A hasbalyukbeszélő

Van egy ember, boldogtalan ember, akiben csakúgy buzog a jó akarata, a köz tisztasága, a jog állama, a hazafiúsága. Mégis, barátai összenéznek, környezete mosolyogja, az ellenfél kineveti. És míg bonyolult üzleti szituációkban „mi az, hogy!”, egészen egyszerű helyzetekben nem boldogul szegény. Végigkísértem minapi délutánját. Bejelentkezett volna egy rangos szállodába, s már a portán fennakadt. Az űrlap volt az oka, kevés a hely rajta. És túl sok kérdés. „Név: Nézze, tisztelt… hogy is hívják önt, először is? Mert nem az én nevem fontos itt, hanem hogy meg kell védenünk a piacgazdaság valamennyi szereplőjét az adatokkal való visszaélés…” Itt máris elfogyott a sor, sőt egy lendülettel a lánykori traktust is teleírta. „Életkor: Ha megint üzletemberi mivoltomra céloz, akkor az úgy értendő, hogy közszereplőként csak… de várjunk csak, és ön kicsoda, mit csinál, hisz még a nevét se tudjuk…”
A Munkahely rovattal sem járt jobban: „Természetesen nem az az épület, amire most gondol, hisz az irányítást átadtam… különben ön végzettsége szerint kérdőív-odaadó? Ellenben életében nem dolgozott még, mert ezt az akadékoskodást, ugye nem hívhatjuk annak…” Ajaj. A portás végül nem adta kezébe a rézkarikás kulcsocskát, hisz semmire se válaszolt. Az ember duzzogva autóba vágta magát, érthető indulattal, hisz ő párbeszédet kezdeményez, erre mint valami vizsgálóbizottság előtt, nekiállnak utasítgatni őt. Nagy gáz, csikorgó kanyar: le is meszelte egy rendőr. Na, jó napokat kívánok! – pöccentette meg simlédere szélét a belügyi alkalmazott. Rodeózunk meg minden? Jogosítvány? Szóval vezetési engedély? Már kezdte is. – Mi ez a verdikt? – nyílt tágra az ember szeme. Demokratikus közéletünk alapját fúrja meg azzal, ha kételkedik annak a parlamentnek népképviseleti jogosultságában, amely bár nem országgyűlési választás útján, de a magasabb rendű demokratikus normák szerint eljárva…
– Mi a jóistent beszél maga? Jogosultságom van elkérni az iratait. Azonnal! – a rendőr intett a társának, a „nehéz eset” kézjelet használva. – Egy pillanat – hangzott a volán mögül, kissé megemelt erővel. Jogosultságot említ, de önnek megvan egyáltalán a római jog szigorlata? Akkor meg miért beszél itt butaságokat…
– Ember! – kiáltotta a rendőr, ami nagyon illett ide, hisz épp Emberünk ült a kocsiban. De hisz csak annyit kértem, hogy adja ide… vagy talán nincs is jogsija? – Kérem, hát mit sugall a kérdésében? Én itt vagyok, rendben, beszéljük át a problémákat, de ne állítson olyat, amit én nem mondtam. Egy okmány létét vagy nem létét különben sem maga vagy én fogjuk bizonyítani, hanem az a tény, hogy a köztársaság szempontjából hasznos-e vagy haszontalan? Mit ér az, ha sározzuk egymást, miközben szeplőtlenek lehetnénk, és az ország irányítására koncentrálhatnánk? De tudja mit: jelentsen fel!
A rendőr enerváltan továbbot intett, járőrtársa már fejfájás-csillapítóval zörgött. Emberünk pedig hamarosan hazaért. Nyomott egyet a videotelefonon.
– Te vagy? Hát nem utaztál el? És elveszett a kulcsod? – csattant fel egy női hang. – Kulcs? – sóhajtott a megfáradt, meg nem értett ember. A helyzet kulcsa mindig a bátorság, a tetterő és a közös akarat. Anélkül a harmadik köztársaság… – Hagyd már, a fenébe is. Te az ózonba is lyukat beszélsz. Épp szoláriumozok, tehát újra kérdem, van-e kulcsod? Igen vagy nem? Nem tudod, vagy nem emlékszel? Elég érthető így? Igen? Nem? Nemigen? Emberünk egyre csak morfondírozott. Késő este lett, mire bekísérték.