Itt, Magyarországon újabban – számításból, netán tudatlanságból? – bizonyos körökben a „holland modellt” a prostitúció követendő példájaként szokás emlegetni. Ám mindaz, amit takar, az államilag jóváhagyott, legális gazdasági tevékenységként való elismerés, nem más, mint a XXI. század rabszolga-kereskedelme. Ezt állítja a Mouvement du Nid (Fészek mozgalom, francia egyházi és mentőszolgálat), kiegészítve azzal, hogy mindaz, ami ezt körülveszi, közvetlen támadás az emberi jogok ellen.
De van másik út is. Magyarországon értelmiségiek és a szociális válsághelyzeteket jól ismerő, különböző foglalkozású nők és férfiak alakították meg a Prostitúció Nélküli Magyarország mozgalmat. Többek között az az álláspontjuk, hogy e társadalmi probléma kezelésében hazánkban is az emberjogi szempontok érvényesüljenek.
A prostituáltak akciószerű üldözése helyett olyan korlátozó intézkedésekre lenne szükség, mint Svédországban, ahol a keresletet próbálják visszaszorítani, például a kliensek büntetésével. A mozgalom egyik tagja, Szíl Péter pszichoterapeuta ottani ismereteire és az utóbbi évek hivatalos adataira hivatkozva állítja, a svédeknek sikerült visszaszorítaniuk ezt az iparágat.
A Nőkereskedelem Elleni Nemzetközi Koalíció (CATW) a világ számos országából kér helyzetjelentést, elemzéseivel és a tényekre alapított állításaival igyekszik felrázni a közvéleményt. Az egyházi és a civil egyesületek, alapítványok szintén komoly felvilágosító és mentő munkát végeznek. Egyik fő tevékenységük a lelki és jogi segítség azoknak, akik ki akarnak kerülni a körforgásból. Menedékházakat tartanak fenn, segítenek eltűnni a fogvatartók elől, s végtelen türelemmel építgetik a testileg, lelkileg sérültek útját egy elfogadhatóbb élet felé.
A Baptista Szeretetszolgálat Alapítványnak volt köszönhető például az a budapesti konferencia, ahol Sasja beszélt rabszolga életéről. A nyilvánosház előtti időszakról például: az útlevelét elvették, őt bezárták, megerőszakolták. Más írásos beszámolókból is tudtunk erről, de mindennél erősebb a személyes tanúság hitele. S bár Sasja a testi megaláztatásról szólt, világossá vált előttünk, hogy a gyötrések valódi célja mindig a lélek, a személyiség szétzúzása.
– A beszervezők, illetve a jövendőbeli munkáltatók arra persze ügyelnek, hogy nagyobb kárt ne tegyenek az áruban, hiszen sok pénzt kell majd keresniük általa – mondja ki a kegyetlen igazságot Csapó Emma, a magyarországi Kiút Veled Egyesület egyik alapítója.
A Kiút Veled Egyesület missziója, hogy akin még lehet, segítsenek, és kimentsék szorult helyzetéből. Az esély tapasztalataik szerint egy a százhoz. Emma nemrég tért vissza Rómából, ahol a hasonló törekvésű egyházi szervezetek cserélték ki tapasztalataikat. De Budapesten is ott van mindenütt, ahol erről az embermentő munkáról számolnak be papok, nővérek, hívő emberek, a Józsefvárostól Johannesburgig. A modernnek nevezett világ romlottsága és képmutatása, az általuk megismert személyes tragédiák teljes összhangban állnak Sasja szavaival.
