Hogyan legyél humoralista (97.)

S z i g e t v i l á g

(HRABAL VII.)
– Milyen volt szürkesége? Nem tudom már… De azt tudom, hogy szürkék a mezők, ha dús kalásszal jő a sárguló nyár… – írhatta volna Juhász Gyula után – szabadon (?) – Hrabal.
ÁTLÉNYEGÍTŐK
– című novellájában meglátogatja fiatal festő-pártfogoltját egy „cefetül egészséges vidéken”, melyre a helybeli cementgyárból éjjel-nappal cementpor-permet szitál, és minden házat és minden kertet „finomra őrölt mészpát borít”. (A valóságban is és Hosszú Ferenc érzékletes fordítása alapján.)
– MI LESZ BELŐLED?
– a visszatérő anyai kérdés (Hrabaléknál). Itt Jirkáról, fiatal festőfiáról kérdi édesanyja, tulajdonképpen a riporteri szerepet magára vállaló, a riporter-műfajt gyakran folytató (parodizáló) Hrabaltól: – Tehet-e valamit a cseh festészetért?
– JIRKA
– kérdezi –, te ezeket a tájképeket itt, helyben, kint a szabadban festetted? Honnan veszed, hol láttad ezeket a ragyogó színeket? Hogy tudod egymás mellé tenni ezt a kéket és ezt a pirosat? Az impresszionistáknak sem kellene szégyenkezniük ezekért a színekért. Honnan veszed őket?
FÉLREHÚZTÁK A FÜGGÖNYT
– én meg kinéztem (a fordításban Hrabal), amely olyan szürke volt, mint egy „elaggott elefántok csordája”, s ami csak megrezdült benne az „hosszú cementpor-pántlikákat lebegtetett meg.” – Nézze csak meg, hogy tobzódnak itt a színek! Látja ezeket a színeket?! – kérdi a büszke apa. A mi fiunkat ugyanis minden megihleti. A mi fiunk, ha a vízcsap csöpögését hallja, már fogja is a cenzúrát… (bocsánat, ceruzát…), és már rajzolja is a Niagara-vízesést. A mi fiunk, ha megszúrja az ujját, máris az iránt érdeklődik, hogy mennyibe kerül egy harmadosztályú temetés. Minimális inger, maximális eredmények – tette hozzá Burgán úr, és rám kacsintott (Hrabalra).
– HOGY VAN AZ, BURGÁN ÚR,
HOGY ÍGY MEGÉRTI EZT?
– kérdeztem. Nem válaszoltatnám meg… (talán majd a következő részben.) Most még csak felülről felületesen körözzünk párszor, madártávlatból pásztázzuk a vidék amúgy is áthatolhatatlan szürkeségét, mely (haj-jaj!) lebben az égen… anélkül, hogy oldódna… (meg)oldana… – kékítőt – (az ég vízében).
ESTE VAN MÁR, ESTE VAN
– „minden madár festve van” … szürkéről… – még nem piros… de… de nem fehérre, zöldre. (Gyuri, ez nem kell…)
KÖRÖZZÜNK CSAK A CSEH
(LENGYEL, MAGYAR)
VIDÉK FÖLÖTT
– ahol a virágzó galagonyabokrot – némi átlényegítés után – a sűrű cementfelhő „jóvoltából” ismét virágzó galagonyabokornak nézhetjük… De ne menjünk – most még – jobban „bele” … a hrabali summázatot ne (por)hüvelyezzük még ki… (minden íziben…)
AZONBAN…
– Ha maradt még kis időnk (terjedelmünk), inkább kicsit saját magával szembesítsük Hrabalt. Egyfelől ugye adva van – leírva – a cementgyári vidék (hol a rozskévéket adogató legény valahányszor felemelt egy kévét, úgy rémlett, mintha kigyulladt volna az a kéve, úgy dőlt belőle a szürke por és füst). – Látja ezeket a színeket?! – kérdik Hrabaltól, miközben egy körtefa egyik ágáról mázsányi cementpor rázódott le a gallyakról. Maga elé tartott kézzel támolygott ki (át) Hrabal, a füstgomolyból, a Monika Zgustová által (Z)gus(z)tusosan (jaj!) tálalt Fanyar gyümölcsök édenkertjébe: a Poldi kohóba.

„A ROZSDÁS RAGYOGÁSÚ,
ARANYLOBOGÁSÚ VILÁGBA
– narancsszín lángok közé, amelyek mohón nyaldossák a fémöntvényt, és vörösre izzították, míg végül a lemenő naphoz lett hasonlatos…”
– NA MOST AKKOR…
– melyik a valódi(bb) Hrabal?!
(Az igazat mondd…!)