Elveszettek

Ahogyan elnézem Duma István Andrást a nagy csapat Balatonon nyaraló csángó gyerek között, azon gondolkodom, mit is jelent az a szó, hogy közös. Mióta olvastam Duma Csángó mitológiáját, talán értem. Pedig ők egymásra hasonlítanak, de rám nem. Máshogyan beszélnek, más volt a történelmük, minden szokásuk más. Mégis összeköt bennünket valami mély, ősi rendezőelv is, amelynek szabályait ők még betartják. Mi már nem.

November 27-én, vasárnap születtem Klézsén, ez van írva a papírjaimba, de valójában az egyik szeredán születtem meg, délután. Csak, tudja, a csángó gyerekek annak idején mind vasárnap születtek.
– Ezt hogy kell érteni?
– Annak idejiben vasárnap volt a faluban a beíró ember, a jegyző. A pappal együtt vasárnap írták bé a gyermekeket. Valószínűleg egy héttel előbb születtem, mint ahogyan kereszteltek és beírtak. De a nevem se stimmel, mert hiába hívnak engem Duma Andrásnak, a születési levelembe Andreinek vagyok írva, semmi nyoma annak, hogy én magyar lennék. Pedig András voltam születésemtől kezdve. Amikor kimentem Erdélybe, sőt még előbb, mikor a városba eljuttam, Bákóba, akkor tudtam meg, hogy én nem magyar vagyok, hanem csángó.
– Bántónak érzik ezt a szót?
– Ez a szó nekünk bajt jelentett. Azt, hogy a magyarok nem fogadnak be, önálló csángó népnek tartanak. Az igazság az, hogy egy falu sem fogadja el, hogy csángó, én, a klézsei rámondom a másik faluban élőre, hogy csángó, de magamról nem fogadtam el.
– Mára belenyugodott?
– Bele vagyok nyugodva, sőt büszke is vagyok rá, ezért lett az új könyvem címe Csángó mitológia. Nekem az a véleményem, hogy mi egy tiszta magyar népcsoport voltunk abból a hétből, amelyik bevándorolt Európába. Ott maradott egy népcsoport a Kárpátok keleti felén, és soha nem jött át rajta. Nagy Lajos korában még együtt voltunk a magyarsággal, hiszen a királyoknak Moldvában is volt fennhatóságuk, aztán fokozatosan elszakadtunk.
– Mikor következett be ön szerint a teljes elszigetelődés?
– Valamikor az ezerhétszázas években. Addig nem nagyon létezett határ, aki akart, vett egy lovat, és átment a hegyen. Meg kellett írnom magunkról ezt a könyvet, mert mindig viccesen olvastam a néprajzosok munkáját.
– Hogy érti azt, hogy viccesen?
– Láttam, hogy hol csúsz’ ki a kezükből az igazság. Ők nem ott élnek, ezért csak szépen elraktároznak, leírnak egy helyzetet, de nem tudják, miből következik az a valami. Azt nem látják, hogy mi van. Érti? Még csak ott születni is kevés. Együtt kell élni a néppel.
– Vegyük sorra: hol csúszik el az igazság?
– Itt van például a nyelvjárás.
– Az én pesti fülem számára is egyértelműen érzékelhető, hogy a csángó falvakban más-más a nyelvjárás. Azt hallom, hogy az egyik jobban hasonlít a jelenleg beszélt székely nyelvjáráshoz, a másik kevésbé. A klézsei például alig.
– Így van. Egy klézsei egész máshogy ejti a szavakat, mint egy forrófalvi. A dioszéniek például azt a szót, hogy ’én’, úgy ejtik: ’jen’. Lészpeden egészen más a helyzet, ők a madéfalvi veszedelem után jöttek ki, ők székelyesen beszélnek. Sokan kerültek ki Erdélyből úgy is, hogy elkövettek valami vétséget, és menekülniük kellett. Rekecsin például évszázadokig a zsiványok búvóhelye volt, azt mondják, a falu támogatta élelemmel azokat, akiknek bujdosniuk kellett. A székely eredetű falvakban a lakodalomba hívogatást sem úgy csinálják, mint mi, hívogatópálcával, hanem borral kínálják a meghívottakat. A hívogatópálca az ősmagyaroknál egyfajta zászló volt botra csinálva. A bot feje kampós volt, valószínűleg juhászbot lehetett. A női pálcára meghatározott színű selymek voltak rácsomózva, de a színek jelentése mára elveszett. A nyolcvanas években még megvolt a hívogatópálca, én magam is azzal hívtam a vendégeket.