A nyilvánosház az előzményekhez képest az első időben jó helynek tűnik. Nem kell hóban, esőben az utcán állni, a tulajdonosok gondoskodnak az élelmezésről, a ruhatárról, a szépségápolás kellékeiről. No meg a kellő mértékben adagolt drogról, alkoholról. Itt már szebbek a szavak, több a biztatás. „Majd keresel, és megfizeted a tartozásodat, ami ezen felül marad, a tied lesz. Ha elszámoltunk, elmehetsz” – mondják. Miközben a lányok az üvegablakok mögött pózolnak, vagy a piros lámpás házban dolgoznak, jár az agyuk, mennyi pénzük marad, mennyit kell teljesíteniük, hogy „megválthassák magukat”. De hiába termelnek egyre többet, valahogy mindig úgy jön ki a számla, hogy nem csökken az adósság.
Sasja a ritka kivételek közé tartozott. Volt valaki, akinek feltűnt a szomorúsága, hogy valamiképp más, mint a többiek. A férfi nehezen ugyan, de ki tudta juttatni, feleségül vette. Ezért jöhetett szabadon Budapestre. Sasja egy ponton túl nem volt képes tovább beszélni. Csak a zokogását lehetett hallani. A rémálmok nem múltak el, értéktelennek érzi magát, sose lesz már önmaga, pedig már nyolc éve ennek – hajtogatta.
A prostitúcióról rengeteg közhelyet hallani a cinkos összekacsintástól a primitív szólamokig, a teljes liberalizációtól a szigorú tiltásig. Időről időre viták parázslanak fel, milyen legyen a törvényi szabályozás, ki viselje a türelmi negyedek előnyeit és hátrányait. Ám mindez puszta szócséplés azon globális folyamatok mellett, amelyek e tekintetben is átszövik korunkat. Az utóbbi évtizedben egyre több nemzetközi kutatás, emberjogi szervezet vizsgálata fedte fel, hogy a szegény országok emberi nyomorúságát a magas szinten szervezett közvetítőláncok miként használják fel saját meggazdagodásukra. A nemzetközi migrációs szervezet, az IOM egyik jelentése rögzítette, hogy a rendszerváltozás után a holland „piacon” eladott nők többsége közép- és kelet-európai országokból származott. (A munkához fontos adatokat szolgáltatott a budapesti csoport.)
Ha kicsit is figyelünk minderre, észrevesszük, hogy a koncentrált iparosításnak a jelei már nálunk is megmutatkoztak. Elég, ha csak a közelmúltban történtekre gondolunk: miként tolták előtérbe a szexipar legalizálásában érdekelt, „fedett csoportok” szószólóikat, akik úgy érvelnek, hogy a hazai prostitúció eddigi „tűrt” helyzetét Budapesten a piros lámpás negyed vagy negyedek létesítése oldaná meg. A nyilvánosság előtt elhangzottak olyan vélemények is, hogy az 1950-ben általunk is aláírt New York-i egyezmény – amely a prostitúciót összeegyeztethetetlennek tartja az emberi jogokkal, és a nyilvánosházak minden formáját elítéli – már elavult elv, nosza, változtassunk rajta. Az egyezmény kötelezi a kormányokat, hogy intézkedéseikkel segítsék a prostitúció megelőzését, az azt kísérő bűncselekmények áldozatainak támogatását és a normális életviszonyokhoz való visszatérésüket. Noha ezt a törékeny jogi határt ma számosan lépik át, de mégiscsak létezik, s legalább elviekben lehet támaszkodni rá. Jó néhány emberi jogi és karitatív civil szervezet munkatársa osztja azt a véleményt, hogy nálunk is ugrásra készen állnak azok az üzleti csoportok, amelyek már az eddigi helyzetből is jelentős tőkéhez jutottak, és további kamatoztatásához új csatornákat keresnek.
