Előfordult már, hogy istenházában muzsikált a Muzsikás?
– Játszottunk már templomban, igen. Volt, amikor azért, mert a faluban a templom volt a legalkalmasabb hely a zenélésre, s volt, amikor az istenházának a hangulata hívogatott bennünket. Azt a műsort, amelyet Pannonhalmán a Boldogasszony-kápolnában hall tőlünk a közönség augusztus 28-án délután, a Délvidéken szintén egy templomban játszottuk először. Az egyházi vonatkozású népzene eddig is foglalkoztatta a Muzsikást, de inkább a „mindennapi használatra” szánt magyar népzene végtelen gazdagsága vonzott bennünket. Abba szerelmesedtünk bele, méghozzá annyira, hogy teljesen megváltoztatta az életünket. Az embernek meg kell érnie a szent dolgokhoz, a Muzsikás most ért meg a vallásos tárgyú népzenéhez. Lehet, hogy azért, mert ötven felé foglalkozni kezdünk az elmúlás gondolatával, elkövetett hibáink tanulságával? Legelőször a zsidó népzenével volt találkozásunk. Kodály Zoltán tanítványa, Simon Zoltán, amikor együttesünk küldetéstudatának komolyságát látta, ránk bízta, járjunk utána Erdélyben a paraszti zsidó hagyományoknak. Attól, hogy egy közösséget kiirtottak, a kultúrája még fennmaradhat, legyen a ti dolgotok a felkutatása, így szólt Simon Zoltán testamentuma. S Erdélyben csakugyan találkoztunk olyan cigány, magyar és román zenészekkel, akik valamikor lakodalmakban, bálokon falusi magyar zsidó közösségeknek zenéltek.
– Ősi zsidó közösségek hagyományozták az emberiségre a zsoltárokat is, az Ószövetségben találni meg azoknak a húros hangszerek kíséretében előadott szent énekeknek az eredetét, amelyek ma is a hit kifejezésére szolgálnak. Jézus gyakran hivatkozott rájuk.
– A Bibliában, az Ó- és az Újszövetségben az egyházak által elfogadott történetek olvashatók, de ezenkívül számtalan olyan hitbéli szokás, ének létezett a különböző népek körében, amelyeknek éppen az az érdekességük, hogy sohasem volt része egyik sem semmiféle kanonizációnak. Koncertünkön a pogány világból megmaradt és a kereszténység által módosított hagyományokból származó muzsikát hozzuk össze, természetesen azokkal az ősi szövegekkel együtt, amelyekben gyakran emlegetik Jézust, a csodafiúszarvast. A moldvai magyarság körében különösen szép példáit találni e kétfajta zenei örökség, a pogány és a keresztény kultúrkincs együttélésének, náluk még pontosan követhető, hogy a népzenei tradíciók miként alakították át az egyházi zenét. Szerintem például a gregoriánokat a legcsodálatosabban a moldvai magyarok énekelték még az 1970-es években is. Az itáliai ferences rendi szerzetesek közvetítésével hozzájuk érkező egyházi énekeket saját ősi stílusukkal ékítve adták tovább, harminc éve még az egész falu végig tudta énekelni hiba nélkül a gregorián misét. Pannonhalmi koncertünkön nem is egyet idézünk meg a moldvai magyaroktól tanult gregoriánok közül. Ezeken kívül felcsendülnek majd Petrás Mária előadásában más vallásos népi énekek is. Hangversenyünk harmadik vonulatát a református vallást gyakorló erdélyi faluban, Szászcsáváson megismert többszólamú éneklési mód képezi, a magunk képességei szerint megpróbáljuk visszaadni azt a hangulatot, amikor egy egész falu négy szólamban, kristálytisztán énekelve dicséri az Urat.
– Nem akármilyen zenei kultúrát sejteni ott, ahol az egész falu négy szólamban énekel…
– Kodály Zoltán gyakran mondogatta, hogy az emberek öszszetartozás-élménye a közös éneklésben fejeződik ki a legjobban. A szászcsávási földművelők azt mesélik, ha egymagukban mennek ki a mezőre, akkor is énekelnek, és ki-ki hozzáképzeli a maga énekéhez a társaiét. A legmagasabb szintű zenei tudás ez, amelyet képzett muzsikusok is csak nehezen tudnak elsajátítani. Elképzelni s belülről hallani a zenei hangot, ez a szászcsávási parasztembernek olyan természetes, mint hogy minden reggel felkel a nap.