– Kisfiú korában kapta?
– Megcsináltam magamnak! Vékonykát, olyan, mint az ujjam vastagsága, a hossza csobán [juhász] méretű, hétaraszos, kígyófejvel. A rokon lányok szép színes cérnákat köttek rá, ami a menyegző végéig rajta maradt. Ahogyan az öltöny került a népviselet helyibe, a hívogatópálca is lassan elmaradt. Ha valamit nem tudnak megtiltani az embereknek, behoznak helyette mást, azt mondják, hogy ez az új divat, és máris elvész a régi. Az emberek meg nem is gondolnak bele, mekkora értéket vesztettek el.
– A Székelyföldön azt mondta nekem valaki, nem várhatom tőlük, hogy skanzenben éljenek.
– Na, látja, ezt mondják annak, aki a hagyományait megtartja, de közben nem mondják el azt, hogy most én téged éppen rákényszerítelek, hogy elveszejtsd az értékeidet. A csángóságban még mindig a család, a gyermek a legszentebb dolog, azért, mert a nyelvjárás megszenteli ezeket. Nálunk a rendetlen családokat gúnyolják, azt mondják, ribanc család vagy semminek való. Gyermekről beszélni olyan, mint a szentségről szólani. Visszatérve még a lakodalmas szokásokhoz: van még egy csángó jellegzetesség, ez pedig a virágos pálca, ami nem más, mint a kopjafa kicsinyített mása. Azt szimbolizálja, hogy az esküvővel kihalunk az ifjúságból, és beleszületünk a felnőtt közösségbe. A menyegző nem más, mint egy gyász.
– Gyász?
– Észre sem veszi a mai ember, az a baj. Megmondom, miért: ha meghal egy fiatal legény vagy lány, vagy ha valaki papnak megy, eljátszszák a menyegzőjét. Mégpedig azért, mert ahhoz, hogy beteljesítse a sorsát, éretté váljon a lelke, át kell hogy lépjen ezen a kapun, ezen a szerepen. Másként nem juthat el a halálhoz, nem léphet át a túlvilágra. Ezek a pogány hit maradványai, amik szentebbek a kereszténységnél.
– A lélekbúvárok azt mondják, hogy az anyák szülés utáni sírós állapota is egyfajta gyászreakció.
– Amikor egy férfi és egy nő belekerül a szerelem boldogságába, az erők „megszabadulnak”. Ez a felszabadult energia a csángók hite szerint az anya testében ölt magára testet, és ezzel „kitér” a természet rendjibül. Amikor a magzat kifejlődik, kiszabadul édesanyánk testéből. A fogantatáskor tehát kihalunk a természetből, de boldog édesanyánk. Amikor megszületünk, kihalunk édesanyánk testéből, megszületünk a családba, ahol a lelkünket növeljük fel a képességekre. Aztán kiegészítjük a lelkünket a menyegzőn, kihalunk a családból es, de mégis boldogok vagyunk, mert a tudás kapujába érkeztünk, hiszen a házasságban új dolgokkal találkozunk és tanulunk. Amikor a lelkünket kiegészítettük a közösségben, a lelkünk teljessé válik, és elhagyja a testet.
– Bárcsak minden sors ilyen szép lenne!