*
Korántsem lehet véletlen, hogy a tavasszal Budapesten egy testépítésben és a szórakoztatóiparban érdekelt kör egymilliárd forintnyi összeget szánt egy szépelgően szexplazának nevezett létesítményre. Hiszen „csak” egy türelmi zóna kijelölését nem igénylő, a prostitúcióhoz kapcsolódó szolgáltatásokat, intézményeket egy helyszínen összpontosító vállalkozásról lesz szó, érvelt a belügyminisztériumi szakérő. Az egyik ötletgazda, Vermes János, a Moulin Rouge igazgatója szerint a helyszínen lehetőség adódott volna a prostituáltakkal való ismerkedésre, hogy aztán az aktust hol bonyolították volna, az már más kérdés. A terv megvalósítását – amiről kiagyalói azt lelkendezték, hogy egyedülálló Európában – csupán a helyi önkormányzat ellenállása akadályozta meg. Továbbgondolva a törekvés mögöttes szándékait, nyilvánvaló, hogy a speciális plaza révén egy adott üzleti csoport nyert volna kizárólagos üzleti pozíciókat és „rálátást” a hazai és határainkhoz közeli szexpiacra. Nem lehet véletlen, hogy éppen a „munkáltatói kontroll” miatt a prostituáltak érdekszövetségének sem tetszett a dolog. Egy ilyen jellegű szolgáltatóház léte, működése, reklámoztatása, hazai és külföldi vendégköre pedig nyilvánvalóan előkészítette volna az utat ahhoz, hogy változtassuk meg a jelenlegi korlátozó törvényt, tegyük legálissá a prostitúciót.
Akik egymilliárd forintot tudtak elővarázsolni a kalapból, nyilván a kellő gazdasági-társadalmi kapcsolatoknak sincsenek híján, s csupán idő kérdése, hogy ismét nekilóduljanak.
Ne legyenek tehát illúzióink. A globalizálódás, a széthullott keleti blokk szociális elesettsége, a tájékozatlanság, a harmadik világ végtelen nyomora új alapokra helyezte a prostitúció addigi szétszabdaltabb üzletágát. A határok átjárhatósága, az információs forradalom miatt szervezettebbé vált, s nagybani irányítóit, haszonélvezőit tette védettebbé. A maffiához hasonlóan felépített hierarchiában a hallgatás parancsa működik, szabályozva vannak a szolgáltatások árfolyamai, az alkalmazottak büntetési tételei s a megváltandó szabadság összege. Az árura immár tömeges méretekben van szükség. A testek által megtermelt pénz még gyorsabban forog, épül be a szórakoztató- és a ruhaiparba, vagy hasznosul az ingatlanpiacon.
Egy újfajta emberkereskedelemmel való együttélésről van szó mindazon országokban, ahol tágra nyitották a kapukat e tevékenység előtt – hívja fel a figyelmet kutatásaival a Nőkereskedelem Elleni Nemzetközi Koalíció. Az interneten is közzétett, számos ország, társadalmi és civil szervezet vizsgálatára, helyzetjelentésére alapuló elemzés döbbenetes olvasmány.
Nemcsak a jóérzésű polgárokhoz szól, de a politikusokhoz, döntéshozókhoz is, ahol a szexipar törvényesítését fontolgatják. Tételesen bizonyítja, hogy a prostitúció törvényes munkaként való elismerése az érintett nőket még inkább a perifériára sodorta, növelte nyomorúságukat. Kedvezményezettjei egyértelműen a szexipar kézben tartói és haszonélvezői. Cáfolják azt az ürügyet, hogy a teljes legalizálás által megszűnik az emberkereskedelem, csökken a szexiparban dolgozó nők kizsákmányolása, és gátat vet a gyermekprostitúciónak. A valóságban épp ellenkező folyamat játszódott le. Odáig jutottunk, hogy Hollandiában felelős kormánytisztviselők nyíltan hangoztatták, az utánpótláshoz változatos testekre van szükségük. Olyannyira, hogy a különleges igényeket már az ázsiai és a színes bőrű felnőtt nők sem tudják kielégíteni. Egy amszterdami gyermekjogvédő szervezet (Childright) adatai szerint 1996 és 2001 között a gyermek prostituáltak száma 4000-ről 15 ezerre nőtt, egyharmaduk afrikai kislány volt. A németeknél szintén szabad munkavállalásnak tekintik e tevékenységet. Az intézményesített romlottság példája az is, hogy ha egy nő kiesik a munkanélküli-segély rendszeréből, a hivatalnok azt tanácsolhatja neki, legyen szexmunkás-vállalkozó. Nem igaz az sem, hogy a teljes liberalizálás megvédi a prostituáltakat a bűncselekményektől, a bántalmazásoktól. Több a haláleset, a nyomtalanul eltűnt, mint régebben.