– A római katolikus egyház egyik közép-európai fellegvárában, a pogány magyarokat keresztény hitre térítő bencés szerzetesek monostorában elhangzó szakrális népzenei koncert tehát különböző vallások, zsidók és keresztények, különböző felekezetek, katolikusok és protestánsok hagyományos dallamvilágából építkezik. Az ökumené eszméjét, a világ összes keresztény egyházának az együttműködését segítendő állították össze így a Muzsikás pannonhalmi koncertjének a műsorát? Vagy a különböző népi kultúrák találkozási pontjait szeretnék felmutatni?
– Felfogásom szerint nem a vallás a fontos, hanem a hit. A vallás a hit struktúrája, ha elhagyjuk a „szerkezeti” elemeket, a hit lényegéig jutunk el. És a lényeget illetően nincs különbség a felekezetek, a reformátusok és a katolikusok között. A zsidó vallás népzenei gyökereit felmutatni pedig azért tartottuk fontosnak, hogy az ószövetségi népek zenei gondolkodásmódjára is utaljunk ott, ahol az újszövetségi tanításokból sarjadó folklorisztikus örökségé a főszerep.
– A szent hegy, a Mons Sacer, ahogyan eleink mondták, igen fontos szerepet játszott az államalapító nagy király, Szent István uralkodói elgondolásában. Zenei rendezvényekre készülődvén nem lehet nem eltűnődni azon, vajon milyen lehetett az a zenei világ, amelyet István és kortársai ismerhettek.
– Dokumentumok híján e tekintetben csak a képzeletünkre hagyatkozhatunk. Azt viszont tudjuk, hiszen tapasztaltuk, hogy az egészséges közösségben élő emberek csakis azt a zenét igényelték, amelyre lelkileg szükségük volt. Szerintem ugyanis a zene az emberi lét egyik legfontosabb megnyilvánulása. Olyan része a homo sapiens életének, mint a lélegzés, a táplálkozás vagy a szeretet. Szent István – egészséges – korában, amikor még nem volt üzlet a zene, sokféle zenei hatás érte az embereket. Még erősen élhettek bennük a messziről hozott, pogány zenei motívumok, de itt voltak már a keresztény Európa zenei újdonságai is. Az uralkodó szerintem azokat a dallamokat szerethette, amelyek a lelkét megérintették, amelyekre személyesen rezonált.
– Mit tart a mai muzsikus egészségtelen emberi közösségnek?
– Sok más mellett a természetellenes zenei közeget. Amikor főleg gépileg hallgatják a zenét az emberek, amikor üzlet lett a muzsikából. Amikor már semmi nem fontos, csak hogy hány lemezt lehet eladni, mennyiért lehet megvásárolni s koncerteztetni a sztárokat. Amikor a zene személyes jellege csak kevés helyen fedezhető fel…
– Arcus temporum – Időívek, ez a címe a második alkalommal megrendezett pannonhalmi fesztiválnak. Joseph Haydntól a kortárs zene nagyasszonyáig, Szofia Gubajdulináig századokon és stílusokon ívelnek át a komolyzenei koncertek programjai. De vajon milyen időtávokat kapcsol össze a Muzsikás két koncertje Szent Márton hegyén?
