A CIA-tól, szeretettel

A költészet és a politika világában élő Allen Ginsberg békepártiként részt vett a vietnámi háború elleni mozgalomban, valamint a kábítószerek és a dohányzás elleni fellépésben. Saját útját járta, buddhista lett és jógamester, de azt határozottan elutasította, hogy marxista lenne. Eleinte ugyan a marihuána legalizálása mellett kampányolt, de rá kellett jönnie, hogy valami nincs rendben a droghelyzettel.

Fotó: Robert Altman/Getty Images Forrás: Michael Ochs Archives

McCoy – aki 80 évesen ma történészprofesszor a Wisconsini Egyetemen – pedig 1971 nyarán Délkelet-Ázsiába utazott, hogy a helyszínen járjon utána a valószínűtlennek tűnő kapcsolatnak. Könyvében, amely a következő évben jelent meg, bizonyította: a CIA szorosan együttműködött a heroin Amerikába juttatásában és kereskedelmében. Fő állítása az volt: „a Cég” tudatosan részt vett a heroin előállításában az Aranyháromszögben, különösen, hogy maga hozta létre… McCoy tudományos feltáró munkája megkerülhetetlenné vált. Ginsberg közben verseket, esszéket kezdett írni erről a bűnös kapcsolatról, de a fősodratú média kigúnyolta, mert hihetetlennek tűnt egy ilyen összefüggés. Amikor azonban megjelent McCoy könyve, akkor egyszeriben elhallgattak a gúnyos hangok, és ugyan megkésve, de 1978-ban Ginsberg levelet kapott a The New York Times főszerkesztőjétől, amelyben bocsánatot kért tőle, amiért nem vette komolyan a vádjait.

Ginsberg buddhista mivolta ellenére nem pusztán szemlélődött. Szembesítette Richard Helmst, a CIA igazgatóját, aki persze tagadta a kapcsolatot. Ginsberg 1971-ben találkozott Helmsszel, aki halálig őrizte az ügynökség titkait, még akkor is, amikor egy alkalommal a bíróság szembesítette a hazudozásával és pénzbírságra ítélte. (Helms vastagon benne volt a John F. Kennedy elnök elleni 1963-as merénylet feltárásának akadályozásában is.) Ginsberg fogadást ajánlott Helmsnek: ha igaza van a drogügyben, akkor Helms vállalja, hogy élete végéig minden nap egy órát meditál. Ám kérdéses, hogy Helms meditált-e minden nap, miután McCoy könyve megjelent. Végül 1973-ban Richard Nixon elnök menesztette őt a CIA éléről a Watergate-botrány miatt. 

McCoy a Távol-Keleten állítása szerint több mint kétszázötven fővel – heroindílerrel, rendőrtisztekkel, valamint volt francia és amerikai hírszerzőkkel – készített interjút, hogy átfogó képet kapjon, mi történik. A könyv hatására 1972-ben az akkor doktorandusz McCoy a washingtoni szenátus előtt tett tanúvallomást, azzal vádolva az amerikai tisztviselőket: „politikai és katonai megfontolásokból elnézik, sőt együttműködnek a délkelet-ázsiai illegális kábítószer-kereskedelem korrupt elemeivel”. Ám az ügyet hamar lezárták azzal: nincs a vádakra bizonyíték. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy 1965-ben megindult a II. indokínai (vietnámi) háború, amely azonnal békepárti tömegtüntetésekhez vezetett nemcsak az USA-ban, de világszerte. Az erősödő tiltakozások egyre kellemetlenebbé váltak a háttérhatalomnak, hiszen a háború valójában a fegyver- és olajipar érdekeit szolgálta, nem a kommunistaellenességet. 

A korszakban két mozgalom indult. Ámbár a hippivilág nem is volt igazi mozgalom: nem volt szervezeti struktúrája, ideológiája vagy vezetője. Inkább kulturális lázadóknak lehet őket nevezni, amelyhez a fiatalok kis hányada csatlakozott. Hiába terjedt ki akár több millió főre, lázadásuk szükségszerűen széttöredezett, kifulladt, öncélúvá vált. Ahogy mondani szokták, a legnagyobb egoistákból és lázadókból lettek a legnagyobb konformisták. A hippimozgalom kiforratlansága, ideológiai, szellemi gyökértelensége miatt kudarcra volt ítélve.

