Mikor állnak majd fejfák a Kolima partján?

(…) Uszty-Omcsugban szikár az élet. Csontos.
Háromórás autózás után érkeztünk ide Magadanból. Keményre szikkadt földúton, amelynek két szélén valahogy ott felejtődött a gondolattalanság.
Az elöljáró az elöljáróságon fogad. Az elöljáróság nagy és komor. És szovjet. Minden ízében az. Szovjet a lépcső, a szőnyeg, szovjetek a virágok, szovjet a vécé.
– Butugicsakba szeretnénk menni, a volt lágerbe…
Az elöljáró arcát gondok redőzik. Barna ember, és nagyon orosz a gondoktól redőzött arca. Talán Zsukov marsall nézhetett ennyire eltöprengve a végső haditerv kidolgozásakor.
– Butugicsakba…
Ő már tudja, hogy lehetetlen felmenni Butugicsakba, és azt is tudja, hogy mégsem lehetetlen.
A telefon után nyúl.
A mozdulatig eltelik talán három perc is, és teljes a csönd. A hárompercnyi csöndben örökre megtanuljuk, hogy az uszty-omcsugi elöljáró is egy istencsászár. Porfilogenetosz. Rossz öltönyben és hónaljszagú ingben.
Az elöljáróság Uralját rendeli meg nekünk. Csak a benzint kell kifizetnünk.
– Maguk úgyis fölmennének. És akkor úgyis az Uralt kellene fölküldenem, hogy kimentse magukat.
– Annyira rossz az út?
– Annyira. Mert nincsen út…
Nincsen út.
Ezt az információt még fel kell fogni.
Mert tízezrek pusztultak el, csak arrafelé. S hány ilyen tábor állt még a Kolima partján…
De azt majd csak később lehet. Felfogni. Odafelé menet, az Uralban.
Az Ural egy óra múlva jön. Így adódik egy ajándék óra Uszty-Omcsugban…
Uszty-Omcsugban nincsen eligazító tábla – ezért nem lehet mi előtt eltöprengeni, vajon miért nincs nyoma a históriának. Uszty-Omcsugban Uszty-Omcsug van eligazító tábla helyett. Uszty-Omcsugban csönd van, por, és örök és kiirthatatlan Szovjetunió. Uszty-Omcsug egy falu, legalábbis a mi fogalmaink szerint, de hát… Emlékeznek még a régi viccre: Milyen a szovjet törpe? Óriási…
Ezért kerülhettek talán ide a blokkházak, a falu főterére.
A szovjet blokkházak pedig azzal a céllal épültek, hogy aki éppen nincs lágerben, az is érezze, hogy mégiscsak lágerben van.
Van ideológiája a szovjet típusú blokkházaknak, lakótelepeknek. Mindenekelőtt, hogy sok ember legyen összezsúfolva egy helyen, mert így a leghatékonyabb az ellenőrzés, a kitelepítés, az evakuálás, s adott esetben így a leghatékonyabb a tömegmészárlás is. A konyha legyen kicsi. Ebédlő pedig ne legyen. Ne üljenek le az emberek beszélgetni, mert a beszélgetés rengeteg veszély forrása. Kamra se legyen. Ne legyen gyűjtögetés, felhalmozás, vágy, öröm, gondolat, vidámság.
Tizenhetedik századi erődtemplom sincsen Uszty-Omcsugban.
Magadan és Uszty-Omcsug a kommunizmus legtisztább megvalósulásai. Hetven–nyolcvan esztendős történelmük van, a szovjetek építettek fel itt mindent, elosztóbázisnak.
Embereket kellett elosztani, szortírozni.
Embereket, akik a vlagyivosztoki kikötőből érkeztek a magadani kikötőbe, s onnan gyalog hajtották fel őket a kolimai lágerekbe.
Ezért ajándék ez az egy óra itt.
Igaz, a Calvados-zselével elkészített libamáj terrint nem mézeskalács kétszersülttel adják fel.
Ez lehet az egyik hiányosság, amiért a fáradt és kiégett európai értelmiség nem ide jár. S talán még az is, hogy az itt meggyilkolt millióknak nem jár a tisztelet. Az itt megölt milliók emléke kellemetlen, s a fáradt és kiégett európai értelmiségi tudja, ha idehozná legutolsó kincsét, az áldozatok iránt tanúsított hamis, üres, obligát tiszteletadást, azért nem kapna sikert és elismerést. Sőt…
Ide tényleg csak Ryszard Kapuscinski jött el…
Pedig a fagyi jó.
Marozsennoje. Akkora, mint egy fél tégla, és nincsen fogója fapálcikából. Megeszünk egy ilyen fél téglát a főtéren, mielőtt bemennénk a múzeumba.
Itt is van múzeum.
Az iskolában, egy dohszagú teremben.
A falakon néhány fénykép. Nincs egy tucat sem. Fénykép a lágerben elpusztultak arcairól. Mondom, egy tucat sincs. Serge Klarsfeld eldolgozhatna itt, mert Serge Klarsfeld állítólag nem tudta elviselni, hogy az áldozatokat a legteljesebb személytelenségbe taszították.
