Jankovics Marcell filmjeinek és könyveinek egyaránt vezérfonala a földi világ és a földön túli élet, a születés és a halál, az enyészet és az újjászületés, a kárhozat és az üdvösség. Túlzás lenne azt állítanunk, hogy ezek a motívumok szervesen együtt élnek mind az egyetemes hagyományban, mind a magyar és a világirodalom legjelentősebb műalkotásaiban?
– Markáns példa erre Makovecz Imre híres ravatalozója a Farkasréti temetőben, ami nem a halál, hanem a föltámadás eszméjét testesíti meg. Imre az egész helyiséget úgy komponálta meg, mintha a ravatalozó egy nagy bordás állat belsejében lenne.
– Vajon véletlen, hogy éppen karácsonykor szeretné a Négy évszak mitológiája című könyvet megjelentetni?
– Reményre jogosít a kiadóval kialakított patinás munkakapcsolatom. Ami a négyes szimbolikát illeti, ki hinné, hogy idősebb Alexandre Dumas A három testőr című világhírű kalandregénye is mitológiai alapokon nyugszik. Valószínű, hogy azért annyira sikeres a történet, mert az emberek genetikai kódjában ott ülnek az erre vonatkozó ősképek. A három testőr tulajdonképpen nem három, hanem négy ember története. Athos, Porthos, Aramis a három címszereplő, de az igazi főhős a negyedik testőr, D’Artagnan, aki egy kicsit más, valójában nagyobb hős, mint a többiek. A mesehősök sorában az alvilágjáró Fehérlófia felel meg neki, akinek három társa nem merészkedik a halál országába. Vizsgálódásaim igazolták, hogy az évszakok között is létezik ez az aránytalanság. Van három termékeny, költőktől agyondicsőített évszakunk, a tavasz, a nyár, az ősz, és van az elmúlás jelképévé degradált, utált „alvilági” tél, a hibernáció, a legtöbb betegség és halál ideje. Jellemző módon három nemzeti ünnepünk az „élő” évszakokban található, magyar téli ünnep nincs, pedig lehetne. Szeretném rehabilitálni a telet, és nemzeti ünneppé koronázni a karácsonyi-újévi ünnepkört.
– Mire alapozza ezt a sokaknak különösnek tűnő elképzelést:?
– Könyvemben egy fejezetet szánok az eucharisztiáknak, köztük a tavaszi báránynak, a búzának, a nyári kenyérnek, az őszi bornak, a szőlőnek és a halnak. Utóbbi a télnek is szimbóluma, nem véletlenül kapcsolódik magyar nevében is a halál szóhoz. A hal ugyanakkor a Jónás-motívum révén szimbóluma Jézus Krisztusnak és a feltámadásnak is. Az ókeresztények Jézust azért nevezték Halnak, mert halála és feltámadása új csillagászati korszak fordulóján esett. Azon a napon és azóta is minden húsvétkor a Nap már nem a Kos, hanem a Halak csillagképében jár. Jézus pedig a tél kezdetén, december 25-én született. Katolikusként értem, mégis, ma jellegzetesen borúlátó magyar sajátosságnak tartom, hogy Szent Istvánt csak a halála alkalmából ünnepeljük, születéséről, Szent István megkoronázásáról is a halála napján emlékezünk meg, pedig december huszonötödikén vagy január elsején koronázták meg. A karácsony akkor évkezdő ünnep volt, nem is tudjuk eldönteni, hogy december huszonötödikén vagy január elsején tartották, talán nem is kell, hiszen a hagyományos értelemben vett szakrális karácsonyi ünnepkör – a katolikus felfogás szerint ma is december 25-től január 6-ig tart, így bármelyik napján lehet ünnepelni. Abban a korban még mindig számot vetettek a kozmikus körforgással és a keresztény ünnepekkel, s tudták, hogy egy új történelmi esemény megemeli, dúsítja az adott évforduló jelentőségét. Az európai minta szerint például Nagy Károlyt 800 karácsonyán koronázták német-római császárrá. Ezt tekinthetjük egy olyan történelmi előképnek, melyet Szent István tudatosan vállalt, megérezvén, hogy koronázásának év-, sőt ezredévkezdő napjával örökkévaló mintát ad a jövőnek. Javaslatom: legyen az év első napja a magyar állam első születésnapja is! Miért ne lehetne erre a napra egy magyar zeneművet komponálni, amelyet január elsején, a nemzeti hangversenyteremben Kocsis Zoltán vezényelne? Ezt hallhatnák-láthatnák a tévénézők is az osztrák Radetzky-mars közvetítése helyett. Ebben ki is merülne az ünneplés, de valóban megkoronázhatná a karácsony-újévi időszakot, amelyben összefonódik a karácsony szakrális ünnepe, a fény kozmikus újjászületése az új esztendővel és a magyar államiság nemzeti ünnepével.
– Augusztus huszadika különösen aktuálissá teszi a beszélgetésünket. Jól gondolom, hogy a szó szoros értelmében nyári ünnepkörök összefonódása közismertebb a korábban elmondottaknál?