– Ilyen, csak meg kell keresnünk. Sokszor bebizonyosodott már számomra is, hogy a moldvai katolikus vallás nem más, mint a pogány magyar hit. Ott van például a karácsonykő. A karácsonykő és a kálváriahegy azonos a táltosheggyel. A karácsonykövek hatalmas sziklák, látni egy ilyet például a Békás-szorosban, most már egy keresztet is tett rá az egyház. Ez a szikla minden faluban megvan, érdekes megfigyelni, hogy a moldvai falvak mind ilyen hegyekhez helyezkedtek. Most el kell képzelni, hogy milyen ember volt a táltos. Azt tudjuk, hogy testileg valamilyen bénaságban szenvedett, vagy megsebesült, vagy valami rendellenességgel született. Ő védte a közösséget, ezért a közösségtől megkapott mindent. Felment a hegycsúcsra és figyelt.
– Mi volt a feladata?
– Az, hogy kapcsolatot tartson a felsőbb világokkal. Nem filozófiára kell gondolni, hanem egészen az igazságot kell keresni. Mit csinált az az ember ott? Fentrűl látott mindent. Az emberek nyugodtan dolgozhattak, mert ha szükség volt rá, ő megfújta a kürtöt. Közben ideje volt gondolkodni. Ha problémák keletkeztek a társadalmon belül, kimentek és megkérdezték. Nem volt elfoglalva azzal, hogy a tehén elrúg, a szekér eltörik. A gondolatmenete csiszoltabb volt, mint a többinek, de mégis hasonló, mert az információi abból a társadalomból érkeztek, amiben benne élt. Hogy legendák születtek ezekről az emberekről, természetes.
– Vajon el tudta hagyni a testét?
– A testét bárki el tudja hagyni. A gondolatok nincsenek sem a testhez, sem a földi léthez kötve. Amikor leülök, és gondolkodni kezdek a közösségről, a természetrűl, a világrúl, máris nem a testemrűl gondolkodom, vagyis a testemet elhagytam. A kereszténység úgy terjedt, és máig is így csinálja, hogy megtalálja a kultúrában azt, ami megegyeztethető a keresztény tanítással. Abban biztos vagyok, hogy a keresztény térítés nálunk lassabban és közel sem olyan régen történt, mint Magyarországon. Az egyház olasz papokat küldött, akik nem tudtak a néppel szót érteni, és a nép sem igen értette, hogy mit prédikálnak. Az ősi magyar hit monoteista, egyistenhitű vallás volt, így aztán mégsem volt nehéz dolguk a hittérítőknek. De a moldvai falvakban máig megvannak a védőkövek, többnyire az út jobb oldalán. Forrószegen a templom egyik oszlopát tartó talpazat alatt van egy kis kő, aminek látszólag nincsen semmi funkciója. A klézsei templom előtt is van egy ilyen kő. Ezek őrkövek, amiket ha alaposan megvizsgálok, megkapom a fejiket. Ez a fej olyan, mint a gyertya lángja.
– Tehát nem természetes képződmények?
– Ezek megdolgozott kövek. A szent köveknek a helyét lassanként átvették a keresztek, már ahol átvették. Bizonyos fontos helyeken megmaradtak. Klézsében olyannyira, hogy be nem fejezett bálványkövek, máig nincsenek megmozdítva az udvarokból. Nem tudják, mi célt szolgált, de még mindig védőköveknek nevezik. A forrófalvi templom fundamentuma egy ilyen úrkövön áll. Előtte van egy vaskereszt, rajta a nap. A falubeliek azt mondják, az a nap és az a kereszt az elfelejtettekért áll.
– Kik az elfelejtettek?
