A második világháború viharai ellentétes hatást gyakoroltak a történelmi keresztény egyházakra. A szélsőséges léthelyzetek, az élet és a biztonság állandó veszélyeztetettsége sokakat terelt a végső kérdésekhez. A templomok megteltek a hittől korábban eltávolodott emberekkel, a legnehezebb időkben, ostrom, bombázás alatt is gyakran tömegesen keresték fel a szent helyeket, imádkoztak övéik és saját maguk megmeneküléséért. A hit értéke e nehéz időszakban lett nyilvánvaló a mindenükből kiforgatottak számára.
De nagy volt azoknak a száma is, akik végső kétségbeesésükben egyszer s mindenkorra hátat fordítottak az egyháznak. A sok borzalom, a véget érni nem akaró esztelen öldöklés, az árvák és védtelenek szenvedése emberek tömegének rendítette meg a hitét. Az ateizmus erős támogatást kapott a „hogyan engedhette meg Isten ezt a sok szenvedést?” kérdéssel. A hitnek, a történelmi egyházaknak végleg hátat fordítók észre sem vették, hogy nem a létezés végső forrásának mondtak nemet, hanem csupán saját antropomorf, torz istenképüknek. Ám ezzel a „nem”-mel, ha komolyan, őszintén és nem cinizmusból vagy érdekből mondták, paradox módon mégiscsak a végső igazsághoz kerültek közelebb.
Az extrém léthelyzetek következtében a háború dúlta Európában sok országban fogtak hozzá az evangéliumok üzenetének minél alaposabb megismeréséhez, kezdték ismét szó szerint értelmezni a történelmi káoszban emberközelbe került tanítást. Valószínűleg kevesen tudják, hogy ebben az időszakban Magyarországon is annyira megerősödött az ökumené gondolata, hogy a háború éveiben még folyóiratot is ki tudtak adni a katolikus–protestáns közeledés kezdeményezői Az Egység Útja címmel.
Ezekben az esztendőkben egy huszonéves fiatal svájci református teológus arról ábrándozott, hogy házat vásárol a németek által lerohant Franciaországban, ahol segíthet a rászorulókon. „Ez olyan hely volna, ahol össze lehetne kapcsolni a hallgatást és a munkát” – írta 1941-ben Roger-Louis Schütz-Marsauche. Naivitás? Biztosan az, mint minden fontos kezdeményezés. A tervet elhatározás követte: a fiatalember Franciaországba látogatott, és Cluny keskeny utcáin bolyongva egy kapura kiszögezett cédulára bukkant: eladó ház Taizéban. Másnap megtekintette a kicsiny falut, megkereste a házat, majd hazautazott Svájcba. Összehívta harminc barátját, elmondta nekik terveit. A kis társaságból alakult meg az első közösség. Hamarosan megvásárolta a demarkációs vonal közelében lévő házat, és – egyelőre egyedül – odaköltözött. Menekültek sokaságának adott menedéket, ideiglenes otthont, és látta el őket a legszükségesebbekkel. E karitatív munkához szükséges javakat kétkezi munkával teremtette elő. Életét a munka és az imádság határozta meg. De nem sokáig maradhatott Taizéban; hamarosan feljelentették, távollétében megszállta házát a Gestapo, az otthonában rejtőzködő embereket elszállították. Roger testvér is menekült lett, vissza kellett térnie Svájcba. Alkalma nyílott arra, hogy megírja diplomamunkáját, amelynek címe A szerzetesi élet eszménye Szent Benedek koráig és összhangja az evangéliummal lett. Hamarosan olyan emberek figyeltek fel a fiatalember elgondolásaira, akik egész életüket a Roger testvér által megfogalmazott egyszerű célok megvalósításának akarták szentelni. Genfi házában már egy kis szerzetesi közösség működött, és 1944 őszén visszatérhettek a felszabadult Taizéba. Kétkezi munkát folytattak, német hadifoglyokat támogattak, és befogadták a szeretteik elvesztése után az országutakon árván kószáló gyermekeket.
A falu hosszú évtizedek óta teljes vallási közömbösségben élt, és a kis közösség engedélyt kért a megyés püspöktől az üresen álló katolikus templom használatára. Taizéba élet költözött. A szokatlan kérésre a választ a párizsi nuncius írta alá, Angelo Giuseppe Roncalli, akit XII. Piusz halála után, 1958. október 28-án a konklávé pápává választott, és aki a XXIII. János nevet vette föl.
Nem sokkal az új pápa beiktatása után – az idős lyoni bíboros közbenjárására – XXIII. János audiencián fogadta Taizé priorját, Roger testvért. „Ó, Taizé, tavaszi fuvallat!” – sóhajtott fel két esztendővel később a pápa, amikor a mozgalom tagjait köszöntötte. Ezt visszhangozta II. János Pál pápa is, amikor 1986 októberében Taizéba látogatott: „Taizé – kis tavasz” – mondta az egybegyűlteknek.
Roger testvér az egységre törekvő kereszténység, de talán főként a második vatikáni zsinaton megújuló katolikus egyház szimbolikus alakjává vált. A hetvenes–nyolcvanas évektől kezdve egyre nagyobb tömegek figyeltek életére. A kis francia faluba a világ minden tájáról érkeztek és érkeznek fiatalok. Ha csak kis időre is, de követni akarták Roger testvért az imádságban és a munkában. A háború után született új nemzedék tagjai, a megerősítésre, segítségre, támaszra várók, akiket nem elégített ki a mindent maga alá gyúró fogyasztói világ.
Szent Pál teológiája nyomán három isteni erény különböztethető meg: a hit, a remény és a szeretet. Összefüggenek egymással, a keresztény remény és szeretet feltételezi a hitet, és a teljes élethez egyik erény sem nélkülözhető, Pál mégis a szeretetet nevezi a legnagyobbnak. A huszadik század végének kicsit egyszerűsítő és mindjobban mediatizált világában e három erényt három nagy ember jelenítette meg hatalmas erővel. Mára már csak emlékük van velünk, tanításuk, életük példája. Három tiszta, sugárzó szépségű ikon. A hitigazságok legfőbb letéteményese, az ezredforduló pápája, II. János Pál; a reményt, Krisztus ígéreteibe vetett bizalmat megtestesítő Roger testvér; és az önfeláldozó, a mindenki felé nyitott szeretetet megmutató Teréz anya. A XX. század igazi hősei, akik kirajzolták az utat az új évszázad felé.
origo.hu
Gyorsan kifakult a szivárványos zászló
