(hogy kössünk házasságot…)

Én nem tudom, szabad-e a múlton merengenünk. Nem olyasfajta nosztalgiára gondolok, ami divatos manapság, például akként, hogy hejh, ez a Vitray Tamás micsoda remek dolgokat is művelt a magyar televíziózás hőskorában. Nem. Én elfogadom annak a mondásnak a lényegét, hogy hol van már a tavalyi hó. Különösen a tavalyelőtti.
Talán ezért idegesít kissé, ha olyan arcokat látok mély tiszteletnek örvendeni a magyar politika szaggatta médiában, akik úgy negyven esztendővel ezelőtt, a fejlődő szocializmus idején alapozták meg közéleti becsüket, s a változó idők mintegy nyomtalanul suhantak el felettük. Ilyenkor magamban mindig azt kérdezem, vajon változtak-e az idők. Mi, itt Kelet-Közép-Európában mint a szocialista tábor legvidámabb táborának lakói, könnyű helyzetben vagyunk, hiszen úgymond átestünk egy virtigli rendszerváltozáson, s így taglalni tudjuk az – egyébként rendkívül folyamatos – időt: ez előtte volt, ez utána van.
A múltnak van egy sajátos bugyra, ahol az úgynevezett emlékezetes dolgokat raktározzuk el: a születést, a házasságkötést, az utazásokat, a betegségeket, a halált.
Vegyük például a házasságkötést, amely minden társadalomban megkülönböztetett figyelemnek örvend, sajátos szokásokat és hagyományokat őriz, mélységesen nemzeti sajátosságú és ünnepi jellegű, a férfi és a nő kapcsolatának magasrendű aktusaként. Az ősi mondás szerint: a házasságok az égben köttetnek, éppen ezért a földi pillanat igyekszik mása lenni az éginek. Minél tüneményesebb egy esküvő, annál mélyebb nyomot hagy a lélekben; itt a forma egyáltalán nem független a tartalomtól. A születés-keresztelés vagy körülmetélés, az esküvő, a temetés valójában transzcendens aktus, így vallási kötődések és egyházi közreműködés nélkül elképzelhetetlen. A modern társadalmakban ez a kötődés lazulni látszik, de nem szakad el, egyedül a szocialista rend próbálkozott azzal, hogy a misztikumot saját profán metódusaival helyettesítse. Így például a tanácsi házasságkötés eseménye a lelkekben aligha hagyott mélyebb nyomot, s a válóper idején már-már alig tűnt valóságosnak.
A mai fiatalok mintha ráébredtek volna, hogy a házasságok valóban nem az önkormányzatnál, hanem az égben köttetnek. Hadd mondjam el (az előbb épp hivatkoztam a „hol van már a tavalyi hó”-ra), hogy egyszerűen képtelen vagyok felidézni a hatvanas évek elején a zalaegerszegi tanácsházán történt első házasságkötésem emlékeit. Arra sem emlékszem, hogy férfi vagy nő volt-e az anyakönyvvezető, nem találnék oda az épülethez, fogalmam sincs, milyen ruhát viseltünk, s milyen tanácsokkal vágtunk neki – nagyon rövid ideig tartó – házasságunknak. A „lakodalomra” családi körben a vasútállomás restijében került sor, rántott hús volt sült krumplival és uborkasalátával. Na, lám! Erre emlékszem, de az uborkában nem vagyok biztos. Véletlenségből jelen volt ezen az eseményen egy amerikai nagynéném, Böske néni és férje, Lajos bácsi. Nászajándékul megkaptam Lajos bácsi hawaii mintás, kissé túlmosott rövid ujjú ingét. (Később küldtek egy csomagot is, ami pontosan kifejezte, mit gondoltak akkor a hivatalos amerikai csomagküldő szolgálatok Magyarországról: négy pár gumicsizma volt benne, egy nagy csomó gumipumpás töltőtoll meg három télikabát.)
Ma a konzervatív fiatalok a polgármesteri hivatalbeli házasságkötési aktust formaságnak tekintik. Úgy hírlik, hogy ehhez az alkalomhoz jobban illik a templom, a hagyományos egyházi liturgia, amelyben az esküvő és a hűség szó gyakran szerepel, s elhangzik a holtomiglan-holtodiglan. Ezt tekintik az igazinak. Ugyanakkor kezd feléledni minden szép régi magyar hagyomány és hagyományos szereplő, a vőfély, a násznagy, a menyasszonytánc, a lakodalom számtalan konvenciója.
Lehet, hogy egy ilyen esemény talán még a resti rántott húsánál is mélyebb nyomokat hagy a lélekben? Ki tudja? Én nem tudom…