Nyughely

Oláh József magyarországi cigánykirály hagyománytisztelő temetése. A kripta a koporsó leeresztése előtt Fót, 2005. szeptember 7.

A városok és nagy férfiak romlása nem szokott jönni lopva és ingadozó léptekkel, hanem az égiek különös kegyelme folytán különféle csodajelek már akkor jelzik, mikor a vészt hozó tervek még csírájukban vannak. Igen, ily esetekben ez így történik, s amikor a sötét felhők takarta ég eltökélte magában, hogy villámaival lesújt a gyötrődő emberre, előbb villámok cikáznak, az ég beborul, a szél mind erősebben zúg a házak és várak körül, zuhog a zápor, s a hirtelen támadt áradat mindent elsöpör. Eperjesen is, ebben a jó és balszerencséje révén ismert városban isteni jel előzte meg azt a nagyon gyászos eseményt, mely sokáig fog élni az utódok emlékezetében. Mert az 1685. évben, három évvel e gyászos emlékű veszedelem előtt, nyári időben a magyarok és németek temploma, valamint a velük összefüggő kollégium körül igen sok csóka és varjú mintegy csatasorban éktelen lármával úgy öszszecsapott egymással, hogy mindkét részről nagyon sok holtan esett a földre, mások pedig a csőrharcban megsebesülve vérükkel öntözték a földet. […]
Ez a tárgya ama férfiak tragédiájának, akik félholtan, félégetten kínlódtak és ezer halált haltak. Mit gondolsz, mi maradt belőlük életben? Vajon a kezük? De hiszen ezek úgy össze voltak roncsolva, hogy könyörgésre sem emelhették fel őket. Talán a lábuk? Ezek meg úgy ellankadtak, hogy alakjukon kívül nem volt bennük élet. Vagy talán az oldaluk? De ezek a forró szuroktól és lángtól összeégetve a csontokon kívül csak elszenesedett húsból állottak. Hangjuktól, amellyel szerencsétlenségüket gyászolhatnák, nyelvük használatától, amellyel gyászénekeket zengedezhetnének, megfosztották őket. Szerencsétlen az orruk, amely elkábult a saját testükből kiáradó undorító büdösségtől; szerencsétlenek a füleik, amelyek kénytelenek éjjel-nappal hallgatni társaik jajveszékelését; szerencsétlenek a szemeik, amelyek látják a vérvörös sebeket, daganatokat és fekélyeket, a genynyesedett, szuroktól, füsttől és lángtól megfeketedett testeket. Ó, mily szánalomra méltó és hihetetlen látvány! Ó, micsoda szomorú látvány, nemcsak az embereknek, de a fenevadaknak, az erdőknek és kőszikláknak is. Jaj, micsoda komor és felejthetetlen tragédia, amelyen senki sem jelent, mert senki sem jelenhetett meg a gyermekek, unokák, testvérek, hitvestársak közül, amelyhez senkit sem engedtek, ki itallal, ki leveskével szolgált volna, aki a sebeket bekötözte volna, aki a haldokló mellett állott volna, s a vért felfogta volna. Egyesek békés öregségüket halállal fejezik be, másoknak nem adatott meg, hogy férfikorukat az öregséggel hosszabbítsák meg. Ó, idők, ó, vérpad, ó, szerencsétlenség! Midőn övéiknek jajveszékelését a vérpadra menő elítéltek hallották, amidőn széjjeltekintettek és utoljára látták szeretteiket, vajon nem ezt mondották-e nekik gondolatban: „Mit néztek reánk? Mit jajveszékeltek, édes lelkeink? Most vesztettetek el először bennünket? Reátok nézve már akkor szűntünk meg létezni, amikor nyomorultakká lettünk, amikor elfogtak bennünket, amikor gyötrelmünk a gyalázatos kínpadon kezdetét vette. Isten veletek, lelkecskéink, isten veletek, szeretteink! Mi elveszünk, titeket elvesztünk! Mérsékeljétek könnyeiteket, Isten veletek, gyermekeink egykor boldog, most oly boldogtalan, egykor viruló, most szerencsétlen hitvestársaink! Viseljétek törhetetlen lélekkel a bajt, a durvaságok könnyebbekké válnak, ha bátran tűritek.” Mindezeknek előbb vagy utóbb, de mégis osztályrészül jutott az eltemettetés tisztessége, miután az utolsó kínzásokkal és kivégzésekkel kielégült a harag. Zimmermannt, akiért felesége állhatatosan közbenjárt Caraffánál, és akit az arannyal megvásárolt hóhér hat hét múlva levett a gyalázatos bitóról, hótiszta lenvászonba burkolva koporsóba helyezték, és a vérpad, valamint a megbecstelenítés után valamelyik külvárosi kertben, egy elhagyatott kápolnácskába két régi szolgája és a gyászszertartást végző lelkészt körülvevő csekély számú nép kíséretében eltemették. A többieket az országgyűlés befejezése után, március hó vége felé valamelyik éjszakán a hóhérok és segédeik szedték le félig megrothadva, kiaszottan, nagyobb részükben a madaraktól lerágva. Hogy a csontok eltemetésére hol találtak helyet? Nem tudjuk biztosan. A vértörvényszék novemberben ért véget. […]
Bizony nem a munkácsiakhoz írt s tőlük kapott levelek, nem is a magyarországi lázadást szító törekvések fullasztották haragba a minapi kegyelmet, hanem az ólomnál is súlyosabb vallásgyűlölet, az a körülmény, hogy a szabadságról szabad volt beszélni s érte harcolni, ami a nemes lelkeket, akárcsak a fenőkő a vasat, élessé, mindenre elszánt emberekké tette; közismert gazdaságuk, mely bűn volt azok szemében, kik uralomra törnek; az ellenséggel szemben élvezett hadiszerencsélyük, Thökölynél egykoron betöltött tisztes állásaik: ez zúdított vasat és halált a kivégzettek fejére. Ennyi színleléssel kell megbirkóznia az uralkodó emberi képességeinek. Mert senkire sem haragszanak az uralkodók olyan engesztelhetetlenül, mint azokra, kik terveiket elgáncsolják, vassal állanak ellent azoknak, kik le akarják igázni őket; itt a tapasztalatlan tömeget a kegyelem látszatával, a nyílt ellenfeleket tisztséggel hallgattatják el; s jóllehet a bűnösök nem gonosztevők, nem bocsátanak meg nekik teljesen, hanem kivárják az alkalmasabb időt s pillanatot a gyanúsak és bebizonyítottan bűnösök elnyomására; úgyhogy nem törlik el a bűnt, csak elodázzák a bűnhődést. […]
Rezik János: Az 1687. évben felállított eperjesi vérpad vagy az eperjesi vérfürdő