Akkor Serge Klarsfeldnek itt a helye Uszty-Omcsugban és odafönt, Butugicsakban.
Nincsen ma nagyobb személytelenség, mint a szovjet haláltáborokban elpusztítottak személytelensége. Olyan nagy ez a személytelenség, hogy elirtózik tőle a fáradt és kiégett európai értelmiség.
Néhány fénykép a falakon az áldozatokról.
S néhány fénykép a kolimai haláltáborokról.
Amelyeket egyszer csak bezártak. Csak úgy, egyik napról a másikra.
S a bezárt haláltáborokban a föld felszínére kerültek a koponyák. Azokról a koponyákról vannak fényképek a múzeumban még.
A Musza Dag negyven napja jut eszembe, ahogy itt állok. Mert az apám polcán állt a könyv, és egy koponyahegy volt a borítóján. Rémülten néztem azt a borítót mindig, ha egyedül voltam rossz, sivár délutánokon.
A Musza Dag negyven napja.
Mondom is a múzeum igazgatónőjének, mondom ezt a Musza Dagot, bólogat. Nagyon rosszul öltözött a múzeum igazgatónője, és aranyból vannak a fogai. És soha senki nem fogja megköszönni neki ezt a múzeumot, és ebben a múzeumban nem fogják egymásnak adni a kilincset a megrendült emlékezők, pedig Uszty-Omcsugba még út is vezet, rossz földút, de út, nem úgy, mint a táborba fel.
Ettől igazi ez a múzeum, s ezért nem terheli a hamis tiszteletadás szaga. S az igazgatónő ezért nagyszerű. Uszty-Omcsug is ezért nagyszerű. Nem kell itt méregetni a népeket, hogy vajon mi közük lehetett a valamikori iszonyathoz.
Mindenkinek volt köze hozzá.
Itt majd mindenki túlélő vagy a táborlakók leszármazottja.
Tizenhat-tizenhét éves gyerekek kéredzkednek fel az Uralra. Hogy feljönnének körülnézni és szöszmötölni a temetőbe.
Tizenhat-tizenhét éves uszty-omcsugi gyerekek. Két lány, három fiú. A lányoknak nagy, buggyanó, fehér, szlávos mellük van, olyan, mint az élet. A három fiú is ezért jön inkább, azokért a mellekért. A lányokat már szerették, és hamarosan szülni fognak. Most ott ülnek az Uralban, vihognak, kacéran, kihívóan. Egyszer olvastam valahol, hogy a legszebb táj is csak annak szép, aki messziről jön, s rácsodálkozik. Az ott élőknek a legszebb táj is csak az élet kerete.
Így kell lennie a legborzalmasabb tájjal is.
Uszty-Omcsug valakiknek, őnekik az élet kerete. Számon kérni rajtuk az állandó önmarcangoló emlékezést – a fáradt és kiégett európai értelmiség önigazoló nyavalygása lenne. Éppen olyan, mint ha Le Vernet-ben, a Calvados-zselés libamáj terrin fogyasztása közben azon elmélkedne valaki, hogy vajon az őt bámuló szélütött öregembernek mi köze volt a halálvagonokhoz. Pfúj…
Ülünk az Uralban.
És nincsen út. A butugicsaki haláltáborba nem vezet út. Vezetett, míg a tábor üzemelt. Most vízmosásokon, kidőlt fákon, patakmedreken, sziklákon bukdácsolunk fölfelé.
Kérdezem az igazgatónőt, járt-e itt forgatócsoport előttünk. – Igen – feleli. – Néhány éve itt voltak az amerikaiak, de amikor meghallották, hogy a hegy lábánál sokszoros a sugárzás, visszafordultak. Béreltek egy helikoptert, csináltak néhány légi felvételt, aztán hazamentek…
Akkor mi vagyunk az elsők.
Büszkeség tölt el erre a gondolatra.
Aztán elszégyellem magam, hogy büszke vagyok.
Később azért szégyellem magam, hogy szégyelltem magam.
Igen, büszkén cipeljük föl a kamerát, a stativot, az egész felszerelést a hegyre.
Mert valakinek ide is el kell egyszer jönni, hogy kiderüljön, nincsenek kitüntetett halálok, kitüntetett szenvedések. Ezt letagadni, nyálasan ellágyulva – gazemberség…
Megyünk fel, Butugicsakba.
Az elfelejtett haláltáborok egyikébe.
Hogy ne legyenek elfelejtett haláltáborok. Mert minden elfelejtett haláltábor rászárad majd az utókor lelkiismeretére.
Megyünk fel Butugicsakba – hogy legalább a fiaink kezdhessék bűntelenül…
Butugicsak…
A bennszülött evenkik nyelvén azt jelenti: beteg rénszarvaspata.
Eljátszom a szóval. Beteg rénszarvaspata… Eljátszom a szóval, a képpel, keresem benne a szimbólumot.
Aztán feltűnik az első hegy.
És összetörnek bennem a szimbólumok…
Mordor földje…
Szikáran, tényszerűen, visszhangtalanul.
