Nálunk ügyes manipuláció segítette volna – tömegkommunikációs segédlettel – a társadalomnak lenyelni a keserű pirulát, áremelések visszavonására pedig végképp nem vállalkozott volna magyar kommunista politikus. A lengyel miniszterelnök sem jószántából tette. Az állandósult áruhiány, az üzletek előtt kanyargó sorok már amúgy is sok feszültséget keltettek. Ehhez jöttek még a kivételesen nagy áremelések. Kirobbant a népharag. A Varsó melletti Ursus traktorgyár és Radom városának munkásai sztrájkokkal, rombolással válaszoltak az intézkedésekre, pártépületeket gyújtottak föl. A hatalom kemény megtorlással válaszolt, munkások százait tartóztatták le. A perbe fogottak védelmére született meg az ellenzéki értelmiségiek Munkásvédelmi Bizottsága, a KOR. Azon a nyáron elkeseredett volt a hangulat az országban, düh és tehetetlenség keveredett benne. Amikor jó két évre rá ismét Varsóban és Krakkóban jártam, már más Lengyelországot találtam. Az ellenállás szellemét éreztem a levegőben, a bele nem törődését. A reménység szikráját egy Vatikánból érkező hír adta: Karol Wojtylát, Krakkó érsekét választotta pápának a konklávé. Amikor pedig 1979 júniusában első alkalommal hazájába érkezett II. János Pál, a lengyelek százezrei és milliói kezdtek nem félni. A szabadtéri misék az együttlét örömét adták nagy tömegeknek, arra ébresztették rá az embereket, hogy nincsenek egyedül.
Magyarország és Lengyelország évtizedeken át ugyanahhoz a hatalmi tömbhöz tartozott. Hasonló volt a kommunista diktatúra berendezkedése, a gazdaság szerkezete, a kulturális-szellemi élet világa. Érdemes mégis röviden fölsorolni a különbségeket is. Onnan kell kezdeni, hogy 1956 Lengyelországban nem totális vereséggel végződött, hanem a jövő szempontjából biztató kompromisszumokkal. A lengyel pártvezetés akkor jelentős engedményeket tett a társadalomnak, s a szovjetek kénytelen-kelletlen beletörődtek. Lemondtak a termőföld kollektivizálásáról, visszaállították a katolikus egyház autonómiáját (a püspökök választásába nem szólt bele az állam), enyhítettek a cenzúrán, viszonylagos szabadságot engedélyeztek a tudományos és művészeti életben. Ezért én mindig nevetségesnek tartottam, amikor nálunk az aczéli kultúrpolitikát dicsérték. Lengyelországban a diktatúra alatt végig szabadabb volt a tudomány és a művészet, mint nálunk. A Lublini Katolikus Egyetemen társadalomtudományi szakokon is folyt képzés, a tudományos fokozat megszerzéséhez még formálisan sem kellett marxistának lenni. A magas színvonalú folyóiratok munkáját jóval kevesebb korlátozás gátolta, mint Magyarországon. A Tygodnik Powszechny című krakkói katolikus hetilap (Wojtyla érsek szellemi holdudvara) írásainak jelentős részét nálunk a három hírhedt „t” közül a tilt kategóriába sorolták volna. Persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Lengyel Népköztársaságot a hatvanas évek közepétől rendre válságok rázkódtatták meg: hol a szabadságjogok szűkítése, hol a vallásgyakorlás korlátozása, hol pedig az életszínvonal csökkenése miatt tiltakoztak. Magyarországon viszont a súlyos terror évei után az életszínvonal lassú emelkedése következett, a hatalomnak sikerült lassan elfogadtatnia – a média hathatós támogatásával – a magyar társadalommal, hogy ezt a rendszert nem lehet megváltoztatni.