A CATW öt országra kiterjedt vizsgálatában 146 olyan nő nyilatkozott, akiknek már nem volt mit veszíteniük. Nyolcvan százalékukat érte többszörös fizikai erőszak a futtatók által. Ezeket vagy puszta kedvtelésből vagy büntetésként alkalmazták, csakúgy, mint teljes elszigetelésüket a külvilágtól. A nők elmesélték, hogy mióta „szabad lett a pálya”, a kliensek egyre szélsőségesebb kívánságait kell teljesíteniük. A házak őrző-védő és egyéb alkalmazottai számára egyedül az ő érdekeik a fontosak.
A Mouvement du Nid utcai munkásai, lelki gondozói, orvosai és szociológusai a százezerszámra megismert sorsok által olyan ismereteket szereztek e látható, mégis zárt világról, amelyekből a hazai karitatív szervezetek sokat meríthetnek. Rámutatnak arra a törvényesített láncolatra, amelynek a prostituált csak átmenő állomása, nem haszonélvezője. Csak egy gombnyomás az interneten, és több ezer kilométerről útnak indítják az ötven vagy száz darab „friss árut”, megjelölve, hogy milyen minőséget várnak. Az egyházi szervezetek beszámolóiból tudjuk azt is, hogy Bulgária déli részén ezer dollárért akár két nőt is lehet vásárolni.
A bűnözői körök jövedelmezőségi szempontjából nézve ez a „műfaj” kényelmesebb, mint egy bankrablás, és jobban fizet, mint a kábítószer. Hogy miért? A narkót csak egyszer lehet eladni, míg egy nőt, gyereket, fiút többszörösen, amíg csak lélegzik. A szexuális szolgáltatások szabadpiaca arról szól, hogy egyre több profitot egyre gyorsabban akarnak kitermelni általa, s úgy használják a nőket, akár a futószalag melletti bérmunkást. A romlékony testnek és az idegrendszernek persze megvan a maga esendősége: egyre többen egyre rövidebb ideig alkalmasak a szolgálatra. A nyilvánosházakban, szalonokban pedig nem kell a beteg, a gyenge. És az sem igaz – állítják az orvosok –, hogy a legalizálással csökkent a nemi úton terjedő betegségek száma. A rostán kiesettek pedig ismét az utcán találják magukat, majd egyre lejjebb csúsznak.
A hazai prostitúció elleni szervezetek összejövetelein gyakran hallatja a szavát Ujhelyi Eszter orvos is. Szakterülete, praxisa által ugyanis ismeri azokat a fizikai károsodásokat, amelyekről nem szoktak beszélni.
Van olyan AIDS-fertőzött nő, aki elmondja, hogy így is tovább dolgozik, kiáll az utcára, nincs más választása. Tévedés persze azt hinni, hogy csak a hierarchia alján élők tesznek így, a fertőzés a luxusnőket sem kíméli. S ők sincsenek tekintettel se magukra, se másokra. A végkifejlet pedig a védteleneket is sújtja. Megtörtént, hogy a férj, az egykori kliens az egész családját megfertőzte.
A megkérdezett prostituáltak, köztük a magyarok, inkább a szabad terep mellett vannak, tartanak a zárt, részben a hatóságok, részben a munkáltatóik által kontrollált rendszertől. A legtöbben attól félnek, hogy még többet kellene dolgozniuk, ha nyilvántartásba veszik őket, a saját nevüket kell viselniük, és még inkább rendelkeznek velük. Azokban az államokban, ahol e tekintetben minden tiltó jogi korlátozást megszüntettek, rövid idő alatt kétszeresére nőtt a bordélyok – köztük az illegálisan működők – száma is, állítják a nemzetközi kutatások. Egy johannesburgi mentőmisszió munkatársa a közelmúltban Budapesten arról számolt be, hogy a rendőrség csöppet sem könnyíti meg a munkájukat, viszont gyakorta összejátszik az ipart kézben tartó személyekkel.
