A demokrácia csúfsága

Minden rendszer hajlamos önmaga misztifikálására, ez különösen igaz a demokráciára. Egykor rengeteget idézték azt a mondást, hogy a demokrácia a legrosszabb rendszer, ha figyelmen kívül hagyjuk az összes többit – ma már rég nem emlegetik. Egy ideje a lehető legjobb rendszernek – amint a neves filozófus, John Rawls írta –, majdhogynem mai utópiának látjuk. Hasonló megjegyzésekkel találkozunk az „érett demokráciát” követelő közvélemény alsóbb szintjein. Amikor nem tetszik valami a lengyel közéletben, azt mondjuk, ez nem demokratikus. Nem tetszenek a populista pártok agresszív képviselői, következésképpen – olvastam az újságban – ők alkatilag nem lehetnek demokraták. Ellenszenvesek azok a képviselők, akik nem a legválasztékosabb kifejezésekkel sértegették a Nemzeti Emlékezet Intézetét vezető Kieres professzort, rögtön el is marasztaltuk őket, mondván, hogy nem demokraták.
A demokrácia olyan magas státusú lett, hogy a végtelenségig tágult a jelentése, most már a közösségi élet minden értékes elemére kiterjed. Elfogadottá vált az a nézet, hogy a demokrácia lényegéhez soroljuk a jogállamot, a civil társadalmat, az egyéni szabadságjogokat, az erkölcsi rendet és még sok más jó dolgot. Ezért a bölcsesség netovábbjának tűnik az a kijelentés, hogy a demokrácia fogyatékosságaira egyetlen orvosság van, még több demokrácia. Arra biztatnak minket, hogy terjesszük, amennyire csak lehet, legyen minél szélesebb, minél mélyebb, ahogy az más országokban is történt, jó példa erre Anglia – mint az egyik lapban olvastam döbbenten –, a világ legrégibb demokráciája.
Ha ezek a bókok mind megfelelnek a valóságnak, akkor miért emlegetik sok hibával küszködő rendszerként a demokráciát abban a nevezetes mondatban? Mi olyan rossz benne?

A zűrzavar a tudatlansággal és bizonyos rögzült gondolati sémákkal magyarázható, amelyeket senki sem akar felülvizsgálni. Ne feledjük, civil társadalom és jogállam létezhet demokráciában, de ez egyáltalán nem szükségszerű; más rendszerekben is kialakulhatnak. A szabadságnak kevés köze van a demokratikus hagyományhoz; esetünkben inkább – nagyon helyesen – a szabadságot veszélyeztető jelenségekre szokás felhívni a figyelmet. Aki nem hiszi, nézzen bele Tocqueville könyvébe, máig sem született ennél jobb mű a demokratikus társadalomról. A szabadság forrása máshol, mindenekelőtt a liberális és az arisztokratikus hagyományban keresendő. Anglia nem a világ legrégibb demokráciája, hanem monarchista-arisztokratikus hagyományokat ápoló ország. Ott sokkal később kezdődött a demokratizálódás, mint más országokban. Tipikus demokratikus országnak tartjuk az Egyesült Államokat, de ebben sem lehetünk annyira biztosak. Aki figyelmesen olvasta az alapító atyák írásait, az tudja, hogy elég kritikusan tekintettek a demokráciára. Közelebb állnak az igazsághoz azok a kommentátorok, akik szerint Amerika respublikaként jött létre, ez volt az alapítók elsődleges szándéka.
A demokrácia a szó szoros értelmében véve olyan rendszert jelent, amelyben általános és szabad választások útján lehet megszerezni vagy átadni a hatalmat, vagyis – mint Schumpeter írta – a társadalom időnként pályázatot hirdet képviselőinek. Tehát a politikai szférában működő mechanizmusról van szó. Semmi okunk arra, hogy a nem politikai szférában, a gazdaságban, a családban, az egyházban, a művészetben vagy az iskolában is alkalmazzuk. Ha viszont valaki úgy dönt, hogy ott is ezt használja, akkor nem szabad elfeledkeznie arról, hogy rá hárul a bizonyítás terhe, nem pedig azokra, akik kétkedve néznek a demokrácia effajta kiterjesztésére.
A populista pártok képviselői tehát nem a demokráciától idegen alkatok, hanem par excellence demokraták. Pontosan a demokráciában, nem pedig más rendszerekben alakult ki a demagógia, vagyis az a képesség, hogy tudjuk manipulálni a népet. Tiszteletre méltó embereket sértegetni a népképviselők gyűlésén – ez ugyanolyan régi dolog, mint maga a demokratikus gyakorlat. A parasztpárti képviselő, akit nem lehet eltávolítani az emelvényről, és ezzel lehetetlenné teszi a tanácskozást, csak azokat a számtalanszor kipróbált demokratikus praktikákat veti be, amelyeknek lelkes hívei voltak és vannak ma is.