Lengyelországban jóval több megmaradt a civil társadalom hálózataiból, és jelentős volt az egyház befolyása. Különbözött a két társadalom mentális állapota is. Félrevezető ezért az ellenállás lengyel és magyar változatainak egybevetése. A hetvenes évek végére Lengyelországban százezrek kezében jártak független (nem engedélyezett) kiadványok, Magyarországon a szamizdatok olvasótábora ezres nagyságrendben írható le. Nálunk meglehetősen szűk és marginális volt az a kör, amelyik vállalta az illegalitást, a szervezkedést. Fontosabb és nagyobb hatású volt viszont a meglévő intézményekben (tudományos műhelyek, folyóiratok) folytatott ellenálló tevékenység, a legális fórumok (például írószövetség) átalakítására tett kísérletek. A lengyelek történelmi tudatában ott volt a hosszú ideig tartó megszállások, az országfölosztások emléke meg a szabadság olthatatlan vágya, az összeesküvések, a konspiráció tapasztalata, gyakorlati technikáinak ismerete.
Enélkül nem számíthatott volna sikerre a gdanski Lenin hajógyár munkásainak 1980-as sztrájkja sem. A szervezőmunkát augusztus elsején kezdték. Ekkor már nagy volt az elégedetlenség az ország számos vidékén az újabb csöndes (be nem jelentett) áremelések miatt. Több nagyvárosban munkabeszüntetésekre került sor, Lublinban júliusban általános sztrájk tört ki. A tengerparti város munkásai jól tudták, mekkora a felelősségük, hiszen tíz évvel korábban itt nyitottak tüzet a rendvédelmi erők a tiltakozókra. Ezért láttak hozzá különös gonddal az előkészületekhez. Augusztus 14-re tűzték ki a sztrájk elkezdését, erről a dátumról csak öten tudtak. Fő célként az addig illegalitásban működő üzemi szakszervezetet kívánták elismertetni. Kellő nyomdai kapacitást teremtettek, gondoskodtak arról, hogy a tájékoztató röpcédulák idejében eljussanak a címzettekhez. Körültekintően fölmérték a terepet, mérlegelték, hogyan lehet majd biztosítani a sztrájkolók ellátását, garantálni biztonságukat. Úgynevezett okkupációs sztrájkot terveztek. Abból indultak ki, hogy a hajógyárban kell bent maradni. Nem szabad kimenni a városba, az utcákra, mert így meg lehet előzni a provokációt, ellenőrizni lehet, ki tartozik a munkások közé, ki nem.
A terveknek megfelelően kezdődött a sztrájk. A földalatti szakszervezet röpcédulája tiltakozásra hívott föl Anna Walentynowicz darukezelő elbocsátása miatt. A középnemzedékhez tartozó munkásnő ügyének kiválasztása sem volt véletlen. Aki ismerte személyesen, tudta róla, hogy a dolgozók jogainak következetes szószólója, s az sem volt mellékes, hogy nő. Augusztus 14-én a szervezők kis csoportja már kora hajnaltól járta a hajógyár részlegeit, terjesztette a sztrájkfelhívást. Reggel kissé késve érkezett meg egy, a gyárból néhány éve elbocsátott villanyszerelő, akit Lech Walesa néven ismert meg a világ. Úgy kellett belopódzkodnia a hajógyár területére. Őt választották a sztrájkbizottság vezetőjének. A délelőtti órákban már a munkások túlnyomó többsége támogatta az akciót, csakhamar megalakították az irányító testületet, megszervezték a saját rendfenntartó őrségüket, amelynek fontos szerepe lett a következő napokban, hiszen ellenőrizni tudták, ki léphet be a gyár területére. Döntő mozzanat volt, hogy már a következő napon továbbterjedt a mozgalom a szomszédos Gdyniába is. Augusztus 16-án megalakult az üzemközi sztrájkbizottság, amely már 21 munkahely dolgozóit képviselte. Követeléseiket 21 pontban fogalmazták meg. Az első pont független, autonóm szakszervezetek létrehozásának lehetővé tételét követelte.
