Madarak párbeszéde

S z i g e t v i l á g

Borges novelláit elsőre általában azért olvassa el az ember, hogy rájöjjön, a második olvasat lesz az igazi. Vagy a harmadik. Mert az író többnyire félrecsalogatja a jámbort. Hagyja, hogy zsákutcába tévedjen. Ravasz vermekbe pottyantja bele – közben kajánul mulat magában –, hogy aztán a mű vége felé kimondjon egy-két revelatív erejű mondatot, amelynek fényénél minden megvilágosodik vagy épp a visszájára fordul.
Ha mód lenne rá, a legokosabb volna az argentin író novelláit hátulról előre olvasni. Az Aszterión házát például, amelynek talányos főhőséről, az ismeretlen szabadító után sóvárgó figuráról – aki vérben gázol, mégis csupa feminin ábránd és mimózaérzelmesség – csak a mű zárómondatában derül ki, hogy maga a legendák Minótaurusza. A szörny, aki sorsába dermedve éli rabéletét. Vagy a másik remekművet, az Al-Mutaszím nyomában címűt, amelyben a „kulcs” szintén a vége felé van elrejtve, és – hogy még cifrább legyen a dolog – nem is a novella szövetében, hanem egy szántszándékkal tudálékos lábjegyzetben, amelyet olvasva elakad a lélegzetünk. Lábjegyzetet mellékelni egy elbeszéléshez már önmagában is szokatlan: része a borgesi csiki-csuki játéknak.
Novellája kezdetén Borges hivatkozik egy indiai regényre, amelyről nem tudom eldönteni, valóban létezik-e. Lehet, hogy igen, mégis inkább arra gyanakszom, hogy nem. Sejthetően csak az író találta ki – megtette ezt gyakran –, hogy tüneményes parabolájához ürügyet találjon. Idéz aztán fűt-fát, aggályos bibliográfiákat közöl, szokásához híven légből kapott kritikusokat, akik a „regényről” ezt-azt összeírtak. Hasonlítgatják más – létező és nem létező – művekhez. Hatásokat elemeznek és ítélkeznek, ahogy a kritikusok és esszéisták szoktak. Arról a történetről, amelyet sejthetően maga Borges kanyarított az őt elbűvölő gondolat köré, hogy legyen kellőképp színes és lebilincselő közege bemutatni egy lélek csetlését-botlását. Hogy legyen elég holdfény és mocsok, ékköves palota meg nyomortanya, rablóromantika és mágusi varázslat, éhség, testi-lelki fertő, ádáz vallásháború és orgyilkosság, holdfény meg köd, amelyen végigvezetheti az önmagát kereső főhőst. A balek egyetemistát, aki végigjárja a mindennapok labirintusait – köztudomású: nincsen Borges-mű labirintus nélkül! –, s elérkezzen a szerepjátékok, hányódások, szerelmek és meghasonlások, felismerések és önáltatások, mindenféle maszkcserék farsangjában önmagához. Ahhoz a személyhez, aki kezdetben is ő volt. Hogy a végkifejlet még világosabb legyen, a hős ott találja meg igazi önmagát, ahonnan elindult: a „holdszínű kutyák kertjének” közvetlen közelében. Közben bejárta a fél világot, megmártózott mocsokban és ragyogásban, de megvilágosodni hazatér, egyszerre a szó konkrét és átvitt értelmében…
A mindenkori emberi sors parabolája a remekmű, amelyről eszünkbe kell hogy jusson a hindu Srí Rámana Maharsi, aki egy kérdésre válaszolva – hol kell keresni az „önvalót”? – azt feleli: nem kell keresni, mert az itt van. Bennünk. Mindenütt jelenvaló. Evidens és megvilágító erejű válasz, ám nem szabad gyanútlanul kezelni. Ahogy a Borges elképzelte indiai fiatalember sem hiába járja végig életútját önmagát keresve, hogy aztán megvilágosodjék előtte: fölösleges önmagát keresnie, hiszen ő itt van. Ő ő maga, akit nemhogy keresni balekség, épp az volna a képtelen mutatvány, ha el tudna szakadni magamagától. Ha egyik percről a másikra – ismeretlen okból – kettéhasadna, és egyszerre nem ő maga volna.
