A német kényszer-nagykoalíció

Helyesen döntöttek a német választók szeptember 18-án? Vagy kormányozhatatlan helyzetbe hozták az EU motorjának számító országot? A kérdésekre adandó válasz tovább várat magára, és eddigi történetének talán legnehezebb feladata elé állítja a köztársaság parlamenti demokráciáját. A voksok alapján azonos súlycsoportba került politikai erők képviselői a kampányidőszakban tett kijelentéseikkel engesztelhetetlen hangulatot alakítottak ki, holott a két nagy néppárt esetleges koalíciójának lehetőségéről már akkor is írtak. Erre azonban sem a Gerhard Schröder vezényelte szociáldemokraták, sem az Angela Merkel dirigálta kereszténydemokraták nem voltak tekintettel.
A CDU/CSU–SPD-szövetség rémképet alkotott mind a jobb-, mind a baloldalon. A kampányrendezvényeken hangoztatott szólamok világosan jelezték a közvéleménynek: ezt a megoldást senki sem akarja. A választók vagy nem értették meg az üzenet lényegét, vagy abból a meggyőződésből indultak ki, hogy az ötmillió munkanélküli, a milliárdos államadósság, a megrendült szociális rendszerek és az elakadt gazdasági fejlődés mellett kutya kötelessége a néppártoknak, hogy közösen találják meg a kiutat a krízishelyzetből. A választás végeredményét a politikai elemzők úgy értékelték, hogy a nép a nagykoalíció mellett tört lándzsát.
A népakarat bizonytalanságba kényszerítette a politikusokat és visszás helyzetet eredményezett. Schröder – mint a legerősebb párt jelöltje – követelte magának továbbra is a kancellári pozíciót. Merkel – mint a legnagyobb létszámú parlamenti frakció vezetője – bizonygatta a maga előjogát a tisztségre. Az éjszakába nyúló tárgyalások során végül a szociáldemokraták fájdalmas vajúdás után, de elismerték a konzervatívok jogát, és megnyílt az út a köztársaság első női kancellárja előtt. A hatalmi rangért folyó tánc kimenetele azonban nem változtat azon a tényen, hogy a tizenöt esztendővel ezelőtt egyesített ország számára végleg lezárult a világháborút követő korszak. A globalizáció nem csak a határok meg a piacok megnyitását hozza magával. Egyben megköveteli a búcsút olyan régtől fogva megszokott és begyakorolt összefüggésektől is, amelyek mindeddig áthatották a német társadalmat és annak politikai akaratnyilvánítását. A munkaerőpiac, a társadalompolitika problémái az eddigi szereposztás átrendezését követelik. E felismerésnek tett eleget a szavazók kilencven százaléka, amikor a megszokott nagy- meg kispárti koalíciók helyett a két meghatározó párt szövetségét követelte mint garanciát az elengedhetetlen reformok megvalósítására. A mindeddig kereken elutasított megbízatás megrettentette a fordulat főszereplőit, a fekete–vörös-koalíció támogatói csak lassan kaptak lábra. Lázálomként kínozták őket azok az ellentétek, amelyek a szabad piacgazdaság kívánságai meg a szociális kiváltságok követelései között fennállnak.
Az NSZK gazdasági csodája kivételes helyzethez segítette a munkavállalók érdekképviseleteit. A kimeríthetetlennek tűnő anyagi lehetőségeket radikálisan kihasználó szakszervezetek hatalma és befolyása a német vállalkozások munkaköltségeinek olyan emelkedését eredményezte, hogy a kemény nemzetközi konkurenciaharcra kényszerült cégek sorozatban jutottak csődbe vagy helyezték át részlegeiket a kibővített EU országaiba. A kialkudott tarifaszerződések, a betegség esetén is tovább fizetendő bér, a felmondást akadályozó előírások, az éjszakai és hét végi munkáért járó fizetések adókedvezménye, az idejétmúlt energiaforrásoknak juttatott szubvenciók a munkahelyek fenntartásának érdekében a jövőben nem alkalmazhatók. A tradicionális szociáldemokrácia érdekeit védő SPD-tagok számára elképzelhetetlen a fordulat. A kereszténydemokraták vízióiban határozottak a reformtervek. Ezek az ellentétek továbbra is magukban rejtik a két nagy párt közös politikájának kilátástalanságát.
