Pogányok (1.)

Szardínia, július 24.
Mamoiada – ezt a nevet meg kell jegyeznünk. Ha Szardínia szigete a mediterrán világ szíve, a kétezer lelkes Mamoiada városka e szív középpontja. Évezredes távolságban a lehetetlenül türkizes tengertől, szigetként a szigetben, a hegyvidék magjában. Messze a mai Európa kultúrájától, de meghökkentően közel valamihez, amire már mi, maradi kelet-közép-európaiak is ködösen emlékezünk. Mert Szardínia szigete nem csak afféle földrajzi közép. Nem csupán ütközőpontja gyarmatosítási vágyaknak, mükénéiek, rómaiak, szaracénok, spanyolok, taljánok minduntalan kudarcba fulladt ostromainak. Szardínia szellemi centrum is, méghozzá a legtökéletesebb, legelérhetetlenebb periférián – s benne Mamoiada, ez a makacs, rebellis kisváros a maga hátborzongató pogány misztériumaival.
Minden év január 16-án, Sant Antonio ünnepén máglya gyúl a régi templomnál; e máglyát hiszekegyet mormoló emberek járják körül háromszor, majd ijesztő maszkjukban éktelen zajt csapva, valahonnan a kereszténység előtti múltból megjelennek a tűznél Mamoiada rossz és jó szellemei, a mamuthones és az issohadores maskarások, hogy vad karnevált csapva elűzzék a telet, és megújítsák a természetet. És így van ez minden július harmadik vasárnapján, a Carmel-hegyi Boldogasszonynak szentelt ünnepségen is. Mert a rítusokban véletlenek nincsenek: a Madonna del Carmelo az, aki „az üdvösség ruházatiba öltöztet”, aki oltalmazó köntöst ad a pokol ereje ellen. Negyvenfokos hőségben harminckilós kolompköteggel a hátán, állati bőrökbe csavarva táncol az utcákon lassan, fenyegetően vonulva tizenkét mamuthones, az év tizenkét hónapjának, ugyanakkor a sötétségnek, a terméketlenségnek a megtestesítője. Tíz pásztorféle issohadores tartja kordában őket, ők a világosság ereje, lasszóval vadászva a bámészkodókra, míg az öreg templomhoz nem érnek, ahol lélegzetelállítóan primitív ritmusban ugrál az ég felé az egész csapat.
Termékenységvarázslat, démonűzés, az idő megújítása – mindez furcsán-természetesen belefonódva a keresztény ünnepkörbe. Dionüszoszi szertartások, az állati ösztönökig, az őrületig hámozva vissza az emberi személyiséget, hogy az képes legyen az istenit újra meg újra befogadni és közvetíteni. Mi, magyarok is a templomok mellett tartottuk egykor félpogány (vagy tán egészen az) rítusainkat. Csángóink ma is napba-holdba sandítanak ima közben, csöndben imádják a tüzet, s rendíthetetlen katolicizmusuk mellett adóznak a kis természeti szellemeknek is. S Mamoiada remek intézményében, a Mediterrán Maszkok Múzeumában ott lapul a mi mohácsi sokác busóálarcunk is (mellékesen: delegálhattunk volna kevésbé nyamvadt példányt is, a miénk szégyellnivalóan szerény…) – jelezvén a mediterrán alakoskodó szertartások északi határvidékét.
Mamuthonesnek és issohadoresnek lenni ma is kitüntető feladat. Megbízatás, elhivatottság. Az idei július harmadik vasárnapján már reggeltől érezhető volt a növekvő feszültség a városkában, a misztérium előszele, a készülődés a nagy esti átváltozásra. Gyerekemberek, fiatalok és a súly alatt szuszogva görnyedő idősebbek szíjazták magukra kolompjaikat, csatolták arcuk elé a ma már csak néhány mesterember által faragott fekete maszkjukat. Ezen a napon a soha meg nem hódított Barbaggia tartomány, ahogy a csalódott rómaiak nevezték Szardínia középső belvidékét, azaz Barbárföld hegyi pásztorai a környező községekből, Ottanából és Orotelliből Mamoiadába gyűltek hasonló maskaráikban, állatmaszkjaikban, amelyek közepét napkorong díszíti. S a turisták, de leginkább maguk örömére és spirituális megújhodására, nemzeti öntudatuk teljében, bonyolult eleganciájú népviseletükben vonultak, tapsoltak, mulattak, ájtatoskodtak az utcákon a szárdok, ezek a kultúrájuk, gondolkodásmódjuk kőkori folytonosságára, reflexeire büszke parasztemberek. Aki áthajózik Szardíniára, annak számolnia kell azzal, hogy a pogány Európában ér partot.
Mamoiada – ezt a nevet meg kell jegyeznünk. Ez a név a hagyomány lázadása.