Világok harca

Átfogó államháztartási reformot és következetes gazdaságpolitikát sürgetnek már a magyarországi multik itteni képviselői (is). A Magyar Európai Üzleti Tanács (angol rövidítéssel HEBC) nemrég publikált, ez évi jelentésében a többi között arra irányítja rá a figyelmet, hogy a konzekvens gazdaságpolitika megvalósítása kulcskérdés az ország szempontjából; ez szolgálja az euró mielőbbi bevezetését és az ország versenyképességének növelését.
Mielőtt a szóban forgó jelentés konkrétumaira térnénk, némi történelmi visszatekintés: a szovjet birodalmi érdekszférából kiszabaduló közép-európai országok mind gazdasági, mind politikai értelemben egymás vetélytársainak bizonyultak. Miközben a lengyelek, a csehek, a magyarok, a horvátok, a szlovének és a szlovákok egymással versengtek nyugat-európai piacokért, addig a nemzetközi multinacionális vállalatok egy piacként kezelték az egész térséget. Úgy tűnik, a multinacionális tőke bevonására épülő privatizációs stratégia ezen országok legtöbbjében a nemzeti vállalat fogalmának megszűnésével járt, jár együtt. Ugyanakkor a közép-európai országokban több állami vagy már magánosított, de önállóságát megőrzött volt vállalat vezetői felismerték, hogy önmagukban nemzeti piacukon nem állják meg a helyüket. A verseny erősödik, hiába szereznek erős vagy monopol pozíciókat a hazai piacon az érintett cégek, a lényegesen nagyobb gazdasági erejű multinacionális vállalatok a gazdasági liberalizáció előrehaladtával saját piacukról is kiszoríthatják őket.
Félreértés ne essék, a fenti befolyásos üzleti kör – amelynek tagjai olyan jelentős magyarországi multinacionális vállalatok vezetőit tudja sorában, mint az ABB, az Akzo Nobel, a BAT, az Electrolux, az OMV, a Nestlé, a Shell, a Siemens vagy az Unilever – nem karitatív céloktól vezérelve ad tippeket a mindenkori kormánynak. Elgondolkodtató viszont, hogy az állam által – ilyen-olyan módon – erősen támogatott, úgyszólván biztos piacokkal rendelkező nagyvállalatok nem különösebben érzik jól magukat ebben az országban. Egyébként a Népszabadság korábbi információi szerint több mint 31 milliárd forint állami támogatást kaphat 2008-ig nyolc multinacionális cég. S további 30 milliárdos támogatás sorsáról még folynak az egyeztetések. A már megkötött szerződések alapján a kedvezményezett befektetők között van az Electrolux, az Asahi Glass, a Bosch, az ExxonMobil, a Denso, az Ibiden, az IBM és a Michelin. Hogy el ne feledjük: a felsorolt vállalatok egyedi kormánydöntéssel támogatott konstrukciók részesei. Persze a tévedések elkerülése végett szeretnénk hangsúlyozni: helyes, ha egy állam a működő tőkét ösztönzi, ám további fontos területeket nem szabad elsorvasztania. Mert hazánk gazdaságának szerkezetére éppenséggel nem a „nyugatosodás” a jellemző. Pont az az erős kisvállalati szektor hiányzik, amely jólétet biztosít például Ausztria, Bajorország és Olaszország számára.
Érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy ilyen környezetben mit szóljanak a tönk szélén álló, hitelképtelen kis- és közepes vállalkozások, hiszen a kimutatások alapján csak az említett összeg egyharmadát kapta ez a vállalati szegmens 2003-ban, folyó áron számolva. Noha négymillió magyar dolgozóból csaknem kétmilliót a „kicsik” foglalkoztatnak. S miként reagáljanak azok a társaságok, amelyek az ágazati megtorpanás (építőipar, kereskedelem) miatt körbetartozásból élnek?