A Mouvement du Nid állítását a rabszolgastátusról önvallomások és apokaliptikus képek támasztják alá. Olyan helyzetekről, amelyek voltaképp a szolgáltatást igénybe vevő férfit is lealacsonyítják, mert semmi közük az egészséges testiséghez és vágyhoz, az örömszerzéshez. Neves pszichiáterek állítják, hogy az a férfi, aki kezdetben azt gondolja, ő csak egy árut, egy „megoldást” vásárol a fárasztó, időigényes kapcsolatok helyett, nagyot téved. Elveszítheti képességét a normális nemi életre, érzelmileg kiürül, nem tud a partneréért felelősséget vállalni. Hihetetlen, de ma már e körforgásban a kaszinók nyereményeit nőkre lehet váltani, s a jövedelmet egyre betegesebb igények kielégítésével teremtik elő. Egyre több fiatal nő válik maga is kerítővé. Őket azért fizetik, hogy a korosztályi szimpátiát kihasználva cserkésszék be az érzelmileg labilis vagy a szegénysorban élőkből az utánpótlást, fiúkat, lányokat egyaránt.
– A kilencvenes évek elején még könnyebben tudtunk kapcsolatot teremteni az akár az utcára kiállított lányokkal, akár a futtatóikkal. Mára ez sokkal nehezebb. Ha akkor egy placcra egy strici ügyelt, ma három. Az országúti strichelők megközelítése még nehezebb. Őket szintén fokozottabban felügyelik – próbálja összegezni a másfél évtized tapasztalatait Csapó Emma.
Hogy törékeny asszony létére miért éppen e szolgálat mellett kötelezte el magát, arra egyszerű a magyarázat. A nyolcadik kerület egyik iskolájában tanított hittant. Tanítványai között volt egy értelmes, gyönyörű kislány. Először csak azt látta, hogy fáradt, majd ütésnyomokat is észrevett az arcán. Amikor legközelebb találkoztak, már a flaszteron állt. Voltak más lánygyermekek is, akiket ismert, és a bátyjuk, anyjuk adta el őket. Naponta látta ezt a folyamatot, hisz maga is a kerület sűrűjében lakott. Látta, amint a szülő az autóból figyelte, hogy a gyereke ott ne hagyja a placcot.
– Ott álltak hidegben, esőben olykor hosszú órákig. Akit ismertem, ráköszöntem. Ha visszaköszöntek, váltottunk néhány szót. Aztán a rádióban hallottam, hogy a Jó Pásztor Nővérek segítőszolgálata társakat keres. Jelentkeztem. Ez még abban az időben történt, amikor a Józsefvárosban a közterek nem voltak kamerákkal felszerelve. Sose felejtem el az első érzelmi reakciókat, amikor megkérdezték: ti szóba álltok velünk?
Sok-sok hónap múltán, amikor már megszokták a „csodabogarakat”, a stricik is megbarátkoztak velük, meghívták őket magukhoz. Az egyik helyszín: szoba-konyhás földszinti lakás. A szobában hat ágy egymás mellett hat különböző párnak. Ezeken aludtak a nők és kitartott élettársak, a védelmezők. Némelyik párnak gyereke is volt. Előfordult, hogy meg akarták kérni Emmáékat, vigyázzanak rájuk, míg ők pénzt keresnek. Nem egy olyan, Szabolcsból, Békésből felvándorolt „családdal” ismerkedtek meg, ahol a fiatal férfiak számára ez a foglalkozás jelentette az egyetlen munkát, amelyet ismertek. Nemegyszer voltak tanúi annak, hogy a várandós nőt is kizavarták az utcára. Találkoztak épp karácsony előtt egy asszonnyal, akit több gyerek várt otthon, és így teremtette elő az ünneprevalót.
