Nincs élet az eurón kívül

Siettetni kell-e a magyar eurót, vagy ráérünk arra még? A kérdés több szempontból is aktuális. Részint azért, mert az Európai Unió tagállamaiban jelentősen csökkent az uniós intézményekbe vetett bizalom, a közös nyugati pénzért sem lelkesednek túlzottan, például Németországban és Olaszországban sem. Azok az országok (Nagy-Britannia, Svédország és Dánia) pedig, amelyek nem vezették be a közös fizetőeszközt, kifejezetten prosperáló gazdaságoknak számítanak. Másrészt a téma azért is került a középpontba, mert Magyarország – legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint – csak további kormányintézkedésekkel lesz képes eleget tenni azoknak a feltételeknek (maastrichti kritériumoknak), amelyek a 2010-es euróbevezetéshez szükségesek.
De melyek is ezek a feltételek? Mindenekelőtt a költségvetési fegyelem betartása (az államháztartás hiánya maximum háromszázalékos lehet a GDP-hez képest), továbbá az alacsony államadósság (a GDP-arányos államadósság felső határa 60 százalék) „elérése”. Fontos kitétel még az árstabilitás is – a drágulás mértéke másfél százalékkal lehet magasabb a három legalacsonyabb inflációjú európai uniós ország átlagánál. Ide tartozik még az árfolyam-stabilitás, amelynek az a lényege, hogy a forint nem léphet ki a meghatározott sávból. Az utolsó kritérium a kamatkonvergencia, ami azt jelenti: a hosszú távú kamatszint legfeljebb két százalékkal lehet magasabb az uniós országok kamatátlagánál.
Nem kaptunk még arra az alapkérdésre választ, hogy miért is jó az euró. Leegyszerűsítve azért, mert Magyarország számára az euró bevezetése a pénzügyi és gazdasági stabilitást jelenti, valamint az árak/árszint „átláthatóságát”. Ezzel együtt az átváltási költségek megszűnését is eredményezi a közös pénz átvétele, ami különösen az exportra termelő cégeknek hatalmas előny. Vagyis az országnak, tudniillik a magyar GDP döntő része a kivitelből származik. Persze az euró meghonosítása az árfolyam-ingadozások megszűnését is jelenti, továbbá a pénzügyi piacok hatékonyságának növekedését. Ám ahhoz, hogy egy ország bevezethesse az eurót, a már felsorolt, szigorú követelményeknek kell megfelelnie. Aki ezt teljesíti, csak az vezetheti be az eurót, s cserélheti le pénzét egy nagy közösség világszerte ismert, elfogadott és stabil valutájára. Igen fontos, hogy a feltételeket az euróövezethez való csatlakozás előtt két évig folyamatosan kell teljesíteni.
Senki nem tagadja, hogy nagy a dilemma. Nyugaton is. Mint említettük, a vén kontinensen megkopott az euró népszerűsége. Ráadásul „nagyhatalmi” szinten. Németországban és Olaszországban a közös pénz bevezetése drágulást jelentett, a költségvetési előírásokat pedig nem tudják betartani sem az olaszok, sem pedig a németek. A szomszédos Ausztriában is kitört a schillingnosztalgia, noha az osztrákok gazdasága igen jól teljesít. Ugyanakkor tény, hogy a megbillenő német és olasz makrogazdaságért nem az euró vagy éppen az uniós fiskális politika a felelős.
Ami bennünket illet. Elméletileg a kritériumokat még lehet(ne) a jelzett határidőig produkálni, de nem a mostani gazdaságpolitikával, hanem csakis gyökeres gazdaságpolitikai fordulattal. Azt ugyanis, hogy válsághangulat uralja a nemzetgazdaságot, nem akárki, hanem maga Bokros Lajos is elismeri.