*
Drámai napok következtek ezután. Megkezdődtek a tárgyalások a munkások képviselőivel. Ugyanakkor a hatalom kommunikációs blokád alá vette a tenger melléki régiót, megszüntette a telefonkapcsolatot az ország többi részével, különleges belügyi egységeket helyezett készültségbe. Sajátos ritmusa volt a nagy sztrájknak, a feszült helyzeteket nyugodtabb, reménykeltő időszakok követték. Akik a hajógyár kapuin belül voltak, azok persze mit sem tudtak a kulisszák mögötti történésekről. Az első szombaton már-már úgy gondolták a sztrájkolók, közeli a megegyezés, de amikor tudomást szereztek a mozgalom terjedéséről a tengerparti városokban, a munkások képviselete úgy döntött, az ígért engedményeket meg kell adni a többi üzem dolgozóinak is. Szolidaritási sztrájk – ez lett a folytatás jelszava. Hívó szó lett a szolidaritás, üzenet a többieknek, hogy összefogással és higgadtsággal eredményt lehet elérni, ki lehet csikarni a független szakszervezetek engedélyezését.
A hatalom a kommunisták mindenkori húzd meg, ereszd meg taktikáját követte. Merevsége miatt leváltották a kormánydelegáció első vezetőjét, Varsóban pedig letartóztatták a Munkásvédelmi Bizottság tucatnyi tagját. A sztrájk második hetében az ellenzéki-katolikus elit néhány képviselője – köztük Tadeusz Mazowiecki, a későbbi kormányfő – jelenik meg a hajógyárban; ők szakértőként segítik az üzemközi sztrájkbizottság munkáját. Tovább tart az információs blokád, a Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottságának IV. plénuma új miniszterelnököt választ, elismervén ezzel a helyzet kritikus mivoltát. Moszkvából is árgus szemmel figyelik a lengyel tengermelléket, augusztus 25-én Szuszlov vezetésével öttagú különbizottság alakul a lengyel ügy kezelésére, benne vannak a szovjet politika meghatározó képviselői: Gromiko, Andropov, Usztyinov és Csernyenko. Amikor már szinte egész Lengyelország sztrájkol, ez a bizottság katonai bevonulás lehetőségét mérlegeli.
A második tárgyalási fordulóban Mieczyslaw Jagielski miniszterelnök-helyettes vezeti a kormánydelegációt. Jóval rugalmasabb, mint elődje, nem zárkózik el a legkényesebb követelésnek – a független szakszervezetek engedélyezésének – a megtárgyalása elől sem. Megbízóit arról tájékoztatja, hogy nem csökken a sztrájkolók elszántsága, és mögöttük áll a tengermellék lakossága. A Lenin hajógyár főbejáratához mindennap ezrével érkeznek a rokonok, a barátok, a rokonszenvezők. Nemcsak élelmet hoznak a féltett otthoni tartalékokból, hanem együttérzést és biztatást is.
A sztrájkbizottság által megfogalmazott követelések elsősorban a munka világának kívántak garantált jogokat és a munkásoknak méltányosabb jövedelmet. A munkavállalók olyan érdekvédelmi szervezetét akarták létrehozni, amely független a munkaadótól. De ahhoz is következetesen ragaszkodtak, hogy bocsássák szabadon az 1976-os munkásmegmozdulások résztvevőit védő, újra és újra letartóztatott polgárjogi aktivistákat. A hatalom szinte az utolsó pillanatig ingadozott az erőszakos megoldás és a megegyezés között. Végül augusztus 29-én a tárgyalások folytatása és az engedmények mellett döntöttek. Ehhez föltehetően a szovjet elvtársak is beleegyezésüket adták. Sem a lengyel, sem a szovjet kommunisták nem voltak abban a helyzetben, hogy vállalják az öszszeütközést. Augusztus utolsó előtti napján már úgyszólván az egész ország dolgozói sztrájkban álltak, és érezhetően mögöttük volt a változásokat kívánó lengyel társadalom túlnyomó többsége. A pártvezetés időt akart nyerni a megállapodással. A Szovjetuniót pedig korlátozta az egyre hosszabbra nyúló afganisztáni kaland. Így azután a sztrájk 17. napján, augusztus 31-én a külföldi és hazai sajtó nagy nyilvánossága előtt, a munkások ovációja közben Mieczyslaw Jagielski miniszterelnök-helyettes és Lech Walesa, az üzemközi sztrájkbizottság elnöke hitelesítette aláírásával az oly nehezen kialkudott egyezményt.