– Rövid időszak volt ez az életében, s mindenáron maga mögött akarta hagyni, mert végtelenül szégyellte. Sok esztendőbe telt, míg úgy-ahogy rendbe jött – idézi fel a sorsok közül az övét Emma.
Ahogyan telt az idő, s egyesületté váltak, úgy terjedt a hírük, nemcsak az adott kerületben, hanem az országban is. Pedig eleinte csak jó szót tudtak adni, egy telefonszámot otthagyni, hogy ha nagy a baj, hívják fel őket. Igyekeztek orvost, albérletet keresni, ha valaki ki akart törni a körből. Megtörtént, hogy több év küszködés után már megnyugodtak, sikerült rendezniük pártfogoltjuk életét, de ő mégis feladta, és visszament az utcára.
– Mit éreztek ilyenkor? Csalódást, dühöt? – kérdezem.
– Legfeljebb szomorúságot – válaszolja Emma, s az okát is elmagyarázza. Sok prostituált beszél arról, hogy retteg, és egyben szeretetet vár a „védelmezőitől”. Ők pedig jól adagolva hol ebből, hol abból juttatnak nekik. A személyiségük fokozatosan morzsolódik fel, a külső kapcsolataiktól elzárják őket. Ha gyerekük van, az is zsarolás tárgya. Van, aki arról is beszámol, hogy szinte megkettőződik az énje. Más személy az, aki a klienst várja, egy testgép, nem ő. (Nem véletlen, hogy ha a pszichiáterek azt kérik tőlük, rajzolják le magukat, ezeken a rajzokon a fejük sosem szerepel.)
A látszat ellenére a legtöbbjükben pislákol a remény, hogy abba tudják hagyni az egészet. A valóságban viszont ez rendkívül gyötrelmes, hosszan tartó folyamat, és külső segítség nélkül nem lehetséges végigvinni. Először az elhatározásnak kell megerősödnie, majd a személyiségnek magára találnia, megbékélni a múltjával, önmagával. De még ezután sincs nyugalma. A félelmek hosszú sorával kell megküzdenie, és nem lehet elfeledkezni az állás, a lakás, a pénzkeresés gondjáról sem.
Egy fiatal, sugárzóan értelmes és érzékeny nő, Frivaldszky Bernadett egy időben Emmáék nyomába szegődött.
– Ahogyan a Józsefváros sötétebb bugyraiba bemerészkedtem, tudtam, hogy mindazt a nyomorúságot, amit ott láttam, amit nekem elmondtak, muszáj a nyilvánosság elé tárnom. Nem rajtam múlott, hogy ez csak félig sikerült – emlékszik vissza.
Az ember lánya című dokumentumfilmet Boglya Sándor rendezővel 2001-ben készítették el. A nőt, aki az életéről, a gondolatairól, a reményeiről beszélt a kamera előtt, Bernadett azóta sem tudta elfeledni. Kislánykori és későbbi sorozatos megaláztatásait, ragaszkodását a gyerekéhez, akivel zsarolták, és az utcára kényszerítették. Kitörési kísérleteit és magára találását. A filmben tudatosan nem mutatták a szereplő arcát, nem használtak olcsó megoldásokat. A megrázó alkotást a Francia Intézetben vetítették, díjazták is, ám fesztiválra már nem jutott ki, mert nem volt 160 ezer forint a szinkronizálására.
– Számomra nem ez volt a fontos. Hiszen megismertem az életnek egy olyan szeletét, amit el akarnak leplezni előlünk, pedig együtt élünk vele. Olykor, nehéz helyzetben visszacseng, amit ez az egykori prostituált mondott. Hogy nincs benne gyűlölet, mert akik bántották, nem tudják, mi a boldogság. Nem tudják, mit jelent, ha szegény is valaki, de meg tud teríteni egy asztalt, és van kit hazavárnia – zárja szavait Bernadett.