Ez a két „ő” persze, aki kezdetben volt, s aki végül lesz, komiszul különbözik egymástól. Ugyanaz a személy, és mégis egészen más. Utólag hiába derül ki, hogy a főhős azt kereste, akit a kezdetektől magában hordott, akivel azonos, a labirintusban való tévelygése mégsem volt fölösleges. Tisztességes szellem számára ez kötelező. Az egész életen át tartó lázas bolyongást, minden vargabetűjével és szörnyűségével, megspórolni nem lehet. Előle kitérni lehetetlen.
A címben idézett Al-Mutaszím talányos személy. Illetve, ha úgy tetszik, csöppet sem talányos, ez azonban csak a mű végén világosodik meg. Épp az a mű lényege, hogy megértsük, ki is ő. És a főhős is sejthetően megérti végül, bár erről Borges kajánul hallgat, hogy Al-Mutaszím ő maga. Egyszerre a főhős és az a „valaki”, akiről a novella során megsejti, hogy jelen van a világban. Hogy létezik. Akit, eldönti, ha törik, ha szakad, meg kell keresnie. Hosszú az út odáig, amikor egyszer csak derengeni kezd előtte egy távoli arc. Egy imaginárius szempár. Távoli és megfoghatatlan. Őt kellene megtalálni, bár néha mintha nem is volna. Aztán újra lenni és hatni kezd. Tudni nem tud, hallani nem hall róla, ám delejes sugárzása öszszetéveszthetetlen. Belefonódik a levegőbe. A csetlő-botló főhős arról sejti meg talányos jelenlétét, hogy bizonyos konfliktusai megoldódnak. Hogy szeretet árad – feléje? körötte? –, pontosan nem tudni, honnan. Kegyelem és világosság. Ám kell, hogy legyen egy pont, amely ezt magából sugározza. Valaki. Egy személy. A csetlő-botló embernél erősebb hatalom. Al-Mutaszím.
Végezetül eljut egy épületbe – közel a „holdszínű kutyák kertjéhez”, ahol bolyongása elkezdődött –, amelynek egyik szobája ajtaján ott áll a felirat: Al-Mutaszím. Egyszerre tanácstalanul és reménykedve áll a folyosón. Az az érzése, mintha hazatért volna. Kicsit tán homályos az épület. Az ajtón bekopogtat. És – nincs tovább. Itt ér véget a sejtelmes „regény”, amelyen Borges végigvezeti az olvasót. Többet nem árul el, csak éppen a novella alá biggyeszt egy lábjegyzetet. Olyat, amilyet az irodalomtörténészek szoktak. Hivatkozik Farid ad-din Attárra, a nagy középkori perzsa költőre, és még a vele foglalkozó monográfiákat is felsorolja.
Attár, tudni kell, ahogy a nagy perzsa poéták, Rúdakí és Firdauszi, Omar Khajjám, Szádí és Hafiz és „a világirodalom tán legnagyobb misztikus költője” (ahogy fordítója, Weöres Sándor nevezte), Dzselal ad-din Rúmí is többnyire szufik voltak. Tagjai egy rendnek – szerzetnek? –, amely a mozlim hitből nőtt ki és ágazott el. Vele részben azonos maradt, ám sok mindenben különbözött és különbözik is attól. Misztikus és „eretnek” irányzat, amelynek képviselőit sokszor és sokáig üldözték. Egyik-másik képviselőjüket bebörtönözték, sőt ki is végezték. Később, miként a kanonizált európai szerzetesrendek, a különféle ágakra szakadt szufik elfogadták a hierarchiát – a nagy teológus, Muhammad al-Ghazáli bölcs döntése nyomán –, magukat elkülönítve ezáltal a makacs „eretnekektől” (holott elég makacs eretnekek így is, igyekeznek távol tartani magukat minden tételes vallástól), mentve a menthetőt, ezáltal megszabadultak a mindennapi üldöztetéstől és meghurcoltatástól.
Borges hivatkozik Farid ad-din Attár művére, A madarak párbeszédére (Mantiq at-Tair). Ez a versfolyam, Borges egyik-másik hivatkozásától és sanda utalásától eltérően, valóban létezik. Némelyik részlete magyarul is olvasható. Tanító költemény, ami nem tévesztendő össze az európai értelemben vett tankönyvklapanciákkal. Tanító a szó legnemesebb és legmagasabb értelmében. Epizódok, megvilágító erejű verses bölcselkedések, életképek és esetek, töprengések és parabolák sora, ahogy a hasonló perzsa bölcselkedő és szakrális művek általában. Hősei szerzetesek és királyok, csavargók, vadászok meg koldusok, tündérek és prostituáltak. Gyakran mindennapi figurák, más alkalmakkor szimbolikus alakok és lények, amit a mű címe is sejteni enged. Laza szerkezetű versfüzér A madarak párbeszéde, mely a lélek megtisztulásának szufi útját mutatja be verssorról verssorra, epizódról epizódra.
