A mükénéiek meg sem próbálták. A föníciaiaknak nem sikerült, karthágói segítséggel sem. A rómaiaknak ideig-óráig, de nem mentek vele sokra. Gergely pápának csak panaszra futotta, hogy a VI. században még mindig nem lehet gátat szabni a pogányságnak. A spanyolok mindent feléltek négyszáz év alatt, amit a vandálok, a bizánciak és az arabok meghagytak, de ma már ők is csak nyelvemlékek. És Olaszország e távoli provinciáján az olaszok most is betolakodónak számítanak.
Az igazi Szardínia nem a partokon, hanem a szárazföld belsejében található. A történelmi Barbagia tartomány kisvárosai az ellenállás és a banditizmus ősrégi fészkei, ide a tengeri megszállók csak hatalmas veszteségek árán értek el. És nemigen maradhattak sokáig.
A római légiók katasztrófáját például a fonni kutyák tetőzték be. Hiába vonszolták a legmodernebb haditechnikát Szardínia belsejébe a hódítók, puszta kövekkel verték vissza a seregeket az őslakosok. A további veszteségeket elkerülendő a rómaiak kutyákat hoztak, de amikor szabadjára engedték a fenevadakat valahol a mai Fonni városka környékén, a szárdok egyszerűen magukhoz édesgették, gazdáik ellen fordították őket. Ma is Fonniból kerülnek ki a legjobb terelőkutyák – az ókoriak utódai.
A szárdok előszeretettel mondogatják ezt a tanmesét, valahányszor szóba kerül a sziget történelme és túlélésük művészete. Azaz lépten-nyomon. Mert itt a legjelentéktelenebb kődarabra és a legközömbösebb emberre is olyan súllyal nehezedik a múlt, a véres hódítási kísérletek, a még véresebb lázadások és a rejtélyes szertartások emléke, hogy azt a bőrén érzi az utazó is. A szárdokat nehéz volna lebeszélni arról, hogy ma is érdemes éppen olyan pásztorkunyhókat emelni a hegyekben, mint tízezer éve; megtévesztésig olyan csomózású hálóval és varsákkal halászni a mocsarakban, mint a föníciaiak; olyan nyelvet használni rebellis daccal, amelyen az etruszktól az arabon át a spanyolig minden hódító és meghódított nyomot hagyott. És a szép keveredések arcai…
Aki beutazza a negyed magyarországnyi szigetet, először azokra a furcsa építményekre lesz figyelmes, amelyek sehol másutt a világon nem találhatók meg. Méghozzá tolakodó mennyiségben, úton-útfélen állnak ezek a többnyire csonka, bedőlt falú bronzkori bástyák, a nuragék, amelyekből csaknem hétezer maradt fenn, és amelyek rendeltetését csak találgatni lehet ma is. Aztán ott vannak minden olajfaligetben és kopár fennsíkon az óriások sírjai, a „tombe di giganti”-k meg a tündérek otthonai, a „domus de janas”-ok, ezek a zavarba ejtő kőkori temetkezési helyek; és a titokzatos menhir oszlopok most is őrzik a sok ezer éve megszentelt területeket. Ahogy friss víz tölti meg a hajdan meghökkentően kifinomult kőművesmunkával bekerített szent forrásokat és ciszternákat is. Szardínián eleven a kőkorszak, minden romossága, elhanyagoltsága ellenére is, ez adja a helybéliek öntudatát, hatja át életmódjukat, s akadályozza meg, hogy a sziget szőröstül-bőröstül beolvadjon a kontinentális Olaszországba.
Budapesttől Livornóig 12–14 óra az út autóval, nagyjából 85 euró sztrádadíjra kell számítani. A komp 6–8 óra alatt visz át innen a szardíniai Olbia kikötővárosba: két felnőttnek egy közepes gépkocsival, fürdőszobás kabinnal egy útra körülbelül 160–220 euróba kerül az átkelés – az időszaktól, a hajótársaságtól és a kedvezményektől függően. Odaát nem túlságosan felkapott, ám annál elképesztőbb helyen háromcsillagos hotelben a nálunk jóval több csillagosnak számítandó szállás két személyre 70 euróból megoldható, reggelivel. Kempingezni két személynek 30–50 euró, a falusi turizmus szálláshelyei: 50–60 euró. Egyetlen kifogástalan menü, amely két kubikosétvágyú felnőttet is jóllakatna: előétel fatányéron sajtokkal, sonkákkal, kolbászokkal; vegyes tál helybéli tésztaételekből, ezt követi a főétel, mondjuk parázson sütött malacpecsenye porcelánkeménységű bürkével vagy halak és a tenger gyümölcsei; végezetül mirtuszlikőrrel meglocsolt szorbettó (citromfagylalt-féleség) kifogástalan házi borral – mindez általában 25 euró. De a pizzák – amelyekkel természetesen köszönő viszonyban sincsenek a hazai mutációk – már 3–8 euróból kifutják.