– A segítőknek mindig tudniuk kell, hol a határ, meg kell tanulniuk elválasztani a saját privát világukat attól a környezettől, amelyben mozognak. Hiszen gyakorta kerülhetünk kritikus helyzetekbe, megpróbálnak kihasználni minket, de a testi épségünk sem szavatolt. Szerencsére az önvédelem módjait meg lehet tanulni – magyarázzák a Kiút Veled Egyesület munkatársai. Pályázatokból tartják fenn a szervezetet, van egy ingyenes telefonvonaluk, és most kaptak a katolikus egyháztól egy nagyobb helyiséget. Jó érzéssel említik, talán nekik is volt szerepük benne, hogy egy egész kompánia szakított a lányok futtatásával, és visszatért vidékre, ahonnan jött.
– Az eltelt idő alatt a kitartott férfiak megismerésére is volt módunk, akik többségükben maguk is sérült, bizonytalan lények, s némelyikük meghátrál, ha ellenállással találkozik. Volt egy lány, aki csak az elhelyezkedéshez és az albérlet szerzéséhez kért tőlünk segítséget. Bár a legtöbb esetben az iparból kiszakadó lányoknak komoly okuk van a rettegésre, ezért visszük őket biztonságos helyre, ő azt mondta, nem hajlandó rejtőzködni. Sőt visszajárt a többiekhez, mesélte nekik, mit változott az élete. Történetesen szembejött vele az egykori futtatója, egy nagydarab ember, aki azt üzente neki, megöli. A mi lányunk nem futott el, megindult felé, a fickó volt az, aki kikerülte.
A Kiút Veled Egyesület segélyvonalát már többször igénybe vették külföldről is.
A tudatlanság, a gyors sikerre, csillogásra vágyás és a szerelem délibábja az Andreának nevezett, amúgy rendezett körülmények között élő lányt először Bécsbe vitte táncosnőnek. Bármily szép és ügyes volt, a tánccal nem tudott annyit keresni, amennyi a bártulajdonosnak megfelelt. Maga sem vette észre, és a fiúja közvetíteni kezdte. Spanyolországban kötött ki egy bordélyban. Napi tizennyolc órát (!) dolgoztatták, álmából felköltötték, ha nem volt ereje felállni, kapott egy „szurit”, vagy kényszerrel döntötték bele az alkoholt. Egyszer ellenállt, kiverték a fogait. Mivel az értéke kezdett csökkenni, már nem őrizték olyan gondosan, így tudott megszökni. Egy áruházban keresett menedéket. Nem értették, miért sír, sikoltozik. Elmeosztályra került, később a magyar követség által haza. A családja nem ismert rá. Itthon újra a pszichiátria következett, majd a bizonytalanság, a leépülés.
– Szívszorító, hogy mi lett belőle. Elformátlanodott, memóriazavarral küzd, rémálmai vannak. Tanulni szeretne, de nem képes rá. Állandóan azt kérdezi tőlünk, lesz-e belőle ép ember – utal Emma az egyik tragédiára, amely nem hagyja nyugodni.
2005 nyarán vagyunk, a Nyugati „mekiben” finom jegeskávét kortyolgatunk. Fiatal párok bújnak össze, erős sminket viselő lányok vizslatnak partner után. Rongyos, szakállas férfi botorkál az asztalok között, vonyít vagy énekel, olyan mindegy… Emma az órájára néz, pár perc múlva indul a vonata. Vidékre megy, egy neve sincs tanyára, odáig menekült egyik pártfogoltjuk. Nemsokára szabadul ugyanis a bandafőnök, aki fogva tartotta, dolgoztatta, s akit volt bátorsága feljelenteni. Megtalálunk – üzenték a banda tagjai a tárgyalás után.
Törökország
Bakondi György: Az afrikai bevándorlók is megjelentek a balkáni útvonalon