Borges a versnek azt az epizódját idézi, melyben a „madarak” – pontosan nem tudni, hol, hányan és mifélék – hírét veszik, hogy a madárkirály, a legendás Garuda, akiről csak annyit tudni, nem is egyetlen szárnyas, hanem egy harminc főt számláló madárcsapat, és „valahol a Földet körülölelő hegyláncban él”, nos, a nevezett Garuda most épp valahol Kína égcsapó hegyei közt tartózkodik. Ekkor a „madarak” elhatározzák, hogy útra kelnek, és megkeresik a titokzatos madárkirályt. Pontosabban szólva: a madárkirályok csapatát, a Garudát.
Itt csak egy közbevetés erejéig térünk ki arra, hogy a madár minden vallásban – az óegyiptomiak hitétől az iszlámon át a kereszténységig – lélekjelkép, tehát a szufi költő csöppet sem véletlenül választja tanító verse tárgyául a szárnyasokat, vagyis a lélekmadarakat.
A csapat fölkerekedik, és – miként a Borges idézte (sejthetően légből kapott) regény hőse is – tengernyi földet bejár, tengernyi kalandba bonyolódik. Sokan visszafordulnak közülük. Még többen elhullanak a sivatagok hőségében meg a fellegek borította havasok dermesztő hidegében. Ám akik megmaradnak, egyre tisztábban látnak. Egyre bölcsebbek. A sok viszontagság és szenvedés megvilágosítja elméjüket. És az is egyre világosabb számukra, hogy jó úton járnak. Egyre jobban érzik a Garuda közelségét. Szellemi kisugárzását. Azt a delejes fényt és szeretetet, amely a misztikus madárkirályból (madárkirályokból) feléjük árad. Ahogy Al-Mutaszím is érzi a szeretet sugárzó fókuszát, amelyhez közeledik. Néha már-már úgy tetszik számukra, hogy elérkeztek abba a szakrális térbe, amely a Garudát rejti előlük. Hogy itt vannak. Ott, ahová vágytak. Megérkeztek. Ám hányattatásaik tovább folytatódnak. Vészek és további viharok tizedelik őket. Némelyikük aláhullik, és görcsbe meredt karmokkal elpusztul.
Szállnak, csak szállnak, és egyre bölcsebbek lesznek. Egyre érettebbek a titkos tudás befogadására. Már rég bent járnak a hatalmas hegyláncban, amely az egész világot körülöleli. Bent járnak? Hiszen ők is a maguk hajdani hegyei felől érkeztek idáig, amely része a legendás hegyláncnak. További nappalokon és éjszakákon át bolyonganak elképzelt céljuk felé. Tovább fogynak. Éhínség tizedeli őket. Fagy és istennyila. Már csak harminchárman vannak. Harmincketten. Harmincegyen. Szállnak tovább, sokszor már-már kétségbeesnek – véget nem ér a hegylánc, nem kínál pihenőt és megállapodásra idilli helyet –, és amikor újabb társuk hanyatlik alá, amikor már csak harmincan maradnak, hirtelen megvilágosodik előttük a nagy titok. A Garudát hiába keresik. Azt keresni értelmetlen és fölösleges. Ők a Garuda. Ők a nevezetes madárkirály. Ha úgy tetszik: madárkirályok. Végre megérkeztek. Nem ide vagy amoda, hanem önmagukhoz.
Ezt az utalást tartalmazza a lábjegyzet Borges művének, az Al-Mutaszím nyomában című novellának a vége felé. És hirtelen bizonyossággá lesz, amit az ember csak sejtett a mű olvasása közben, hogy hová is kopogtatott be a talányos főhős, aki a szeretetet sugárzó szellemére vágyott. Valójában nem valaki mást keresett, hanem önmagát. Al-Mutaszímot. Vagy – ha úgy tetszik – a jelképes Garudát, ahogy a perzsa szufi költő, a XII. században élt Farid ad-din Attár.