– Kik? Az őseink, akik a régi hitet hordozták. Miért nem lehet a magyar nyelv ügyében a katolikus egyházzal megegyezésre jutni? Moldva sokáig a legkeletibb része volt a világnak, ahová a katolikus egyház eljutott. Az én véleményem az, hogy a katolikus egyházon belül van egy demokratikusabb és egy radikálisabb szárny. A radikálisabb rész az, amelyik azt mondja, hogy egy vallás, egy nyelv, egy egyház van az egész földön, ezért ahol csak lehet, latinosítani kell. Latinok lettek a spanyolok, a franciák, az olaszok és az összes többi latin nyelvű népesség. Ezt kísérletezték nálunk is a csángókkal. Hogy lehet őket legjobban ellatinizálni? A román nyelvet kell megtanítani nekik, ezért küldtek olasz papokat. De ez nem sikerült a csángóknál, mert a mi gondolkozási módunk olyan messze áll a latin nyelvtől, hogy mi képtelenek voltunk latin módon gondolkodni. Csak akkor kezdtünk románul megtanulni, mikor ki kellett menni a városba, mert megszűnt a faluban az életlehetőség. De még mindig nagyon kevés a vegyes házasság, azért, mert a csángók egészen másképp gondolkodnak a családról, sokkal nagyobb szentség nekik, mint a románoknak. Visszatérve: az 1850-es években adta ki az egyház az első rendeletet, hogy a moldvai templomokban csak moldvai nyelven szabad misézni, és a katekizmust is kinyomtatta románul. De ez olyan szépen van kinyomtatva, hogy magyar betűk vannak benne, például ú, ű, mint mikor a székely ember megtanul románul, és csúful ejti ki a román szavakat. Egészen az 1960-as évek végéig csak olyan papok szolgálhattak a csángó falvakban, akik máshol tanulták a papságot. Legtöbbször magyar fiúkat vittek el papnak tanulni, és beléjük ültették azt a gondolatot, hogy ők románok. A vajdák idejében a román nép nem akarta beolvasztani a magyarokat, sőt a vajdák papírt adtak nekünk, hogy az ő védelemjük alatt állunk. A románság a katolikus egyházzal csak Trianon után kezdett együtt dolgozni.
– A költeményeiben igyekszik felhasználni minden elfelejtett csángó szót, nyelvjárástól függetlenül. Mikor kezdte keresni őket?
– Magamat kezdtem keresni, azt, hogy hová tartozom. Nekem ez nem volt kérdés, csak akkor, amikor hányigálni kezdték rám, hogy nem az vagyok, aminek érzem magam. Nekem semmi nyernivalóm nincs a magyarságból, de mégsem akarom elveszteni. Azóta írok verset, mióta megszülettem. Ha akarja, most is írok egyet. Hogy a népemért dolgozzam, kicsivel később kezdődött, bár mindig élt bennem ez a parázs, csak nem volt meg a lehetőség, hogy lángra kerüljön. Hatodik osztályos voltam, amikor egy Lakatos nevű öregembertől kaptam egy magyar imakönyvet, ez volt az első magyar könyvem. De én nem voltam irányítva, hogy ezt olvassam, egyszerűen ez talált a kezembe. Mikor kijuttam a szakiskolába Brassóba, ott voltak a boltban magyar és román nyelvű újságok, és én a magyart vettem el. Természetes, hogy a csángó embereim gúnyoltak, hogy na, András elkezdett magyarkodni, milyen jól tud ő magyarul! A csángók szeretik mondani, hogy nem tudnak magyarul olvasni, de ha akarják, mindnek megy. Az megesik, hogy bemegyek a könyvesboltba, és azt mondom az eladónak, nénikém, adja ide azt az írást, és mikor néz rám, hogy „tessék?”, akkor jut eszembe, hogy az irodalmi nyelvet használjam. Ez nehezebb.
– Ha a demográfiai adatokat nézzük, a határon túli magyarság előbb vagy utóbb beolvad a többségi nemzetekbe. Mondja, hogy nincs igazam!
– Ha a magyarság nem lesz képes egy nemzeti infrastruktúrát létrehozni, akkor eltűnik a földről. Látszik ez a csángóságon, a szórványban élő magyarokon, a délvidékieken, a pesti magyarokon. De büszke nemzetet nagyon nehéz teremteni, mert magunkkal kell érte megharcolni. December ötödike csak egy tünet volt, olyan, mint a vízfelszín, ami azt mutatja, hogy most éppen egy ember merül el benne. A nemzet az országon belül is megsemmisül, mert nem születik gyermek. Ha tudjuk, hogy kik vagyunk, és az egész nemzet életlehetőségéhez gazdasági alapokat is teremtünk, akkor megmaradunk.