Természetesen ahhoz képest van egyfajta válság, hogy például 2001-ben milyen mértékű optimista jövőbe tekintés volt egy magas gazdasági növekedés, egyensúlyőrző fejlődés, valamint a „rohanó” export és a szaporodó beruházások mellett. A 2002-es parlamenti választások előtti helyzet megszűnt. Már a növekedés mesterséges fokozását elősegítő tartalékok is kimerültek. A költségvetési túlköltekezést – ilyen pénzügyi egyensúlytalanság mellett – fokozni nem lehet. Most egy ellenkező irányú átrendezésre volna szükség: kisebb költségvetésre, kisebb államháztartásra, kevesebb elvonásra, kevesebb közkiadásra. Ugyanakkor ez „fájdalmas” államháztartási reformintézkedések nélkül nem megy. A jelek szerint a Gyurcsány-kormánynak ehhez nincs bátorsága. De ha már említettük Bokrost, a klasszikus megszorító-stabilizációs csomagra ma nincs szükség. Helyette viszont sokkal fontosabbak az említett államháztartási reformok, mert a jelenlegi költségvetési gazdálkodással nem tudjuk újraindítani azt a magas színvonalú gazdasági növekedést, amire várunk. Elsősorban azért, mert a költségvetés – amelynek nemcsak a deficitje, hanem a terjedelme is nagy, illetve a szerkezete is rossz – agyonnyomja a vállalkozói szférát, a magyar gazdaságot, amely nem tud azon a hatékonysági színvonalon teljesíteni, mint azok a gazdaságok, amelyekben sokkal kevesebb adóterhelés és sokkal versenyképesebb szabályozás van.
A Pénzügyminisztérium szerint a kormány azzal számol, hogy a magyar gazdaság 2008-ig teljesíti az euró bevezetésének feltételeit, s így a közös valuta legkésőbb 2010-ben Magyarországon is fizetőeszköz lesz. Noha történt kiigazítás, a gazdaság sajnos nem került egy hoszszú távon is fenntartható növekedési pályára. Még a korábbi évekhez képest sem körültekintőbb és megalapozottabb a költségvetési politika, amely visszavesz a hitelességből. Ráadásul a deficitcsökkentés sem tartós és egyenletes folyamat. Nem is lehet, parlamenti választások lesznek jövőre. Ezt erősíti meg a témában kialakult szakértői konszenzus, miszerint hiába kedvezőbb az infláció, s zuhan az alapkamat: érdemben az idén sem csökken a hiány, illetve az államadósság. A gazdaság – négy százalék alatti – növekedése pedig kevés segítséget nyújt az egyensúly javításához. Az államháztartás idei hiánya az elemzők szerint öt százalék körül alakul, s a többször is előirányzott 4,6 százalékos szintet csak 2007-ben érheti el. Az adatok alapján nemcsak az elemzők egy része nem hisz a 2010-es eurózóna-csatlakozásban, hanem a nagy befektetési házak és maga az Európai Unió is kevésnek tartja a hiánycsökkentési programot. Míg az itteni szakértők 2011-re vagy 2012-re teszik az euró magyarországi bevezetését, addig a nyugatiak későbbre. Például a Goldmann Sachs 2014-ben jelölte meg az időpontot. A gondot fokozza, hogy a külső környezet hatása a hazai gazdaságra 2005-ben inkább kedvezőtlen, mert a világgazdaság és a világkereskedelem gyors növekedése és a mérsékelt inflációs nyomás mellett kockázatot jelent az olajárak alakulása, az eurózóna növekedési problémái, a főbb keresztárfolyamok, valamint a feltörekvő piacokkal kapcsolatos befektetői várakozások alakulása. Az euró bevezetése tehát komplex ügy; nemcsak gazdasági, hanem politikai is. A cél természetesen a közös nyugati pénz mielőbbi átvétele – az Orbán-kormány 2008-ra tervezte az uniós fizetőeszköz bevezetését, az időpontot a baloldali kabinet tolta ki –, ám a lényeg: az odáig tartó út. A kiszámítható, hiteles és következetes gazdaságpolitika.
Közgazdasági értelemben nincs indok az euróbevezetés késleltetésére. És politikai vonatkozásban sem. Gondoljunk csak arra, hogy a balti államok és Szlovénia után már Lengyelország és Szlovákia is deklarálta: 2009-ben bevezetné a közös valutát. Így ha lemaradunk még 2010-ről is, hazánk gazdasága végképp elveszti hitelességét. Az EU és a világ szemében. Továbbá a meghatározó pénz- és tőkepiacok egy csapásra hiteltelennek minősítik azt az országot, amely a saját maga vállalását sem tartja be. Emlékezzünk csak a forintadósság leminősítésére, a nemzetközi szervezetek (OECD, IMF) folyamatos elmarasztalására s a hazánk ellen megindított eljárásra a túlzott deficit miatt.
Talán nem is olyan meglepő a végkövetkeztetés. Nincs élet az eurón kívül.