Mellette ugyanakkor kialakult az Új Baloldal. Ez volt az életképesebb, s a hippik kulturális lázadásával ellentétben erősen politikai-kritikai töltetű. A Szövetségi Nyomozóiroda, az FBI a Cointelpro program részeként nemcsak megfigyelte az ellenzék főbb szereplőit, országosan több ezer személyt, de beépített provokátorok segítségével bűncselekményekre is rá akarta venni őket. A CIA pedig a Chaos művelet során 1967 és 1974 között az ellenkultúra nemzetközi finanszírozását kutatta, szintén sikertelenül. Ezt és más programokat Helms irányította.

1945 előtt az Egyesült Államokban a drogfogyasztás szubkulturális jelenségnek számított. Albert Hofmann svájci vegyész fedezte fel az LSD-t, de annak pszichedelikus hatásait csak 1943-ban ismerte föl, amikor az ujjbegyére csöppent a vegyületből. Hofmann hamar rájött: az alkalmas az elme működésének tanulmányozására, és örült, hogy tudományos körökben elkezdték használni a szert erre a célra. A probléma ott keletkezett, hogy a tudományos körök általában szoros átfedésben vannak a hírszerzéssel, amely szintén szereti „tanulmányozni” az elme működését. Az LSD olyan szer, amellyel akaratuk ellenére uralni lehet az embereket. Ízetlen, szagtalan, vízben láthatatlan, és a legerősebb személyiséget is képes kifordítani önmagából, ezáltal pedig titkok kifecsegésére rábírni. Aranybányával ért föl a CIA számára. Az ügynökség MKUltra nevű programja márpedig emberkísérleteket végzett drogokkal, miközben az alanyok sokszor nem tudták, mit juttattak a szervezetükbe. Olyan társadalmi kísérlet zajlott, amelyről a többségnek fogalma sem lehetett. Nem lehetett nem észrevenni, a drog olyan gyorsan terjedt szét a fiatalok között, hogy azt már járványnak lehetett nevezni, és már nemcsak az elitben és a feketék lakta gettókban, hanem a középosztály köreiben is. Az LSD volt a leghatékonyabb szer az 1960-as években: a függőséget okozó narkózis robbanásszerűen terjedt az egyetemekről.  

Mivel a tiltakozások és az ellenkultúra nem akart szűnni, de éppenséggel erősödtek és kezdték befolyásolni a politikai választásokat, a hatalom birtokosainak lépniük kellett. A hippik, illetve a politikai töltetű mozgalmak szétzüllesztéséhez kiválóan alkalmas volt az olcsón és az alkoholnál is könnyebben hozzáférhető LSD, valamint más drogok. Mint a téma szakértői, Martin Lee és Bruce Shlain írják:

…szinte minden drogot, ami az 1960-as években megjelent a feketepiacon – marihuánát, kokaint, heroint, PCP-t („békepirula” vagy angyalpor), amil-nitrátot, gombákat, DMT-t, barbituumot, kéjgázt, speedet és sok mást – korábban a CIA és a hadsereg tudósai alaposan megvizsgáltak, teszteltek, és egyes esetekben finomítottak is. 

A CIA virginiai székházának előcsarnoka. Fotó: AFP / SAUL LOEB

Az LSD tehát megszínezte az 1960-as éveket és számtalan nagy sláger inspirálójává is lett, de közben nagy társadalmi kísérletet is végzett. Ahogy Carl Oglesby, az ellenkultúra és az Új Baloldal ismert személyisége fogalmazott: „…figyelembe kell vennünk, hogy a nagy amerikai LSD-utazás, bármennyire is jellegzetesnek tűnt az 1960-as évek lázadásához képest, valójában egy titkos, illegális és »megvetendő« kormányzati összeesküvés eredménye volt az alkotmány, az amerikai nép és különösen az akkori, illetve az azt követő időszakok fiataljai ellen.” Oglesby állítja: ennek nem az volt a célja, hogy örömöt és misztikus meglátásokat terjesszen közöttük, hanem az elme összezavarása: „ha az amerikai hírszerző szervek együttműködtek abban, hogy egy egész nemzedéket bedrogozzanak, akkor ezt azért tették, hogy […] lenyugtassák és depolitizálják a helyzetet.” Ez nagyjából sikerült is, az ellenkultúra mint tömegjelenség 1973-ra megszűnt, egyszerre a vietnámi szerepvállalás megállításával és a gazdasági recesszió megindulásával. A drogjárvány viszont megmaradt: a mai napig tömegével szedi az áldozatait az Egyesült Államokban. 

Borítókép: Hallucinációs mámorban egy 1967-es New York-i hippitalálkozón. A „Cég” is hozzájárult a hangulat javításához az ilyesfajta rendezvényeken (Fotó: Robert Altman/Getty Images)