A megegyezés a kancellári kérdésben csak az első lépést jelentette. A pártok vezető grémiumai, a közös programot véglegesen szentesítő pártkongresszusok könnyen meghiúsíthatják a nagykoalíciót. Különösen a szociáldemokraták helyzete nehéz. A párt erős balszárnnyal rendelkezik, amely már az Agenda 2010 ügyében olyan bizonytalan helyzetbe hozta Gerhard Schrödert, hogy a kancellár csak új választás kierőszakolásában látott megoldást. Az SPD ugyanakkor azt sem hagyhatja figyelmen kívül, hogy elégedetlen tagjainak egy része árpártolt a szakadár WASG (Munka és Szociális Igazságosság Választási Alternatívája) oldalára, és az NDK egységpártjának örökségét átvevő szocialista PDS-szel szövetkezve bejutott a Bundestagba, sőt a keleti tartományok második legerősebb pártjának számít. Az elégedetlenkedők további elvándorlása az SPD gyengülését eredményezné.
Ilyen körülmények között kellene létrejönnie egy olyan koalíciónak, amely bátran nyúl a feladatokhoz és a nehézségeket nem csak adminisztrálja. Igaza van Edmund Stoiber bajor miniszterelnöknek, a CSU elnökének, amikor kijelenti, hogy a németek olyan kormányt akarnak, amely gyors megoldásokról gondoskodik, különben a CDU/ CSU–SPD-kabinet hamarosan elveszti hatalmi legitimációját, és tovább csökken a politikusokba vetett bizalom. Ez a fejlődés pedig a szélsőséges jobb- meg baloldali pártok megerősödését hozza magával. A radikalizálódás folyamatát pedig minden körülmények között meg kell akadályozni. A kereszténydemokraták tisztán látják kényszerpartnerük nehézségeit, s hajlandók megfelelő engedményekre. Nyolc tárca irányítását helyeznék az SPD kezébe: a külügyi, a pénzügyi, az igazságügyi, a munkaügyi, az egészségügyi, a közlekedésügyi, a környezetvédelmi és a fejletlen országoknak nyújtandó segélyek minisztériumát. E hír hallatán a kereszténydemokraták soraiból máris felhangzott a figyelmeztetés: meg kell akadályozni, hogy a CDU-kancellár vezetése mellett elsődlegesen szociáldemokrata politika uralkodjon.
A távozó Schröder jövője bizonytalan, s az SPD nem rendelkezik megfelelő kaliberű utóddal, aki a kormányhatalom érdekében vállalt kompromisszumokat el tudná fogadtatni a párt bázisával. Franz Müntefering elnöki és frakcióvezetői munkája mellett más feladatot nem képes elvállalni. Reménysugarat a kialakítandó közös politika frontján az Edmund Stoiber és Franz Müntefering között kialakult jó személyes kapcsolat jelent. A két politikus több mint egy éven keresztül együtt dolgozott a föderalista államrend reformján fáradozó bizottságban. Bizalmi viszonyuk vezetett azután ahhoz, hogy a bajor Keresztényszociális Unió túltette magát az SPD-vel szembeni averzión, és a kezdeti tartózkodás után vállalta a nagykoalíció lehetőségét. Az Angela Merkel vezette CDU neoliberális elképzeléseivel szemben a Stoiber–Müntefering-kettős elsődlegesen a választók tömegeinek szempontjait tartja szem előtt. A bajorországi szavazatveszteségek kiegyenlítése érdekében Stoiber hajlandónak mutatkozik arra, hogy a reformok során enyhítse a fájó szociális megszorítások hatását. Ezzel bizonyos formában magáévá tenné az SPD ideológiáját. Lehetséges, hogy a nagykoalíció szerelvénye a Stoiber–Müntefering-tengelyen indul majd útnak. De az sem kizárt, hogy nem is jön létre. A kis pártok (FDP, Zöldek) kormányzati esélyei még nem úsztak el végérvényesen.