Akárhogyan is, a HEBC összegzése figyelemre méltó, mert azt is kimondja: „Az idő a kritikus tényező.” Így Magyarországnak egyre kevesebb idő áll rendelkezésére ahhoz, hogy versenyképességét növelje, mivel nemcsak a kelet-közép-európai térségben, de a Távol-Keleten is egyre jelentősebb, erőteljesebb versenytársai jelentkeznek. A HEBC úgy tartja, hogy a versenytársak kedvező feltételekkel átcsábíthatnak magukhoz Magyarország számára fontos befektetőket. Hazánknak alapvető, hogy a kormány késlekedés nélkül hozzáfogjon az átfogó reformok megvalósításához olyan fontos területeken, mint az egészségügy, az oktatás, a nyugdíjrendszer és az államigazgatás.
A multik üzenete felettébb egyértelmű: nincs ugyan szükség Bokros-csomagra, de átgondolt reformokra igen, ha azt akarjuk, hogy a magyar gazdaság a benne rejlő lehetőségeknek megfelelően teljesítsen, vagyis gyorsabban növekedjék. S hogy a jó helyzet–rossz helyzet csapdájában vagyunk-e, fenyegeti-e pénzügyi csőd a „kirobbanóan” megerősödött magyar gazdaságot, nos, az új államháztartási adatok jelzik a tendenciát. A Pénzügyminisztérium közlése alapján az éves előirányzat több mint 91 százalékát érte el júliusra az államháztartási hiány. Vagyis nagyjából az éves deficitet sikerült produkálnia hazánknak az év első felében. A nemzetközi szervezetek (OECD, IMF) jelentései alapján pedig a gazdasági növekedés itt és Csehországban a leglassúbb a régióban.
A gazdaság megbillenő pénzügyi egyensúlya, hitelét vesztő költségvetési politikája nemhogy serkentőleg hatna a reformgondolatokra, hanem éppenséggel visszafogja azt. Elméletileg persze örülhetnénk a bejelentett, jövőre már „érezhető” adóváltozásoknak, ám kétséges a módosítások fedezete. Ha minden igaz, úgy jövőre több száz milliárdos bevételkieséssel számolhat a központi költségvetés. Ráadásul egy parlamenti választásokkal is „terhelt” évben a többletforrások előteremtése pluszkockázatot is rejt magában. A helyzetet bonyolítja, hogy a következő években a Magyarországra érkező uniós források nem jelentenek önmagukban garanciát a mielőbbi felzárkózásra, mivel ezekhez a forrásokhoz meg kell teremteni a hazai társfinanszírozás lehetőségeit. A tapasztalatok alapján ugyanis a csatlakozástól számítva legalább két-három esztendőnek el kell telnie, hogy láthatóvá váljanak az EU-tagság lehetőségei. Arról már nem is beszélve: az európai uniós tagság sikere azon is múlik, hogy Magyarország mennyire képes hatékonyan fellépni Brüsszelben, és vállalja-e a szembeszállást a korrupcióval. S láthatóan zavart okoz a gazdaságban, hogy sok az ad hoc lépés. A multik meglátása szerint például ilyen (volt) a készülő második Nemzeti fejlesztési tervvel összefüggésben az ágazati prioritások előkészítetlen deklarálása. A HEBC véleménye alapján olyan, kormányzati ciklusokon átívelő programokat kell megvalósítani, amelyeket nem változtat meg az esetleg időközben lebonyolított választások eredménye. A II. Nemzeti fejlesztési tervet úgy kellene összeállítani, hogy az a következő hét-nyolc évben egyértelműen az ország versenyképességét javítsa, növelje vonzerejét a befektetők számára. De lenne még tennivaló a befektetésösztönzésben is. Például e téren ez idáig nem történt meg a különbségtétel az egyszerű összeszerelő feladatokat jelentő és a hozzáadott értéket növelő beruházások között. Ráadásul sok magyar nem azt csinálja, amit szeretne, mégsincs jele
annak, hogy bárki mobilizálni akarná ezt a hatalmas innovatív tartalékot.
A következő kormánynak tehát nemcsak a visszaigazított gazdaságpolitikával kell szembenéznie, hanem azzal is, hogy a reformlelkesedést reformfásultság váltotta fel. Korszakváltásra van szükség – sürgetik immár a kormányt a multinacionális cégek, vagyis a „világok” is. A harc újabb szereplővel folytatódik.