Frank Capra Becsületből elégtelen című híres filmje a demokrácia apológiája. A főszereplő, Mr. Smith ugyanolyan manővereket hajt végre a kongresszuson, mint a parasztpárti képviselő. Miben különbözik a csodálattal figyelt Mr. Smith a mi képviselőnktől? Talán csak abban, hogy Janowski nem olyan sármos, mint a főhőst alakító James Stewart. De a legújabb parlamenti botrány hősei közelebb állnak a demokrácia hétköznapjaihoz, mint Mr. Smith. Azt írta Tocqueville, hogy békeidőben a demokratikus politikusok többsége középszerű. Ezt azzal magyarázta, hogy a kiemelkedőbb személyiségek ilyen időkben a hatalmi harc szféráján kívül találják meg cselekvési terüket. Mai lengyel tapasztalataink is megerősítik Tocqueville diagnózisát.
Rossz hatással van a lengyelek közérzetére a demokrácia mindenütt érezhető vallásos imádata. Szokásunkká vált siránkozni rendszerünk állapota miatt. Ezek a sirámok nagyrészt indokoltak, de nem csekély részben a rendszerrel kapcsolatos túlzott, naiv és nem reális elvárásokból fakadnak. Valamiféle érett, bölcs, normális demokráciára áhítozunk, gyakran tekingetve a nyugati országokra, amelyek messziről szép és méltóságteljes rendszereknek tűnnek. Közelebbről egész másképp néznek ki az érett demokráciák, ha pedig mégis felülmúlnak minket valamiben, akkor ez nem a demokráciával, hanem inkább valami olyasmivel magyarázható, aminek semmi köze ehhez, például a jogállammal.
A demokrácia minden gyengesége közül kettő tűnik a legfontosabbnak. Először is a demokratikus rendszert áthatja a pártosság, jobban mondva a pártoskodás szelleme. Maga az ötlet, hogy időszakos választásokkal szabályozzuk a hatalomátadás folyamatát, törvényszerűen vezetett oda, hogy a pártok nagyon is jelen vannak a társadalom életében. Ezért a hatalomban való részvétel szükségszerűen a pártstruktúrákhoz való kötődéssel jár együtt. Ennek persze vannak üdvös következményei: csökkenti a kalandorpolitika és az esetleges destabilizáló tényezők veszélyeit. Másrészt viszont a demokrácia nem a legmegfelelőbb hely az individualisták, a magányosok, a nonkonformisták vagy a független emberek, tehát mindazok számára, akik nem illeszkednek bele a pártstruktúrákba. Ez ugyanúgy vonatkozik a köztársasági elnöki posztért vagy a képviselő-testületekben elfoglalt helyekért folytatott küzdelemre, mint a rektorok, iskolaigazgatók és az önkormányzati bizottsági elnökök megválasztására.
A demokráciában hatalmas ellentét van a politikusok nyilvános és privát nyelvhasználata között: a tömegek előtt a közjóra, a haza és a nemzet érdekére hivatkoznak, szűkebb politikai környezetükben viszont kizárólag a hatalom megszerzésének és megtartásának eszközeire koncentrálnak. A moralisták azt követelik, hogy tegyenek kötelezővé bizonyos etikai kategóriákat a közéleti szférában. Biztosan igazuk van, de vágyaiknak semmi közük a demokratikus gyakorlathoz. Aki színre akar lépni a demokráciában, és nem azonosul lélekben a rendszer pragmatikus logikájával, az kudarcra van ítélve. Az abszolút erkölcsi normákat tiszteletben tartó demokrácia, ahol nincs mindenütt jelen a pártosság és az elfogultság szelleme, olyan demokrácia, amilyen nincs, és nem is lehet.
Ezért állandóan feszültség támad a demokrácia és a jogállam között. Mint már réges-rég megállapították, a népuralmi rendszer állandóan arra törekszik, hogy irányítása alá vonja és politikai alku tárgyává tegye a jogot. A törvényhozó testületek leképezik a csoportok konfliktusait, a törvények pedig gyakran az ilyenkor megmutatkozó érdekek közötti kompromisszumként vagy a másokat félresöprő érdek diadalaként jönnek létre. A parlamenti képviselő mindig valamiféle partikuláris törekvést próbál előremozdítani, nem követ semmiféle egyetemes eszmét; még ha eltér is valaki ettől a szabálytól, az ellenfelei akkor is mindig konkrét párt- és konkrét személyi érdekek szószólójának tekintik. Még a bírói hatalom is alá van rendelve a csoportos, bár nem feltétlenül pártos partikularizmus különböző formáinak. Ezért sokat írnak mostanában arról, hogy ez a hatalmi ág válságba kerül a demokratikus világban, ahol a nép (vagy egy nagyobb csoport) hangulata hatással van a törvényhozásra és a bíráskodásra. Igen látványos – bár sajnos nem egyedülálló – példa volt az utóbbira néhány éve O. J. Simpson pere.