Új fejezet kezdődött ezzel Lengyelország és az egész szovjet birodalmi érdekszféra történetében. A totális diktatúra merev falán óriási rést ütött a Szolidaritás szakszervezet. Valóra vált a követelések első pontja: lehetőség nyílott független és autonóm (önkormányzó) szakszervezet megalakítására. Maga az elképzelés is rendkívüli jelentőségű volt, hiszen kereken tagadta a kommunista diktatúra ideológiai koholmányát, miszerint a meglévő szakszervezetek képviselik a munkavállalók jogait. A lengyel hajógyári munkások nagyszabású mozgalma igen lényeges pontján támadta a magát a munkások államának mondó diktatúrát, hasonlóan az ötvenhatos magyar munkástanácsokhoz. A nagy sztrájk leleplezte ezt a hazugságot, bebizonyította, hogy a rendszer ideológiai fikciójának semmi köze nincs a valósághoz. Egyértelművé tette, hogy a magát szocializmusnak nevező diktatúrának az üres szavakon kívül semmi köze nincs a baloldalisághoz, a munkából és bérből élők képviseletéhez.
A lengyelek nagy találékonysággal teremtették meg ennek a szakszervezeten csakhamar túlnövő, hatalmas demokratikus nemzeti mozgalomnak a jelképvilágát. Telitalálat volt maga a Szolidaritás név is és hozzá a híres embléma (Jerzy Janiszewski készítette): összekapaszkodó piros betűk fehér alapon, kifejezvén a reményt és az összefogásba vetett hitet. A lengyel művészet és tudomány számos kitűnő képviselője állította képességeit és tudását a Szolidaritás szolgálatába.
A következő hónapokban békés, önkorlátozó forradalom bontakozott ki Lengyelországban. Sorra alakultak a munkahelyeken a független szakszervezet csoportjai. Megkezdődött az egyetemi ifjúság önszerveződése, majd a parasztgazdák is létrehozták érdekvédelmi szervezetüket. A szovjet érdekszféra egyik országában hatalmas, majdnem 10 millió tagot számláló független tömegmozgalom állt talpra, amelyet kénytelen-kelletlen elismert a hatalom. Bár a Szolidaritás legális létezésének 16 hónapja alatt a legkülönfélébb módokon próbálta korlátozni tevékenységét, több mint két hónapig húzták-halasztották bírósági bejegyzését, szűk térre korlátozták nyilvánosságát, és sorra szervezték ellene a provokációkat.
Szakszervezet és demokratikus tömegmozgalom – erős vallásos lelkülettel. A XX. század utolsó nagy tömegmozgalma egy európai országban. Kívülről – például nyugatról – nézve nehezen érthető jelenség. Fából vaskarika, hiszen a kommunista totalitarizmust nem lehet megjavítani vagy megreformálni. Ezt a lengyel mozgalmat mégis archimedesi pontnak tekinthetjük, ahonnan meg lehetett mozdítani, „sarkából kidönteni” a diktatúra merev szerkezetét. Újabb erős jelzése volt annak, hogy a totalitarizmus e változata is alá van rendelve az időnek, nem örökkévaló. A Szolidaritás megszületéséhez persze kedvező nemzetközi körülményekre volt szükség. A legfontosabb a Szovjetunió már említett afganisztáni kalandja volt.
A mozgalom jelentőségét nagyban növelte, hogy viszonylag hosszú ideig működött legális formában, így új öntudatot adhatott a lengyelek millióinak. És biztatást nyújtott Kelet-Közép-Európa népeinek. Amikor negyed százada Gdanskban mind a két aláírás rákerült a dokumentumra, egy emberként álltak föl a teremben a munkások, és nemzeti imádságukat kezdték el énekelni: „Isten, ki Lengyelhont oly sok század éven, övezted fénnyel és dicső karoddal…” 1980. augusztus 31-ét joggal tartja számon a lengyel múlt fényes napjai között az emlékezet.
origo.hu
Videón az öngyilkos manőver: így ne előzz, ha élni akarsz
