Végállomás

Olvasóink tíz héten át követhették figyelemmel a hét végi Magazinban sorozatunkat. Most tartozom egy vallomással: az orosz fővárosban alig három órát tartózkodtam, mert az út végén járva már nagyon rám jött a hazamehetnék.
Hatvan nap alatt a föld körül – akár ezt a címet is adhattuk volna az útnak, hiszen ötfős csapatunk folyamatosan nyugatnak ment, hogy aztán visszaérkezzen Budapestre. Leírni is hosszú az érintett városok sorát, ahol legalább pár órát töltöttünk: London, New York, Las Vegas, Anchorage, Seward, Fairbanks, Petropavloszk-Kamcsatszkij, Magadan, Ola, Uszty-Omcsug, Juzsno-Szahalinszk, Vlagyivosztok, Birobidzsán, Csita, Irkutszk, Hudzsirt, Novoszibirszk, Szurgut, Hanti-Manszijszk, Moszkva. Jó stratégiának bizonyult ez az elképzelés, mert így Szibériába megérkezve már folyamatosan közeledtünk Budapesthez, és nem egyre távolabb és távolabb kerültünk tőle. Apróságnak tűnik, de adott helyzetben fontos lelki tényező ez – eredetileg hosszabbra terveztük az utat, de ahogy fogyott a pénzünk és a lelkesedésünk, felgyorsítottuk a menetet, és át is ugrottunk pár állomást.
Szibériát elsősorban fejben nehéz elviselni. Nem a fizikai körülmények a legfárasztóbbak, nem az, hogy legtöbbször a földön aludtunk, és nem túl gyakori élmény volt a meleg vizes fürdőszoba. A rettenetes távolságok és az épületekből sugárzó kilátástalanság volt nehezen emészthető, a külföldiekkel szembeni túladminisztrált rend és a minden megtörténhet bizonytalansága. A régió a furcsa kontrasztok helye: 2005-ben a börtönszigeten, Szahalinon egy vasbódéban üzemeltetett élelmiszerbolt nagyobb választékot tart tejből és sajtból, mint egy magyarországi közepes nagyságú közért (sörből például legalább negyven, vodkából pedig megszámlálhatatlanul sokfélét kínálnak), ugyanakkor száz dollár átkonvertálása rubellé többórás feladat lehet egy nagyvárosban is. A birobidzsáni gyerekek is mp3 lejátszón hallgatják a zenét – vagy legalábbis ilyenre vágynak, mert ezt reklámozzák a tévében –, de a festői szépségű Bajkál-tó partján, a turistaparadicsomban sem biztos, hogy talál helyet az idegen, ahol kimosnák a szennyesét. Szibériát csak úgy lehet elviselni, ha az ember tökéletesen nyitott az újra, de van benne kellő nagyvonalúság ahhoz, hogy ne akadjon fenn az apróságokon. Akkor lehet túlélni, ha levetkőzünk minden otthonról hozott előítéletet, de elvárást is – ekkor valóban észrevesszük ott is a szépet. Mert ez a legnagyobb tanulság: a boldogság nem hely- és körülményfüggő, lehet őszinte örömmel élni a legembertelenebb helyen is, de lehet depressziósként, civilizációs nyavalyákban szenvedni a legjobb anyagi (és földrajzi) körülmények között.
Az utat végigjárni óriási élmény volt, de nem biztos, hogy vállalkoznék az ismétlésre. Utaztunk repülőn és halászhajón, a transzszibériai expressz luxuskocsijában és menetrend szerint közlekedő autóbuszjáraton, de mentünk Ural teherautóval, Volgával és Zillel is. Aludtunk konyha kövén, börtön tőszomszédságában és bérautó ülésein elnyúlva, megettünk és megittunk mindent, amit a helyiek esznek és isznak. Talán sehol annyi kedves és vendégszerető emberrel nem találkoztunk, mint a térség keleti részein, azokban a városokban, ahova egykor a halálbüntetés helyett vitték az embereket. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a szibériai fiatalok huszonöt év alatt gyönyörűek és mosolygósak, akár európai társaik, de aztán eltűnik az arcokról a mosoly, és pillanatok alatt megöregednek. Nem tudom, az emberi életre tökéletesen alkalmatlan természeti körülmények, az alkohol vagy a kilátástalanság teszi-e, de mosolygós, tiszta arcú felnőttet ritkán látni arrafelé.
Hatvan nap alatt a föld körül. Digitális fényképezőgépemmel majd kétezerszer exponáltam az út alatt, operatőr kollégáim ötvenórányi nyersanyagot forgattak tele. A legalább tizennégy epizódból álló sorozat vágása még csak most kezdődik, a nézők várhatóan tavasztól láthatják a Hír Tv és a Duna Tv adásában. Az teljesen más lesz, mint amit itt olvashattak – a hét végi Magazin tízrészes riportsorozata útinaplója volt egy nagy kalandnak.
Moszkvába pedig – ígérem! – alkalomadtán visszatérek.
Vége