Hárompárti dumaparti

Egyetlen újság sem közölte teljes egészében Kóka János 12 pontját. Talán nem véletlenül. A szöveg ismeretében bízvást kijelenthetjük: aki nem olvasta, nem vesztett sokat. A legjobb, ami elmondható róla, hogy „másolja” a lisszaboni nyilatkozatot. Ebben a dokumentumban az Európai Unió kifejezi szándékát, hogy 2010-re a világ legversenyképesebb gazdaságává váljon. Miként az unió, a Kóka-féle 12 pont is a versenyképesség fokozását jelöli meg legfontosabb céljaként. Ennek érdekében megduplázná a kutatásra és fejlesztésre szánt összegeket, növelné a foglalkoztatást, csökkentené a bürokráciát, és fejlesztené a közlekedést. Valljuk be: nagy kockázatot nem vállaltak a „négypártinak” szánt – a Fidesz visszalépése miatt azonban „hárompártivá” sikeredett – nyilatkozatot aláíró kormánypárti és félellenzéki pártvezetők. Képzeljük csak el annak a pártnak az esélyeit, amelyik a foglalkoztatás csökkentésének és a bürokrácia növelésének programjával indulna a választásokon!
Az alig több mint egy oldalas dokumentumot fideszes politikusok üres általánosságoktól hemzsegő, kampányízű nyilatkozatnak ítélték, és közölték: jobban tenné a kormány, ha ilyen dumapartik helyett inkább cselekedne, korábbi ígéreteinek beváltásán serénykedne, vagy pragmatikusabb vitát folytatna.
Tegyük hozzá: téma adódik bőven. Folyhatna a duma például arról: tisztességes dolog-e, hogy miközben a magyar kormány a GDP négy százalékára rúgó támogatást vár Európától, válogatás nélkül adja a kedvezményeket a multiknak? Egyáltalán, kizárólagosságot élvezhet-e a verseny az unióhoz való viszonyunkban? De az is lehetne a vita tárgya, hogy a közúti vagy a vasúti közlekedés fejlesztése élvezzen elsőbbséget. Vagy az, hogy továbbra is az ipari társadalom modelljét érdemes-e követni egy posztindusztriális világban. Hogy vajon továbbra is az olcsó bérmunkát tartalmazó tömegtermelésre és az iparszerű mezőgazdaságra célszerű-e támaszkodni?
De folyhatna a „duma” a makrogazdasági mutatók és azok közül a legfontosabb, a fizetési mérleg alakulásáról is. A költségvetés persze nem „elhanyagolhatóan kicsiny”, hanem elég nagy szelete a nemzetgazdaságnak. Mióta Békesi bevezette Magyarországon a „rossz növekedés” ma is aktuális fogalmát, azóta tudjuk: a legfontosabb mutató mégiscsak a fizetési mérleg állapota. Tartalmazza az ország területén folytatott gazdasági tevékenység éves egyenlegét, az áruk, a szolgáltatások, valamint a jövedelmek exportját és importját. Az áruforgalmat tükröző külkereskedelmi mérleg pedig ennek csak egy része. Hiába hivatkoznak kormányoldalon a kedvezőnek tűnő külkereskedelmi mérlegre, ha az egész fizetési mérleg katasztrofális állapotban van. Ezt nemcsak a hitelminősítők, de hazai közgazdászok és ellenzéki politikusok is évek óta kitartóan hangsúlyozzák. Bokros Lajos 1994-ben 3,9 milliárd dollár éves fizetésimérleg-hiánynál kezdett el államcsődről beszélni. 2004-ben a hiány 7,1 milliárd euró. Minek szükségszerű tükörképeként nemcsak az állam, hanem a magánszemélyek és a vállalkozások devizaadóssága is meredeken nő.
Kevesen emlegetik, hogy a külkereskedelmi mérleg hiánya az Orbán-kormány utolsó teljes évéhez, 2001-hez képest alig nőtt: 3,6 milliárd euró körül maradt. A hiány növekedése teljes egészében a szolgáltatások és jövedelmek negatív egyenlegének köszönhető. Az ok egyszerű: a kormánykoalíciónak 2002 óta nagy áldozatok árán „sikerült” újraélesztenie a külpiacokon folyamatosan leértékelődő tömegárut termelő ágazatokat és vállalkozásokat. Ezzel szemben elsorvadtak a nagyobb kreativitást igénylő, a gazdaság belföldi szereplőinek is hasznot hozó szolgáltatóágazatok. Vagyis azok a területek, ahol korábban éppen a magyar tulajdonú kis- és középvállalkozások fejlődtek ígéretesen. Ez vezetett oda, hogy míg korábban jelentéktelen volt az osztalékfizetés és a régióba irányuló befektetések révén az országból kiáramló pénz, addig ma mind jelentősebb összegek hagyják el az országot ilyen okok miatt.