Petrei Emese, aki tizenkét éve él Szardínia fővárosában, Cagliariban, s férjével nemrégiben alapítottak nemzetközi utazási irodát, úgy véli, a sziget az olaszok számára is az előkelőbb turisztikai célpontok közé tartozik. Ide elsősorban a felső középosztály és a vérbeli elit jön nyaralni, lásd Európa egyik legdrágább partvidékét, a Costa Smeraldát, ahol többek között Berlusconinak van luxusvillája. Petrei Emese elmondja, hogy Magyarországról egyelőre igen kevesen látogatnak ide, főként vagyonosabb emberek, menedzserek, vállalati vezetők, vállalkozók, akik többnyire más egzotikus utazások után, sosem elsődleges célként választják a szárd szigetet. Aztán sokan szinte függővé válnak, s minden évben visszajárnak.
– Másutt nem látható bronzkori építészeti emlékek, lenyűgöző, háborítatlan tengerpartok, ahol alig találkozni emberekkel, borturizmus, minőségi gasztronómia, falusi turizmus a hegyvidéki pásztorvilágban – ezeken a tájakon változatosan, lelkileg, szellemileg gazdagodva lehet heteket, hónapokat eltölteni – sorolja az utazási iroda vezetője a lehetőségeket.
Kedélyes profizmus, sosem bizalmaskodó kedvesség, pontosság és elegancia – mi így jellemeznénk a szárd vendéglátó kultúrát. Míg sok magyar idegenforgalmista merőn csodálkozik, hogy több helyütt rohamosan fogy a turisták száma, s közben nem akaródznak leszokni a kioktatás, a modortalanság, a kicsinyesség és a hiányos matematikai műveltség balkáni reflexeiről, addig Európa nyugati és keleti fele egyaránt fénysebességgel húz el turisztikai „kultúránk” mellett. Szardínia néhány évtizede Olaszország egyik legelhanyagoltabb, legszegényebb régiója volt, ahonnan a reménytelen munkanélküliség miatt a 60-as években a lakosság tíz százaléka egy csapásra kivándorolt, amikor a szigetre bevezették a televíziót, s a képernyőn föltűntek a jólétben úszó nyugat-európai városok. Mára a mezőgazdaság mellett az idegenforgalom a húzóágazat, amelynek infrastruktúrája sok helyütt még kialakulóban van, ám a szemlélet és az elszántság példaértékű.
Szardínia vendéglátó filozófiája (mert ez valóban kiforrott filozófia) sok szempontból hasonlít az osztrák alpesi turizmuséhoz. És velejéig idegen a magyarétól. Aki ott idegenforgalomból szeretne megélni, az nem fordul ki önmagából, mondjuk nem alakítja át az istállóját újabb szálláshelyekké, száműzve jószágait, hanem magától értetődően folytatja addigi életmódját. A szigetlakók zökkenőmentesen együtt tudnak élni kultúrájukkal, önmagukkal, még ha idegenekre szakosodnak is. Sőt fényesen megélnek belőle. Nem hajbókolnak, nem hasonulnak. A hivatásos vendéglátó mögött pedig mindig ott van diszkréten a szárd ember a maga történelemfelfogásával, kőkori folytonosságtudatával, nemzeti eltökéltségével, ha vagyonos hoteltulajdonosról, ha pásztorból átvedlett falusi fogadósról van szó. A külföldinek elegendő egy bizonytalan kérdést feltenni a környék látnivalóiról, vagy visszafogottan méltatni a tájak szépségét (amelyektől többnyire leesik a sokat látott utazó álla is), és vendéglátója lelkes, körültekintő előadásba fog, térképeket rajzol, kalauzt szerez, hogy a legeldugottabb ősbástya se maradjon ki a kirándulásból. És mindezt nem haszonlesésből, hanem pusztán adakozó büszkeségből. Mert ez az ő szellemi birtokuk.
Ez az, ami nekünk olyan kutya keservesen megy.
„Célunk megőrizni és népszerűsíteni a helyi népi műveltséget, a művészi és a kézműves hagyományokat, illetve kulturális kincsünket, hogy mindezzel serkentsük a turizmust és az ahhoz kapcsolódó tevékenységeket.”