Egyesek szerint ez az állapot egészséges és természetes. Még azzal az elképzeléssel is találkozhatunk, hogy a jog elfogultsága elkerülhetetlen, de pontosan ez teszi lehetővé a formálását, ettől lehet maximálisan demokratikus, vagyis a lehető legtöbb csoportérdeket képes tükrözni. Ne várjunk elfogulatlanságot – mondják –, mert az mindig látszólagos. Jobb, ha olyan rendszerként képzeljük el a jogot, amely elősegíti, koordinálja, összehangolja a különféle csoportok törekvéseit. Néha eleve ennek szellemében építik ki a jogrendet, néha ugyanez a legkevésbé sem teoretikus gyakorlat formáját ölti; így készült számos lengyel jogi dokumentum, a legfontosabbat, vagyis az alkotmányt is beleértve.

Ez persze aggasztó következményekkel jár. A lengyel társadalom vagy legalábbis a tudatosabb része, amely az antikommunista közegre jellemző moralizálás hagyományain nevelkedett, megdöbbent, amikor szembesült a III. köztársaság képviseleti szerveiben és bíróságain uralkodó állapotokkal. Egyébként e moralisták közül sokakat igen gyorsan sikerült rászoktatni az új gyakorlatra, és ők is a befolyásért folytatott cinikus küzdelem arénájának tekintették az egész közéletet, teljesen figyelmen kívül hagyva a közjót. Bizonyára túl sötét ez a kép, de nehéz lenne tagadni, hogy a demokrácia – minden demokrácia – a tisztségek, az anyagi eszközök, a jogosultságok, néha bizonyos privilégiumok elosztását is az emberi törekvések állandó céljává, a beszélgetések legfőbb témájává teszi, az érdeklődés középpontjába helyezi. Aki nem akar ebben részt venni, törvényszerűen marginalizálódik. A III. köztársaság fennállása óta egymást követő kormányzó elitek botrányai tehát nem állnak ellentétben a demokrácia természetével. Nincs olyan társadalom, amely a régi rend bukása után támadt légüres térben, az új politikai helyzetben ellen tudna állni a demoralizálódás kísértésének.
Amióta csak létezik a demokrácia, próbáltak beépíteni olyan mechanizmusokat, amelyek gyengítik a pártosság szellemét. Ennek egyik módja az volt, hogy a népre hivatkoztak mint döntőbíróra. A választók szava legyen a döntő – mondták –, erősebbnek kell lennie a pártgépezetek nyomásánál. Nemrég fölelevenítették Lengyelországban ezt a módszert, így merülhetett föl az az ötlet, hogy közvetlen választás útján legyen elérhető a polgármesteri poszt. A múltban nem hozott átütő eredményeket ez a módszer, okkal számíthatunk mi is valami hasonlóra. Mert végső soron mindig a jelöltállítás folyamata a döntő, azt pedig a pártok vezénylik. A választási procedúra e szakasza teljes egészében a pártok vagy kvázi pártok alkudozásának van alárendelve, a vidéki Lengyelországban ilyenkor gyakran klánok egyezkednek. A választási kampány a pártok anyagi lehetőségeitől és szervezettségétől függ. Képtelen ötlet, hogy bármi is elérhető a pártgépezetek fölött, csak és kizárólag a kitűnő programra és a jelölt személyiségére alapozva. S mi több, az a rendszer, amelyben ilyen csodák történhetnének, egyáltalán előfordulhatna ilyesmi, az biztosan rosszabb rendszer lenne a mostaninál, mert túl nagy szerepet játszana benne a véletlen.
Aki meg van győződve arról, hogy a népre apellálva megteremthetjük a demokratikus pártosság ellensúlyát, az az átlagpolgár bölcs politikai érzékében bízik. De – és itt van e rendszer másik komoly gyengesége – a demokratikus ember egyáltalán nem mondható különösen értelmesnek. Elég távol áll a valóságtól az a kép, hogy a demokráciában mindenki tanácskozik, megoldási javaslatokat, akcióterveket vesz fontolóra, józanul elmélkedik a problémákon. Még a demokrácia e modelljét védelmező szerzők is észreveszik (mint Jürgen Habermas), hogy nagyon erősen hatnak bizonyos tényezők, amelyek megnehezítik e szép elképzelés megvalósítását. A demokratikus ember – mint mindig, most pedig különösen – inkább szenzuális lénynek tűnik, érzéki ingerek mozgatják. Inkább hangokra és színekre reagál (például arra a nevezetes égszínkék háttérre, amelynek állítólag az elnökségét köszönhette Aleksander Kwasniewski), nem pedig érvekre. (1995-ben sokak meglepetésére Kwasniewski legyőzte Walesát, és megválasztották köztársasági elnöknek. A kampány során először alkalmaztak Lengyelországban igen nagy mennyiségben hatékony politikai reklámot. Sokat írtak arról, hogy Kwasniewski képeinek égszínkék háttere valószínűleg jó benyomást tett a szavazókra – A fordító.)
