Egy hang a baloldalról

Mindinkább úgy tűnik: az úgynevezett Demokrácia csatorna, amely pedig Rudi Zoltán MTV-elnöki pályázatának kulcselemét alkotta, végképp megfeneklik. Pedig Rudira épp e lelemény miatt esett a választás. A jelek szerint Gyurcsány Ferenc ráfizetéses kormánya sajnálja a Szabadság téri pénznyelő automatától azokat a bizonytalan sorsú milliárdokat, amelyeket a köztévé vitatott szerepű politikai kanálisa igényelne arra, hogy ráadásként szolgáltassa azokat a közéleti információkat, amiket a hatályos médiatörvény szerint a nemzeti főadón amúgy is kötelessége volna szolgáltatni. Pedig olyan ügyesen ki volt gondolva az egész: ha el akarjuk odázni a küszöbön álló pénzügyi és szakmai csődöt, nosza, növekedjünk! Ha nem bírunk két csatornát sem finanszírozni, vizionáljunk négyet vagy ötöt!
A monumentális blöff, úgy látszik, nem jött be. Szerény véleményem szerint korántsem azért, mert a hipermachiavellista Gyurcsánynak ne volna néhány általunk kiizzadt, vacak adómilliárdja olyasmire, ami ezer sebből vérző pártjának valószínűsíthető politikai hasznot hajt. Inkább arról lehet szó, hogy a teszetosza kormányzás során túlságosan elszaladt az idő – úgy fektetnének be temérdek közpénzt egy kétes értékű média-kampányvállalkozásba, hogy az esetleg már a következő (Orbán Viktor vezette) kormánynak hajtana hasznot; és huzamos ellenzékben még a szájukat sem nyithatnák ki, hogy így van. Láttunk már ilyet: egy kabinet ne kívánjon magának olyasmit, amit az ellenlábasának semmi szín alatt nem kívánna.
A kormányzati relé talán jól működik, talán nem. Egy olyan költségvetési filozófiába, amely mindennemű fantázia és kreativitás híján a szűkülést és megszorítást irányozza elő a kibekkelés, a puszta túlélés érdekében, nyilván nehezen fér bele bárminemű terjeszkedés – még akkor sem, ha ezáltal egy potenciális lojális médiumról kell lemondani. A Demokrácia csatorna amúgy is csak a politikailag így vagy úgy elkötelezetteket ültetné a képernyő elé – az ingadozó tájékozatlanokat nagyobb hatékonysággal éri el a demagógiacsúcsokat döntögető friderikuszi áldemokrácia-tévé. Miközben az irányított közbeszéd a Magyar Rádió utódlási harca körül vet tajtékokat, mely közintézmény élén egy olyan öntörvényű kuratóriumi elnök basáskodik, akinek pártpolitikai indíttatású túlbuzgalmát jószerivel már minden illetékes testület és ellenőrző grémium törvénytelennek mondta ki; a Magyar Televízió vesszőfutása, morális mélyrepülése iránt elképesztő a társadalmi közöny. Mintha eredendően bele kellene törődnünk, eleve elrendelésnek kellene vennünk, hogy a köztévé reggeli közéleti műsorát örök időkre külső vállalkozásban csinálják, ahonnan a moderátort olykor bilincsbe verve viszik el; vagy hogy a heti háttérműsor cinikus vezetője olyan gátlástalanul mossa össze a határon túli magyar szervezetek támogatását a Magyar Bálint- és Hiller István-féle román kémnőüggyel, mintha bármiféle közük is volna egymáshoz azon kívül, hogy az isteni Lorin erdélyi magyar leányzóként látta meg a napvilágot.
Kérdezhetik: mi a bajom? Nem láttam még ilyet? Dehogynem. A honi sajtónak mindig voltak etikátlan, megvesztegethető vagy csupán önkéntesen csahos, a hatalom talpát nyaldosó munkatársai. Jómagam például olyan rezsimben, olyan médiaközegben eszmélkedtem, ahol az említett típusú újságírókáderek voltak túlsúlyban, de legalábbis pozícióban. Csakhogy azt gondoltam: a demokrácia abban különbözik a diktatúrától, hogy ezek a hölgyek és urak szakmaetikailag sebesen zárójelbe tehetők. Tizenöt év után a jelek szerint nem csupán én untam el a meddő várakozást: a nem szervilis baloldalon is a türelmetlenség jelei mutatkoznak.
