A főcenzor és a prédikációk

Lapszéljegyzetek

Különleges, de mégsem példa nélküli a Reseta János (1776–1862) egyetemi professzoréhoz hasonló kettős mentalitás a reformkori Magyarországon. A német nyelv és irodalom tanára egyetemi tevékenysége mellett a Könyvbíráló Főhivatalban dolgozott mint főcenzor. Feltétlen híve volt a mindenkori uralkodónak, igyekezett kiszolgálni a birodalom vezetőinek aktuális elvárásait, ugyanakkor, bármilyen furcsa is, igaz hazafi volt.
A székesfehérvári születésű majdani cenzort kiváló tanárok készítették fel az életre; többek között Virág Benedek pálos pap költő irányíthatta a fiatalember korai érdeklődésének alakulását. És hogy közeli kapcsolatba kerültek, mi sem bizonyítja jobban annál a versnél, amelyet a később szintén a tanári hivatás felé forduló hajdani tanítványának írt Virág. Reseta János korán elhatározta, hogy a tudományok révén szolgálja hazáját, családot nem alapított, kizárólag a munkájának élt. Tudós agglegény volt, aki nem lett pap vagy szerzetes, de hivatásához fontosnak tartotta függetlenségének megőrzését.
Reseta az ezernyolcszázharmincas évektől a forradalom kitöréséig volt főcenzor, és ebben a minőségében kapcsolatba került az akkori magyar szellemi élet színe-javával. Feladata sokrétű volt: eredeti művekről és fordításokról kellett véleményt alkotnia, újságokat véleményeznie, sőt a frissen alapított lapoktól megkövetelte irányelveik előzetes írásba foglalását, hogy számon kérhető legyen az ezektől való eltérés. A cenzor felelőssége volt továbbá, hogy megakadályozza felforgató írásoknak az országba kerülését. Nemcsak politikai, hanem erkölcsrendészeti funkciókat is ellátott, sőt még a szerkesztőségek belső életére, egyes csoportok versengésére is hatást kellett gyakorolnia, hogy megfékezze az írásokban a gunyoros személyeskedés elharapódzását.
Hálátlan feladatai közepette meglepő módon sikerült emberi kapcsolatot kialakítania azokkal, akiknek érdekeit sértette, sőt az érdeksérelem gyakran tűnt érdekvédelemnek. És bizonyos szempontból, a diktatúrák természetéből következően, az is volt, hiszen ha nem Reseta nyirbálja meg és tiltja be kíméletes kedvességgel műveiket, akkor talán sokkal zordabb főcenzort kaptak volna a reformkor szellemi életének vezető alakjai. Lehetetlen föl nem fedezni Jókai Mór meleg hangvételét Resetával kapcsolatban Az én életem regényében: „Etelka halála egészen világgyűlölővé tette Petőfit. A Cipruslombok után nyomban következik ez a vers: »Megvetésem és Utálatomnak hitvány tárgya, ember a neved!« Ezt a verset ugyan egy korábbi kiadásban a jó öreg Reseta, szelíd, becsületes cenzorunk lealkudta Petőfitől: »Lássa ön – mondá a kedves öreg –, én sajnálok öntől egy sort is kitörölni, de ha szeret engem, hagyja ki ezt költeményei közül«; hanem egy későbbi kiadásba ismét be van az téve, s ami utána következik, az mind sötét, vadonat eszmékkel van tele.” Nem véletlen, hogy amikor a forradalom kitörése után támadni kezdték Resetát, maga Petőfi védte meg a főcenzor becsületét. Valószínűleg nagyobb fejtörést okozott Resetának Petőfi cenzúrázásánál, hogy hivatalos véleményt formáljon Széchenyi István műveiről. Hiszen Széchenyi igen befolyásos főnemes volt, ráadásul köztiszteletben állt. A derék főcenzor igyekezett nagyon tapintatosan eljárni, szinte mindenkivel szemben méltányos volt, de a lehetséges keretek szűk mozgásteret biztosítottak számára. 1841-ben többek között A’ Kelet népéről fogalmazott cenzori véleményt. 1847. január 12-én Széchenyi ezt a keserű feljegyzést tette naplójába: „Könyvemet, mely megmenthetné az országot, Reseta nem engedélyezi.” Január 16-án azután Széchenyi levelet írt Resetának a Politikai programtöredék ügyében: „Magamra vállalom a felelősséget az imprimatumért.”
