Honvágy

Egon nyugodalmas élete soha nem jutott volna zsákutcába, ha ez a buta törpepapagáj nem szökik meg özvegy Fillenbaum Tivadarnétól, az egykori MÁV-főtanácsos özvegyétől. Az agyér-elmeszesedés szorításában vergődő matróna ugyanis elfelejtette a madárra rácsukni a kalitka ajtaját, mielőtt szellőztetni kezdett, s Egon, bármennyire is kötődött a rézkarnishoz, ahol a nap jelentős részében tollászkodni szokott, a szabadságot választotta. Először boldogan cikázott a háztetők felett, kíváncsiságból megkerülte a templomtornyot is, de aztán elhagyta a bűnös várost, és kikötött az erdőben. Persze nem tudta, hogy az egy erdő, mert még olyat sose látott. Nem azt mondom, hogy félt, mert Egon bátor volt, de azért barátkozni kellett neki az új hangokkal és fényekkel, sőt, az állatokkal is, mert mióta az eszét tudta, csak a párkányon kerengő, és bámulatos mennyiségű piszkot potyogtató galambokat ismerte.
Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a verebek nyomban a pártfogásukba vették, hátha valami hasznot tudnak húzni a váratlan ismeretségből. Gyönyörködtek Egon görbe csőrében és ráncos lábaiban, de a színes tollazat valósággal beteggé tette őket, annyira vágytak utána. Könyörögtek, hogy adjon nekik egy szál kéket, vagy ha azt nem, akkor zöldet. Egon persze nem adott, de a verebek ezen nem csodálkoztak, mert kértek már a harkálytól pirosat, sőt az izgága cinkéktől sárgát is, és azok se adtak, arra hivatkozva, hogy nem nő helyette másik. Az az igazság, hogy a verebek se adtak volna barnát, ha valaki kéri, de hát nem kérte soha senki. Ennyit a verebekről.
Egon néhány éjszakát egy juharfa hegyén vészelt át, kitéve magát a varjak ocsmány megjegyzéseinek, de aztán megfigyelte, hogy a madarak többsége ügyesen elrejtett fészekben lakik. A rigók például fűszálakból, száraz levelekből rakják, a csalogányok még elhullajtott tollakat is gyűjtenek, a többség azonban nem válogatós, egymás csőréből kapkodják ki például az elhajított papír zsebkendőt, mert állítólag az melegít a legjobban. Egon persze nem tudott fészket építeni. Megpróbálta, de az első szellő lesodorta az ágról. Nem kísérletezett tovább, mert nem volt benne semmi kitartás, de hát miért is lett volna? Feldobod a csőröd, ha nincs fészked – mondták neki a nagyokos gerlék.
Az volt Egon szerencséje, hogy megismerkedett egy cinikus, vén szarkával, aki megsajnálta a színes tollú, élhetetlen madárutánzatot (ahogy ő nevezte Egont), és megosztotta vele a fészkét. Legalább egyszer az életben irigyeljenek engem, gondolta a szarka, de persze senki nem irigyelte, hanem még jobban kinevették. A fészek nem volt valami kényelmes, Egon némi nosztalgiával gondolt a rézkarnisra. A legtöbb nehézség azonban a táplálkozás terén mutatkozott. A szarka felülemelkedett saját természetén, amelynek lényege, hogy jobban szeret lopni, mint adni, s bőkezűen hordta az ennivalót a fészekbe. Hernyókkal és ropogós szárnyú bogarakkal halmozta el az éhhalál szélén tántorgó Egont, aki egyik undorból a másikba esett. Akkor lett elege az egészből, amikor a szarka egy félarasznyi lótetűvel jelent meg a fészekben, és nagylelkűen közölte, hogy hajlandó róla lemondani.
Egon búskomor lett. Naphosszat gubbasztott a fészekben, és apró magvakról álmodott. Lelki szemei előtt megjelent özvegy Fillenbaum Tivadarné vékonyka, májfoltos keze, amellyel beszórja a magocskákat a kalitka műanyag etetőjébe. Úgy látszik, minél feltűnőbb a tolla valakinek, annál hülyébb – csörögte a szarka. Reménytelen eset vagy! – és elzavarta Egont. Útravalóul még adott neki egy tanácsot: aki magra vágyik, szálljon le a földre! Egon le is szállt, de nagyon megbánta. Már a sok rohadó falevél se volt neki rokonszenves, aztán majdnem szörnyet halt egy váratlanul felbukkanó békától. Magot persze egy darabot se talált.
Aznap délután, egy fiatal gyertyánfán kókadozva megint az édes otthonra gondolt, amikor két éles pukkanást hallott a közelből. Megmozdult az erdő, madarak röppentek fel, a fa alatt két fácán rohant el. Egon lekiabált nekik: mi történt? Itt vannak a vadászok! – kiáltotta az egyik. Egy rohadt négylábúval megint kevesebb! – rikoltott a másik. Egon azonnal a magasba suhant, és hamar meg is látta a vadászokat, ketten voltak.
Az öregebbik vállára szállt le.
Ártatlanul pislogott, és igyekezett megnyerő képet vágni.