Tehát a választási kampányok nagyrészt pontosan a demokratikus ember ilyen felfogására épülnek, vagyis a választókat nem tekintik racionális lénynek. Hisz ezek a kampányok színekre, hangokra és a velük kapcsolatos képzetekre épülő hatalmas látványosságok. Aki elfogadná az érvek modelljét a politikában, annak nem lenne esélye a demokráciában.

De manapság sem a nevelés, sem a mindenütt jelen lévő tömegkultúra, sem a hasonlóan mindenütt jelen lévő reklám nem népszerűsíti a tanácskozás kultúráját, ehelyett az érzéki-hedonista elemet erősíti. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a demokratikus embertől teljesen idegen az érvelés. Csak azt állítom, hogy legalább olyan fontos az a ráción kívüli összetevő, amit mindig is szívesen használtak ki a demokráciában. Ezért a demokratikus ember ritkán önálló és független lény. Szívesen utánozza a csorda reakcióit, ebben tudja természetes módon kiélni azonosulási vágyát. Egyébként ilyen reakciók előidézésén alapulnak a politikusok és mindazok tervei, akik a helyüket keresik a közszférában. Ennek vannak pozitív következményei, mert nagyjából egy szinten marad a választók hangulata. De vannak végzetes következményei is: innen ered ugyanis az a jelenség, amelyet a démosz zsarnokságának, a közvélemény, a vulgáris gesztusok és a közönségesség uralmának nevezünk, amit olyan pontosan írtak le a nagy filozófusok az antikvitástól egészen napjainkig.
Ezért érte csalódás a független Lengyelországban mindazokat, akik úgy gondolták, hogy a demokrácia kiépülésével emelkedettebb lesz a közélet. De a lengyel tapasztalat igazolta azt, amit a figyelmes olvasók már régóta tudtak: a demokrácia csúfos rendszer. Nagy csalódást okozott az átalakulás: a kommunista időkben degradált nyelv most, a demokráciában a torzulás más formáit kénytelen elszenvedni, hasonló folyamatoknak volt kitéve az egyéni és a kollektív képzelet. Mindenfelől az átlagember ízlésvilágát uraló kedvencek rontanak ránk, ez az ember pedig – ízléséből és kedvenceiből ítélve – nem különösebben érdekes figura. Ezért az elit bizonyos képviselői kétségbeestek, mások agyafúrt érvekkel próbálják bizonygatni, hogy ebben az emberben bölcsességet látnak, amellyel valójában nem rendelkezik, megint mások a megvalósult, érett demokrácia után epekednek, amelyben – ki tudja, miért? – ez az érdektelen típus varázsütésre átalakul.
De alighanem elmarad a csodás átváltozás. Ha más demokráciákat figyel az ember, bőven van oka aggodalomra. Elég valószínű, hogy a demokratikus ember – számos fogyatékossága és hibája ellenére – egyre magabiztosabb lesz. Még sokáig nem vallhatja magáénak az alázat erényét. Jó szemű megfigyelők már most megjegyzik, hogy a demokratikus nép hajlamos kizárólag azt tekinteni erkölcsösnek, amit maga is elfogad, érvénytelenítve ezzel magát az erkölcsösség elvét (bámulatos leírást adott erről Kenneth Minogue angol filozófus). Ez a nép arra is hajlamos, hogy magának követelje Isten előjogait, és önkényesen döntsön életről-halálról.
A fenti megjegyzések nem vezetnek ahhoz a fatalista következtetéshez, hogy a demokratikus átalakulás minden rossz konzekvenciáját el kell fogadni, nem lehet semmit sem tenni ellene. Bár a közéletben nincsenek tág lehetőségek a hatékony tevékenységre, valamilyenek azért mégiscsak vannak. De ennek van egy előfeltétele: el kell ismernünk, hogy ez a közélet nagyon összetett, nem egyetlen kulcsra jár – ezt a demokráciára is értem –, itt nincs megkülönböztetett funkció, és alapvető fontosságú javak, értékek jönnek létre a demokratikus procedúrákon kívül, sőt akár ezek ellenére is.
Fordította: Pálfalvi Lajos