Ezekről a témákról – ki tudja, miért – nem szívesen vitatkozik a koalíció az ország nyilvánossága előtt. Így marad a tanácstalan tapogatózás. Valahol itt kell keresnünk a „választási ciklusokon átívelő” együttműködési szándékot tükröző hárompárti nyilatkozatok hátterét. A makrogazdasági összefüggések világában újoncnak számító Gyurcsány–Kóka duó érzi: miután 2002-ben az elődök jó állapotban lévő gazdaságot hagytak utódaikra, a Medgyessy– Gyurcsány-kormányok alapjaiban elhibázott gazdasági stratégiájukkal meredek lejtőre vitték az országot. Mindez kiegészül az ismert bürokratikus viselkedési mintával: a szolgálati idejük lejártához közeledő hivatali vezetőknek hirtelen eszükbe szokott jutni, hogy hosszú távú és nagy ívű tervekkel tegyék pótolhatatlanná és örök életűvé magukat. És hogy az együttműködés megtagadásának vádjával megpróbálják elszigetelni, lejáratni a helyükre pályázó utódokat. Gyurcsány és Kóka pontosan ezt teszi, a koalíció ezt teszi – a Magyar Demokrata Fórum asszisztálásával.
Van azonban egy távolabbi gyökerekre is utaló magyarázatuk ezeknek a négypártinak induló, de hárompártiként végződő nyilatkozatoknak. A múlt századi totalitárius rendszerek szerves része volt a társadalmi és gazdasági problémák egyszer s mindenkorra való rendezését ígérő nacionalista vagy szocialista– kommunista utópia. A négy-öt éves választási ciklusokra épülő parlamenti demokrácia megerősödésével párhuzamosan ezeket a hetvenes évek végétől száműzték a nyugati politikai gondolkodásból. Azonban helyükbe lépett az individuum romboló és éppoly totális utópiája. Majd a nyolcvanas évektől Margaret Thatcher és nyomában az ezredfordulón az európai jobboldal (Berlusconi, Stoiber, Aznar) és a magyar jobboldali kormány is rehabilitálta a nemzeti múlt eszményeit és szimbólumait, megőrizve a demokratikus politikai rendszer lényegét. Most a baloldal valami hasonlóval kísérletezik egész Európában. Keresi a történelemben saját eszmerendszerének rehabilitálható eszményeit és szimbólumait. Csakhogy a Magyarországon „összeköltöző” liberálisok és szocialisták történelmi ereklyéi, de értékei is igen eltérők egymástól. Ezért kibékíthetetlen az ellentét köztük. A többpárti egyetértést kereső gazdasági és közjogi kezdeményezések – ideértve Medgyessy tavalyi javaslatait – gyakorisága mögött az állami szerepvállalással és jövedelemelosztással kapcsolatos koalíción belüli konfliktusok, tágabb értelemben pedig az európai baloldal identitásválsága rejlik. Nevezetesen az a kérdés: egybe lehet-e „gyúrni” az individualista liberalizmust az igen összetett múltú, de semmiképpen nem individualista, sokkal inkább kollektivista baloldallal.
Ezen túlmenően: a parlamenti demokráciában a konzervatív, liberális és baloldali pártok megegyezhetnek „választási ciklusokon átívelő” intézmények, nemzeti vagy nemzetek feletti szimbólumok használatában, az emberi és szociális jogok minimumában. Ezek rögzítésére hivatott az alkotmány és a kétharmados törvények. Gazdaságpolitikai kérdésekben azonban megmaradnak közöttük a különbségek. Szövetségek ezen a téren csak egy-egy választási ciklusra köttetnek. Ciklusokon átívelő együttműködés pedig egyszerűen nem létezik. Mert ha mégis van, és sokáig tart, akkor előbb-utóbb visszajutunk a totális gazdaság világába. Abba a szégyenlős baloldali totalitárius rendszerbe, ahol a totális „duma” úgy uralkodik, hogy közben a gazdaság és a szakmaiság önállóságának és felsőbbrendűségének látszata mögé bújik.