Tiszta beszéd, van benne rendszer – a mamoiadai faluismertető füzetecske bevezető szavai ezek. De nem pusztán szavak: elakadt lélegzettel nézzük végig a helybéli mediterrán maszkok múzeumának negyedórás diaporáma-vetítését, itt, az isten háta mögött a pazar néprajzi fényképek, bensőséges portrék villódzó sorozatát az ősi mamoiadai alakoskodó szertartásokról, amelyek még a nuragéknál is régebbiek lehetnek. Aztán végighallgatjuk Mario, a fiatal muzeológus angol és olasz nyelvű előadását, majd hagyjuk, hogy karon fogjon, saját autójába tuszkoljon, és végigkalauzoljon minket a környéken, végezetül pedig megajándékozzon a múzeum fotóalbumával. Nehezen térünk magunkhoz. Pedig ez szinte minden kisvárosban, falusi műemléknél megesik velünk. Dorgaliban egy ifjú régészlány kérlel, hogy feltétlenül jöjjünk vissza másnap, mert szeretne alaposabb előadást tartani az egyedülálló helyi régészeti leletekről, amikor nem kell más látogatókat kísérnie. Nuoro népviseleti múzeumában a biztonsági őrök szegődnek mellénk, s nem hagyják, hogy a legutolsó csipkés rékli is kimaradjon. Seuiban egy testi fogyatékos ember vonszolja magát végig az utcákon velünk, biceg emeletről emeletre, vergődik le a spanyol börtön kazamatáiba, s mondja kitartóan olaszul a várostörténetet, hogyan lett a virágzó bányászvárosból rozsdamarta kísértetváros.
Ezzel az elszántsággal valóban serkenthető a turizmus, s népszerűsíthető a helyi kultúra.
Lekéssük az ebédidőt, amely Szardínián ugyanúgy szent és sérthetetlen, mint bárhol Dél-Olaszországban. Jókedvű családok üldögélnek a falócákon, az asszonyok mosogatnak, a kölykök kint rúgják a port. Szikár, kötélizomzatú férfi álldogál a ház kapujában, némi unszolásra kinyitja a hűtőládát, azt mondja, mutassuk, melyik. Angolnaféléket, algán hizlalt tengeri halakat, mugginét hajít a faszénparázsra. Az asszonyok abbahagyják a mosogatást, poharakat tesznek elénk, a poharakba jéghideg szeszt töltenek, filu e ferrut, azaz „vashuzalt”. A szárdok történelmi okokból nevezik így a méregerős, 60 fokosra főzött törkölypálinkájukat, ugyanis a múltban a fináncok vasdrótokkal turkálták a földet, hogy fölleljék a mélybe rejtett, feketén főzött italt. Ezért ha a kocsmában valaki erre szomjazott, csak „vasdrótot” kellett kérnie, ez volt az egyezményes jel, mesélik az asszonyok, miközben feltálalják a tésztát.
Petrei Emese szárd férje, Giancarlo csábított bennünket a nyugat-szardíniai partvidéken fekvő San Salvatoréba, ebbe a középkori kis faluba, ahol a legtöbb olasz makaróniwesternt is leforgatták, és amely évente egyetlenegyszer elevenedik meg, telik meg emberekkel: a nagy szeptemberi fesztiválon, a nagy futás ünnepén.
A lócákon fokozódik a hangulat, a férfiak kivörösödött arccal énekelni kezdenek, valaki pisztolyt sütöget. A partot egyszeriben ellepték a szaracén kalózok, a falu nagyon meg volt rettenve, mesélik az aszszonyok, miközben feltálalják az alaposan átsütött, csodálatosan füstízű, kissé édes húsú kígyóhalakat, s poharunkba házi vörösbort töltenek. Ki ahogy volt, futásnak eredt a szárazföld belseje felé, folytatják a történetet a halászfeleségek, ám akkora port vertek fel, hogy most a szaracénok hőköltek vissza: csak egy hadsereg lehet, ami ilyen felhővel közeledik, vélték, és gyorsan elkotródtak hajóikon. Azóta minden esztendőben megünnepelik a csodás megmenekülést: szeptember első vasárnapján fehér ingben, mezítláb futnak szertartásosan a helybéliek, majd hatalmas lakomát csapnak, mondják az asszonyok, és mirtuszlikőrt töltenek poharunkba. Amikor elbúcsúzunk, megölelnek mindnyájunkat.
Giancarlo szerint Szardínia eszményi hely az idegenforgalmi befektetésekre, de azért még sok a belső ellentmondás. A legfőbb lélektani: itt senki nem akar tömegturizmust, mégis fejleszteni kellene, miközben a vendéglátók szívük mélyén megmaradnának ízig-vérig szigetlakónak. Ő maga is az eldugottabb helyeket, néptelen partszakaszokat, fel nem fedezett romokat keresi, de egyre kevésbé találja meg őket: Giancarlo attól tart, tíz év múlva talán már nem is lesznek ilyen háborítatlan kisvilágok Szardínián.
Lehetséges, hogy ami punoknak, rómaiaknak, spanyoloknak nem sikerült, azt majd megoldja a pénztárcát lóbáló, strandpapucsban csattogó külföldiek hadserege. De akkor még mindig megmarad Barbagia, Szardínia szíve, ahová mindenkinek el kell egyszer menni, aki szeretné megérteni saját kultúrája pogány gyökereit.
Mindenesetre manapság egyre nehezebb könnyű szívvel hazajönni, ha keletről, ha nyugatról, ha délről érkezik az ember.
origo.hu
Pánikban Magyar Péter? 9 évvel ezelőtti, manipulált felvételt közölt Orbán Viktorról