– Igen, mert amikor Magyarországon augusztus 20-a még nem volt ünnep, 1083-tól kezdve már megemlékeztek Szent István szentté avatásának napjáról. Ráadásul a magyar hagyományban az aratás záróünnepe Nagyboldogasszony napja, és István ezen a napon halt meg. Ezért látható a szarkofágján a kép, amelyen egy angyal visz egy pólyás gyermeket, amit Mária mennybeviteléhez kötünk. Elődeink a szentté avatást, majd a megemlékezést azért tették át augusztus huszadikára, a halálát követő vasárnapra, mert azt Nagyboldogasszonnyal együtt mégsem illik együtt ünnepelni. Később az aratásünnep folyamatosan átment Nagyboldogasszonyról István halála napjára. Ebben a kommunistáknak is volt szerepe, hiszen ők akarták lefokozni Szent István napját alkotmány- és kenyérünneppé, de igazából csak rásegítettek a szakrális jellegre, hiszen a magyar alkotmány Szent Istvánban gyökerezik. Szent István napját 1990 óta újra nyíltan ünnepeljük, a kommunista alkotmányünnepre egyre kevesebben emlékeznek. Az új kenyér ünneplése e napon pedig természetes, jó érzés. Olyan fontos jelképe a magyaroknak, mint az élet maga. Az eucharisztiában a kenyér nem más, mint Krisztus teste, így István és Mária ünnepe mindig is szervesen összetartozott. Nagyboldogasszony és Szent István között 1945-ig nem dolgoztak, már korábban learatták a gabonát, kicsépelték, de biztos, hogy ebben az ünnepi időszakban nem, mert belül van a nyolcadon, és azt a magyar hagyományban betartották. A két esemény együtt magyar nyári ünnepkörben egyesült. Isten hatalmas esélyt adott nekünk arra, hogy a történelmi eseményt tágabb, szakrális összefüggésbe helyezzük. Tudniillik a legtöbb nép nagy nemzeti ünnepei nem kötődnek sem szakrális, sem mezőgazdasági, sem egyéb, korábbi történelmi eseményhez.
– Adódik a kérdés: hogyan kapcsolódik a szakralitás és a természetünnep október 23-hoz?
– Abban a korban, amikor a magyar nemzet harcban áll a törökkel, számos olyan esemény történt, amit nevezhetünk mártírszüretnek. A török háborúk ciklusai leggyakrabban augusztus végén kezdődtek. Augusztus 29-én volt Nándorfehérvár bevétele, a mohácsi vész és Budavár elfoglalása. A törökök otthonosan mozogtak a keresztény szimbolikában, s tudhatták, hogy augusztus 29-e Keresztelő Szent János feje vétele. Úgy érezték, hogy e keresztény magyarok ezen a napon nem lehetnek sikeresek. Ekkor kezdődtek általában a jelentős harcok, amelyeket Dömötör napjára be kellett fejezniük, mert akkorra rendszerint elkezdődnek az esőzések, s a török ágyúkat már nem lehet vontatni a sárban. Ekkortájt ér véget Eger híres ostroma. Számos győzedelmes és vesztes csata zajlik ebben az időszakban, melyeket mint az idegen betolakodók elleni harc részeit az október 23-i forradalom történelmi előzményének is tekinthetünk. A természeti előzmény kézenfekvő: a szüret időszaka. A szüret elkezdődik nagyjából Szent János feje vételekor augusztus 29-én, nemcsak a szőlő, hanem más nyári gyümölcsök leszedésével is, és október végén zárul a hegyaljai szürettel. A szüreti képhez társul egy keresztény mártír legendája. Október nyolcadika, Szent Denis vagy Dénes napja, akit ezen a napon lefejeztek. Legendája szerint a fejét a hóna alá kapva elvonult a saját megásott sírjába, és befeküdt. Szent Dénes Dionüszosz, a többek között szőlő- és a boristen keresztény utóda. És mi a gyümölcsök és más nyár végi termények, például a káposzta betakarításának a módja? Levágják a fejét! Bármilyen szomorú is, történelmi tény, hogy az október 23-i forradalom is csak egy dicsőséges pillanat, de még két hét sem telik el, a szabadságharc máris a nagyszerű halál dicsőségébe torkollt, és mártírszürettel zárul. Szerintem így teljes és gyönyörű a kép.
– Mi lehetne e számos fölemelő üzenet végső summázata?
– Ahhoz, hogy mi, magyarok végre emelt fővel élhessük át magyarságunkat, és ne úgy, mint 2005. december 5-e után, érzésem szerint az szükségeltetik, hogy átérezzük: igenis, jelen vagyunk az egyetemességben. Nem csak a különösségünket és a különbözésünket kellene hangsúlyoznunk. Számtalanszor tapasztalhattuk, hogy a rendhagyó dolgok nem mindig és nem mindenkiben keltenek pozitív érzést. Sokkal megnyugtatóbb a többség számára, ha hasonlítunk, és akkor fogadnak el, ha legalább olyan jóknak tartanak, mint amilyennek saját magukat. Ünnepeink ezt példázzák. Megtestesül bennük a keresztény hagyomány is, a pogány múlt is, a kozmikus és természeti rend; mindaz, ami az emberiség történetében többé-kevésé több ezer éven keresztül meghatározónak számított. Sok gyökerünk közös, a közös gyökerek minket is táplálnak, és a többi európai népet is. Akkor mi miért tagadnánk meg ezt a történelmi kapcsolódást?
origo.hu
Orbán Viktor bejelentést tett a kereskedelmi kamarával való együttműködésről
