Mese az átjárható határról

Hallgattuk a szép ígéreteket: majd ha Magyarország a szomszédaival együtt az Európai Unió tagja lesz, rögvest és automatikusan megszűnnek a problémák az 1920-ban az utódállamokhoz csatolt, máig magyarok lakta területekkel, hiszen az átjárható, „légiesített” országhatárok nem állják többé útját az ott élőknek. Ez lesz majd a megfelelő gyógyír a Trianon néven ismert, mindmáig gyógyíthatatlan lelki betegségre. Egy időben divat volt beszélni a közös „Európa-házról”, amelybe ha beköltözünk, nem lesz többé vita a magyarok és a szomszédaik között. (Akik erről szónokoltak, aligha szereztek személyes tapasztalatot a többes társbérleti lakásviszonyról.)
Időközben tényleg tagjai lettünk az Európai Uniónak, a több százezres magyar nemzetiségű Szlovákiával egy időben. 2004. május elsején, a csatlakozás hivatalos napján magunk is megkóstoltuk az új érzést: a Letkés és Szalka közötti Ipoly-hídon átkelve már a személyi igazolvány is elég volt, hogy átmenjünk ama bizonyos ház egyik szobájából a másikba; a déli harangszót a színmagyar lakosságú Ipolykiskeszi román kori templománál hallgattuk e kétségkívül történelmi napon. Tizenhat hónappal később annál nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a magyar–szlovák államhatár egy másik pontján – hasonlóképpen mindkét oldalon magyarok lakta vidéken, és történetesen éppen augusztus 20-án, Szent István királyunk ünnepén – leeresztett sorompó zárta el az utunkat. Azt tudtuk, hogy a Nógrád megyei Cered és a szomszédos Tajti (Tachty) község között régen szóba került közúti határátkelőhely létesítése. A Cartographia által 1995-ben kiadott Karancs, Medves és a Heves-Borsodi dombság turisztikai térképen „tervezett határátkelőhely” jelzés szerepel az egymástól mindössze 900 méterre lévő két falut összekötő országúton. Azóta azonban eltelt tíz év, és túl vagyunk egy csatlakozáson.
Még Antall József miniszterelnöksége idején, 1993-ban kötött a két ország kormányközi megállapodást Komáromban a szóban forgó határátkelő megépítéséről. A Medves-vidék lakói türelmes – és tapasztalt – emberek, továbbra is csak abban reménykedtek, hogy az unióba lépés felnyitja végre a sorompót. Azt a sorompót, amelyet a Szlovák Köztársaság hatóságai 1996-ban – a szerződés rájuk vonatkozó részének eleget téve – rendben elkészítettek az államhatárig vezető, kétsávos, felfestett aszfaltúttal, parkolóhellyel, vízelvezető árkokkal és utastájékoztató táblával együtt. 2004 tavaszán a határ menti községek közül Cered, Zabar, Istenmezeje, Erdőkövesd, illetve Tajti polgármesterei közös ünnepséggel várták a május elsejét, a Heves megyei közgyűlés MSZP-s elnökének közvetítésével meghívót küldve Lamperth Mónika belügyminiszternek a csatlakozás alkalmából rendezendő közös ünnepségre. A határ megnyitása voltaképpen sokkal több település lakóit érintené közvetlenül: Szilaspogonytól Váraszón át a Hangony-patak völgyében fekvő Domaháza, Kissikátor és Hangony községekén át a túloldali Vecseklő, Hidegkút, Óbást és Újbást, Almágy és Gömörpéterfalva magyar lakóiig, de még a távolabb élőket is megkímélné attól, hogy Salgótarján vagy Ózd városokon átvergődve, Fülek vagy Bánréve felé nagyot kerülve juthassanak át a szomszédos falvakban élő rokonaikhoz.
A belügyér asszony sajnos akkor éppen nem ért rá, de a jelek szerint az illetékes magyar hatóságok idejét is tartósan lefoglalják az ennél fontosabb teendők, mert a határ magyar oldalán azóta sem történt egyetlen kapavágás sem.
Medgyessy Péter miniszterelnökként – a megfelelő médiakísérettel – 2004 júniusában hivatalosan megnyitotta a szívéhez biztosan közelebb álló román– magyar határon (Székelyhíd és Létavértes közötti) félig elkészült közúti határátkelőt. Úgy látszik, a baloldali koalíció ezzel az aktussal – meg a kettős állampolgárságról szóló referendum aláaknázásával – letudta a maga nemzetegyesítési programját.
A cered–tajti átkelő helyzetére mi sem jellemzőbb, mint hogy a szlovák oldalról lassan tíz éve készen áll a csatlakozó infrastruktúra, míg a magyar térfélen a határhoz vezető közút még helyi mércével mérve is szégyenletes minőségű. A légiesített határokról szólva: augusztus 20-án maguk a cerediek sem voltak bizonyosak abban, hogy ideiglenesen felnyitják-e a sorompót, amint azt nagy ünnepekkor vagy mindenszentekkor szokták. Magunk is próbát tettünk, de csak egy dokumentumértékű fénykép lett belőle az unió képzeletbeli dicsőségkönyvébe.
A 637 méter magas, amúgy nagyon szép Medves-hegyet dél felől 16 kilométer hosszan kerülgető, gidres-gödrös úton előbb Tarjánba, majd a határon túl Fülek, Ajnácskő felé autózva több mint 70 kilométeres vargabetű árán jutottunk el a határ túloldalán lévő magyar községekbe. Visszafelé Feled és Rimaszécs érintésével vezetett az utunk Ózdon át, nagyjából ugyanakkora kerülővel. Almágyon egy ember, látván a kocsink magyar rendszámát, kéretlenül is figyelmeztetett, hogy Cered felé ne menjünk, mert ott nem lehet általmenni a határon. Nekik, úgy látszik, „természetesnek” tűnik a helyzet. Nekünk már nem annyira.