Moszkva lépést vált?

Olyan fordulópontot hozhat sokak szerint a posztszovjet térség további jövője szempontjából a 2006-os esztendő, mint 1991, amikor felbomlott a Szovjetunió. Az elmúlt közel két év történései alapján a közeljövőben el kell dőlnie annak, hogy e Moszkva számára történelmi és geopolitikai szempontból egyaránt létfontosságú övezetben Oroszország továbbra is domináns tényező lesz, vagy folytatódik a „színes forradalmak” kapcsán felgyorsult kiszorítása a régióból.
Ez idáig a Kreml nem nagyon tudott hatékony választ adni a Nyugat, ezen belül is elsősorban Amerika látványosan megnövekedett térségbeli aktivizálódására, s egymás után kapta a kínos pofonokat. A grúziai fordulat részben még a közreműködésével zajlott, a helyzet ezt követően orosz szempontból – részben a Kreml hibás stratégiája miatt – azonban csak roszszabb lett, hiszen alapvetően Brzezinski forgatókönyvét követve a déli átkaroló hadművelet után következett a „narancsos forradalom”, s Ukrajnában a befolyás teljes elvesztése a birodalom európai lezárását, főképp az ázsiai térbe szorítását jelentené, amelyet Moszkva aligha nézhet tétlenül. Ehhez jött még egy-egy „pofon” Moldova, a grúziai bázisok kapcsán, legutóbb pedig a grúz–ukrán kezdeményezésre, valójában a washingtoni elképzelések alapján egy, a Kaszpi-, a Fekete- és a Balti-tenger térségét érintő szubregionális szervezet létrehozásának bejelentése, amely a demokrácia kiterjesztésének jelszava mögött érezhetően energetikai szempontokat követ.
Ezek után az orosz reagálást várva az átlagosnál fokozottabb figyelemmel kísérte a világ a Független Államok Közösségének (FÁK) kazanyi csúcstalálkozóját, s bizonyos jelekből ítélve formálódik is Moszkva válasza a számára egyre vészesebben kibontakozó folyamatokra. Ami első pillanatra megállapítható, különösen az ukrán eseményekre az elmúlt év végén adott mind kapkodóbb, idegesebb, kevésbé hatékony visszavágással ellentétben, az a Kreml megfontoltsága és főképp pragmatizmusa. A pánikhangulat múlása különösen érezhető az Egységes Gazdasági Térséggel kapcsolatos ukrán húzódozás kapcsán tapasztalt türelmes reagálásokban. De felmérve az új realitásokat, Vlagyimir Putyin nem ragaszkodott foggal-körömmel a FÁK-hoz, azt inkább egyfajta konzultációs keretként őrizné meg. Erre utal az is, hogy afféle „bölcsek tanácsa” megalakítását ajánlotta kollégáinak. Mindez persze nem oly meglepő, hiszen Moszkva a gyakorlatban már kétoldalú keretekben alakítja kapcsolatait, ami éles váltás a Jelcin-korszak FÁK-hoz tapadó nosztalgiájával szemben. Ami pedig még szembetűnőbb, Oroszország nem kíván mindenáron a térség donora lenni. Az olcsó gáz és olaj egy meglebegtetett elképzelés alapján csak azoknak jár majd, akik nem Moszkva meggyengítésén dolgoznak. A Kreml tehát főképp gazdasági eszközökkel igyekszik megtartani, illetve visszaszerezni befolyását, ami például Ukrajna esetében a jelenlegi trendek mellett Kijev számára évi 5–6 milliárd dolláros kiesést jelenthet. Nem véletlenül kapja a gázt a világpiaci ár harmadáért az utóbbi időben meg-megingó Jereván sem, mint ahogy a lojalitás megtartása, megnyerése motiválta a Bakunak, Biskeknek és Taskentnek tett különféle gesztusokat is. A nyomásgyakorlás persze még nem elég az üdvösséghez, így a térség dominálásához Moszkvának minden szempontból modernizációs központnak kell lennie. Így az értékek szempontjából is vonzó és életképes alternatívát kell felmutatnia a terjeszkedő angolszász demokráciamodellel szemben. Ennek, a gazdasági erő mellett egyik feltétele például a hagyományos kulturális jelenlét fenntartása a posztszovjet térben.