Kifejezetten biztatónak tartom például Varró Szilvia kifakadását, amelyet Újságíró-szervezetek: rolót le? címmel közölt a minap az egyébként nem túl kellemes asszociációkat keltő nevű hírszerző.hu nevű internetes portálon. Néhány idevágó idézet: „Nem a bétével meg az evával vannak megverve a magyar újságírók, hanem saját újságíró-szervezeteikkel. Hitelük kevés, szakmaiságuk megkopott, elfogultságuk nyilvánvaló, vitáik több mint kínosak.” Úgy van. Hiszen a csalafinta, az újságíróknak látszólag kedvező, a valóságban viszont a sajtót megzabolázó gyurcsányi adótervek szerint az ekho „az evához képest szívás: többet kell majd fizetni, és éppúgy nem jár táppénz, gyed meg szabadság, mint most”. Ez nem is csoda, ha az ál-Teller-levéllel elhíresült „Eötvös Pál MÚOSZ-elnök szerint nincs ott sajtószabadság, ahol a sajtó a hatalom kegyeitől függ. Tény, hogy kiszolgáltatottá teheti a sajtómunkást, ha számlavásárlásokkal bíbelődik, miközben épp a korrupciót éri tetten”. Így aztán nem csoda, ha „a sajtó működését (…) nem a bétézés meg az evázás, sokkal inkább a MÚOSZ és a többi újságíró-szervezet semmittevése hátráltatja”. A MÚOSZ „egyik elnökségi tagja a konzervatív Professzorok Batthyány Köre által írt Szent István-tervét ahhoz az 1938-as törvényhez hasonlítja, amely a zsidók szakmán belüli létszámát korlátozta. Horváth Sándor szerint az érvek meg a szövegezés félelmetesen hasonló, árulkodó, csak a Fidesz-közeli értelmiségiek nem említik a zsidókat. Megáll az ész. 2006-ban a vezető újságíró-szervezet egyik vezetője mindössze ebben a kategóriában képes gondolkodni: ami jobbról jön, az antiszemita”. Varró Szilvia szerint „a magyarországi újságíró-szervezeteknek a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év alatt sem sikerült legalább megközelíteni a nyugati társszervezetek hitelességét, szigorú és a gyakorlatban megvalósuló normarendszerét”. S hogy miért is? Mintha a saját csökönyösen ismételgetett sirámainkat olvasnánk vissza: „Hol voltak ezek a szervezetek, amikor a rádió kuratóriumának elnöke jogtalanul tartotta vissza a pénzeket? Hivatalosan és intézményesen csak a nemrégiben létrejött Protestáns Újságírók Szövetsége tiltakozott. A többiek tán a politikai játszmák miatt ejtették a szakmaiságot?” Persze ki más is protestálna, ha nem a protestánsok?
A kollegina keményen folytatja: „Mikor utasítja rendre a MÚOSZ a baloldali orgánumokat, amikor azok a cigánycsata, romaháború és hasonló címekkel a rasszizmust szítják? Vagy csak akkor játsszák az antifasisztát, ha a veszély jobbról jön?” Tényleg: csak akkor? „Nem kellene-e az újságírónak visszautasítania az állami, minisztériumi, önkormányzati, pártalapítványi, céges kitüntetést?” Nahát: ez sem maradi jobbos felvetés? „Hogy kell védeni az információ forrását, és meddig mehet el ebben a szerkesztőség?” Tényleg: hogyan és meddig? „Megvédi-e baloldali kormány idején a baloldali szervezet a jobboldali sajtó újságíróját? Vagy csak akkor sérül a sajtószabadság, ha a mi kutyánkat bántják?” E költői kérdések megfogalmazójával örömest leülnék vitázni egy valódi demokráciacsatornán. Hajrá, Varró Szilvia; hajrá, derék baloldali magyarok!