Hadjárat a semmibe – egy vers genezise

Babits Mihály sokat vitatott versén (Hadjárat a semmibe) tűnődik esszéjében Koós István. A mű az Alföld legújabb számában jelent meg, és ha a titokzatosan szövevényes vers minden vonatkozását felfejtenie nem is sikerül a szerzőnek, érdekes adalékokkal gazdagítja a Babits-filológiát. Köztudomású, hogy irodalmunkban tán Babits volt az első, aki teljes tudatossággal leszámolt a romantikus költőeszménnyel, ami Ady Endrének sem sikerült. Jó példa erre az említett költemény, melyből világosan kirajzolódik, hogy Babits a poétát többé nem politikai vátesznek tartja, miként környezete és közvetlen elődei, hanem szakrális értékek őrzőjének és továbbadójának, ez azonban így feketén fehéren kimondva leegyszerűsítés, hiszen a Hadjárat a semmibe költője nem kizárólag a tradíció őrzője, de olyan „modern személyiség”, aki érzékeli a tudás, a szerep, a jelentés és a néven nevezés válságát. A szónak ebben az értelmében jogos tehát az a korábbi irodalomtörténészi felvetés, hogy Babits versét szoros szálak fűzik Arany János Bolond Istókjához, hiszen a szalontai költő – irodalmunkban tán elsőként – sejtette meg a modern szellem válságát, mely Kierkegaard, Nietzsche, Bergson, Huizinga, Ortega, majd René Guénon, nálunk pedig Hamvas Béla, Csáth Géza és Füst Milán munkáiban kapott érvényes formát.
„Ebben a műben – írja Koós – olyan kettős motívum jelenik meg, amely Babits későbbi költészetében uralkodó lesz: a part és a víz kettőse. A Sziget és tengerben ez a kettősség a kaotikus, ösztönös, elvadult modern világ és az azzal szemben a klasszikus ideálokat őrző, önmagát birtokló személyiség ellentétét jeleníti meg…” A verset Babits valamikor az 1910-es évek elején írhatta – az 1913-ban jelent meg –, és erős hatást gyakorolt rá Bergson bölcseletének „intuícióelmélete”. .
A versben erős hangsúly esik a beszéd, a szó elégtelenségére a teljesség kimondásához, a tér és idő szálainak összekuszálódására, valamint a modern személyiség meghasadására. Bergson szerint – és ezt mintha Babits is osztaná – „ami létrejön, az nem tartam, a folyam megragadása, hanem egy másfajta nyelvi mozgás, egy szétroncsolt, disszeminált nyelv, ami folyamként termeli ki magából a megszólalókat, a jelentéseket. Vagyis a nyelv nem képes megragadni a folyamot, viszont maga válik folyammá.”