut az eszembe. Elafóniszosz maga a csoda. A reggel még elhagyatott part, a halványkék és fűzöld, türkizként ragyogó vizek, másutt citromsárgák vagy csontfehérek, de mindenütt kristályosan áttetszőek, itt combig, amott bokáig vagy térdig, mellig érő lagúnák, langyos vizű, sekélyen elterülő öblök, elfolyó üvegként tündöklő tavacskák, keskeny csatornák, forró pocsolyák, tenyérnyi sziklaszigetek, homokpadok és nyúlványok, félszigetek sora. Tamariszkuszfák. Rózsaszín homok. Leírhatatlan? Nem. Leírható. (Minden leírható, vagy semmi sem az.) De minek leírni azt, ami úgyis tökéletes. Talán ezért nem írok végül a pópáról sem, aki azóta is ott alszik a díványon, szakálla bozontjában játszi napfény, lábán fekete bakancs.