– Tulajdonsága s nem érdeme egy dallamnak, hogy mely korból való. Így vagyunk az anyanyelvünkkel is, szavaink nem attól szépek, hogy milyen régóta használjuk őket, hanem hogy pontosan, hangulatosan, lelkünket megérintve fejezik-e ki azt, amire vonatkoznak. A zenének sem a kora az érdekes, hanem a hatása. A szerepe. Ismertem Erdélyben egy bölcs öreg prímást, sokat tanultam tőle. Egyszer azt mondta nekem, a hosszú hajú, farmerruhás, nem is tudom összeszámlálni, hogy hány zenei világ ismeretével felvértezett idegennek ez az írástudatlan ember: „Tudja, fiatalember, csak kétfajta zene van a világon: jó zene meg rossz. A jó zene az igazat mondja, a rossz meg hazudik magának.” Ebből a szempontból kell egy zenei fesztivál anyagát úgy összeválogatni, hogy egyik se hazudjon. Úgyis tele van a világ hazugsággal. A múló időnek, persze, van egy igen-igen fontos küldetése: hogy megtisztítsa a hazugságoktól zenei örökségünket. Népdalaink közül csak az maradt fenn, amelyik igazat mondott, amelyik megérintette az embereket. A hatástalanokat, a hazugokat eldobták. Elfelejtették. A komoly népdalgyűjtők sohasem bánták, ha beszűrődtek a nép közé silányabb dallamok is. Nem baj, mondták, csak énekeljék, ha boldogok tőle! Egy emberöltő elteltével senki nem fog emlékezni rájuk. Vagy úgy elváltoztatják őket, hogy senki nem tudja majd megmondani, honnan és miből eredtek. Ha a Duna partján heverő kavicsokat nézzük, egyikről sem tudjuk, hogy a hegy melyik sziklájából származik. Csak azt tudjuk, hogy egyik szebb, mint a másik. Ha viszont behajítanak a folyóba egy sörösüveget, az kiütközik a szép kavicsok közül. Száz év múlva s százötven kilométerrel arrébb persze róla sem tudjuk megmondani, hogy sörösüveg volt, úgy megcsiszolja, átalakítja a folyó. De ha nem egy sörösüveget hajítanak a Dunába, hanem egymilliót, az már ártalmára van a folyónak. A szemét ekkora tömegéből már a maguk természetes módján sosem csiszolódnak gyönyörű kavicsok.
– A milliónyi sörösüvegről szóló „példabeszéd” bizonyára világunk médiaszennyezettségére utal. Mit tehet ellene a népzenei hagyományainkat továbbvivő együttes, a Muzsikás? Amikor színre léptek, lent is, fönt is tisztában voltak azzal, hogy a Kárpát-medencében élő népek zenéjének megidézésével mindegyik nációnak a nemzettudatát erősítik. De akkor is bűn volt, ma is annak számít a szót kiejteni: nemzettudat. Vajon miért?
– Régen is féltek, ma is félnek a nemzettudattól a hatalmasok. Régen tudom, hogy miért féltek: az egészséges nemzettudat és a nemzeti függetlenség gondolata nagyon közel állt egymáshoz. Ma pedig pártpolitikai kérdés lett szinte minden, ami nemzeti örökségünkkel hozható kapcsolatba, amit ajándékba kaptunk őseinktől. És amit kutya kötelességünk romlatlanul továbbörökíteni az utódainknak. Azt mondta nemrég valaki: „Hát nem mindegy, hogy száz év múlva milyen nyelven kérnek a szupermarketekben egy kiló kenyeret az emberek?” Bizony, hogy nem mindegy, válaszoltam nyomban. Az emberiség része vagyunk mi, magyarok is, kultúránk megszüntetése tehát közös veszteség volna. Elődeink – egyszerű emberek – olyan értéket hoztak létre, amelyet csak erős és erőt adó nemzettudattal lehet megőrizni és továbbvinni. Ahogyan más, sikeres országok lakóinál ez szokásban van… A Muzsikásnak az a küldetése, hogy felelősséggel vigye tovább azt a népzenei örökséget, amelyet – szerencsére – még romlatlan formában ismerhetett meg. Ezért járjuk a nagyvilágot és idehaza, Kárpátalján és Erdélyben az iskolákat. Műsorunkkal a tanulóifjúságnak ingyenes, összevont ének-zene órát tartunk, a népzene megismertetése mellett közvetlen zenei élményben szeretnénk részesíteni a diákokat és a tanárokat. Szomorú, hogy éppen Kodály Zoltán szülőhazájában milyen kevés hiteles zene jut el a fiatalokhoz. Döbbenten szereztem tudomást róla, hogy évek óta hetente csak egyetlen énekóra szerepel az iskolai órarendekben. Ez, kérem, egy nemzedék lelkének a meggyilkolásával ér fel! Nem a népzeneoktatást féltem, amikor ezt mondom, hanem a zenei nevelést általában. Heti egy órában semmiféle zenei élmény nem jut el a felnövekvő generációkhoz. Ezért megyünk el közéjük, hogy látva lássák, hallják szegények: még lehet hittel zenélni. Ez a hit azután minden korlátot ledönt körülöttünk. Pici gyermek, nagy kamasz, budapesti elit iskola növendéke, vidéki tanoda tanulója a közönségünk: mindig lelkes befogadókra találunk. Elvetjük a magot, hogy aztán később mi lesz belőle, meglátjuk. De kötelességünk a magot elhinteni.
origo.hu
Teljes leállás jön az egészségügyben - itt vannak a legfontosabb tudnivalók!