Minden hang halálra zúzza magát a fekete köveken. Csak a csonttá aszott szél fütyül gúnyosan, részvéttelenül…

„Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni…”

Hej! Hol vagytok, dudások! Suttogjatok valami dalt… Valami dalt a lelkekért… Hogy megértse mindenki: itt éltek valaha. Itt is éltek…
Csak nekem elfelejtettetek szólni, hogy fölfelé is van út a pokolba. Ezernégyszáztizenegy méter magasságba – az ólombányákba…
Etesd meg azt a durva, egyszerű vadállatot…
Etesd meg, bármi áron.
Ne mondd, hogy nincs mivel… Mindig van valami… Összeszáradt, szétpenészedett kenyér; romló, büdös hús; valami féreg; csúszómászó; csajka aljából, hulla körme alól kikapart rothadó zsiradék…
Valami van.
A vadállatnak enni kell…
A fogad is rothad… Már mindegy. Szopogasd le a rozsdás vasat… Etesd meg a szörnyű vadat…
Hisz az a durva, egyszerű vadállat te vagy…
Csikordul a csille – s a hangja összefagy.
Mínusz hatvan fokban minden összefagy.
Legtovább az emlék húzza.
Csontvázzá töpörödve, rongyokba bugyolálva kuporognak az emlékek szerteszéjjel. Ott vannak a bánya mélyén, a szerszámok nyelén, latrinák alján… Ott ülnek a hallgatag sziklákon is; ráülnek a kezekre, a vállakra, hogy még nehezebb legyen… Rátelepednek minden megaláztatásra, beülnek a soha el nem múló órák, napok ölébe, az őrök ordításába, a kancsuka puffanásába – s a varjak rekedt ordításával is emlék zuhan a kövek közé…
Emlékek arról, hogy ember voltál valaha…
S mire az utolsó emléked is elpusztul, kész a vadállat.
A szerencsések együtt halnak emlékeikkel.
Az erősebbek, a nyomorultabbak túlélik emberségük emlékét.
És attól fogva csak etetik a vadállatot, ezernégyszáztizenegy méter magasságban, az ólombányáknál.
És ezt teszik éppen az őrök is.
Mert van, ahol már nincsen különbség fogoly és őr között.
Butugicsakban nincsen.
Mert nem lehet.
Talán az őrség emlékei tovább élnek kicsit.
Viszont sokkal kevesebb emléke van idefent egy őrnek. A parancsnoknak. A tiszteknek. Hiszen aki ilyesmit vállal, az alig volt ember odalent is.
A legutolsó emlék… Egy hinta…
Halálhinta.
Bele kell ülni a hintába – a halál simogató, meleg ölébe…
Gyerekek ülnek benne, s csak vadállatot látnak maguk körül. Vadállat az apjuk, vadállat az anyjuk – vadállatok a drótkerítés mögött. S körben csonttá aszott emlékek, szerte a köveken.
Mintha emberek lennének… Nahát…
Hiszen végül is nem rossz hely ez. Megél itt a zuzmó, a moha, a gomba… S akkor megél az ember is… Ha vadállat…
S aztán elindul egy menet…
Visznek valakit. Valakit, aki örökre megszabadult…
És mi marad egy emberből? Egy rozsdás konzervdoboz alja, rajta egy szám.
De maradhat-e ennyi egy emberből…
Talán nem…
Talán aki egy rozsdás konzervdoboz alatt végzi, s neve helyett csak egy szám áll – talán abból marad mégis a legtöbb.
Mert őbelőlük lesz az iszonyat emléke.
S az iszonyatnak nincsen arca – mert rengeteg arca van.
Ezért nem képzelheti senki sem, hogy az ő iszonyata, szenvedése, halála és fájdalma a legnagyobb. Mert ha ezt képzeli, kigúnyolja a szenvedést, és vérig sért másokat.
Itt ér össze a szenvedés – Auschwitz és Kolima.
Aki ezt tagadja: hazug gazember…
Én már nem akarok dudás lenni…
Már voltam a hegyen…
Csak azt akarom, hogy halott szlávok, magyarok, németek tízmillióinak is legyen emlék.
Mert az önimádatba ájult farizeus nyugat úgy gondolja, elég, ha Butugicsakot majd benövi a feledés…
Hát nem.
Addig nem, ameddig mást nem nőhet be – s addig sem, ameddig Budapesten gazemberek azt taníthatják az egyetemen, hogy a szovjet rendszer nem működtetett haláltáborokat, csak munkatáborokat.
Jöjjön ide az a szemét, aki ezt le merte írni, másszon fel a hegyre…
Mi pedig kérdezzük meg: mikor fognak fejfák állni a Kolima partján?
Mert ezzel a kérdéssel még tartozunk…
A gyerekeinknek.
És a becsületünk maradékának…
n
Helyesbítés. Lapunk tegnapi számában Bayer Zsolt Mata Harinescu, szeress beléjük! című írásába sajnálatos hiba került. Azt a mondatot, hogy „az volt a baj az Orbán-kormánnyal, hogy túlszerette a határon túli magyarságot”, valójában Szabó Vilmos mondta.