Reseta érezte, hogy forrong körülötte a világ, de tenni keveset tehetett. Amikor gróf Zichy Ferenc 1848. március 17-én a „közbejött rendkívüli körülményekre” hivatkozva megszüntette hivatalát, ennek az utolsó iratnak az aljára a következő sorokat rótta: „Már f. h. 15dikétől vajúdik a Haza: mit hozand létre, csak Isten tudja. De azt tudom, hogy Hazámért és Királyomért élek és halok. Pesten, Martius 27kén 1848.”
E sajátos, bonyolult ember személyiségképének további érdekes vonására következtethetünk abból a tényből, hogy bár nem volt pap, érdeklődött a homiletika iránt is, és németből magyarra fordította Johann Michael Leonhard apát 1820-ban Bécsben megjelentett Erklärung aller in dem vorgeschriebenen Evangelienbuche vorkommenden Evangelien című prédikációskönyvét. Reseta munkája, az Ő Herczegségének, Magyar Ország Primásának különös engedelmével 1821-ben jelent meg az Egyetemi Nyomdában.
A könyvet értelemszerűen elsősorban katolikus papok használták, ötleteket merítve Leonhard vasárnapi szentbeszédeiből. Áldozár (áldozópap) volt P. Kovács Pius (1826–1903) is, aki 1851-ben tett szert Reseta fordítására. S ha már nála volt, nemcsak olvasta a könyvet, hanem írt is bele: a hátsó szennylapra szabályos, jól olvasható betűkkel hosszú bűnbánati imát jegyzett föl. Az imádság a három sarkalatos erény, a hit, a remény és a szeretet segítségével hangol a lelkiismeret vizsgálatára. Régi imakönyvekből jól ismert szövegről van szó, Kovács Pius valószínűleg egyszerűen kimásolta az imádságot, hogy kéznél legyen.
Az első, a hitre vonatkozó rész az apostoli hitvallás összefoglalása: „Hiszem erős hittel, én Istenem, hogy egy vagy állatodban, hármas a személyedben. Atya, Fiú, és Sz. Lélek: hiszem, hogy Te vagy mindenek teremtője, vezérlője és utolsó vége; a jóknak az örök boldogságban jutalmazója, a gonoszok büntetője. Hiszem, hogy az Isteni második személy a mi üdvösségünkért megtestesült, szenvedett és megholt. Hiszem a léleknek halhatatlanságát, és a Jézus Krisztus érdemiért adandó isteni malasztnak üdvösségünkre való szükséges voltát. Egy szóval: hiszem mind azokat, a miket a római közönséges keresztény anyaszentegyház előnkbe ád, hogy hidjük, akár azok írva, akár hagyva legyenek.”
Ezt követi a sokkal rövidebb terjedelmű, a keresztény reményt körülíró rész, majd ismét hosszabb terjedelemben a szeretetről olvashatunk: „Szeretlek téged, óh mindenek Ura s Istene! Ezen hozzád való szerelmemtül viseltetvén, én Istenem! bánom igaz szívvel minden bűneimet, hogy azokkal Téged, oh megmérhetetlen jóság, kit mindenek felett szeretek, megbántottalak…”
Jól illik ez a bűnbánati ima Leonhard apát prédikációskönyvének végére. De milyen különös elgondolni, hogy e könyvet az a Reseta János fordította, aki nem csupán a német nyelv és irodalom tudós tanára lett később a pesti egyetemen, hanem királyi könyvvizsgáló is, s aki cenzori minőségében a reformkori Magyarország teljes szellemi elitjével kapcsolatba került.