A torony árnyékában

K ö n y v e s h á z

Bartók Bélától vette kölcsön azt a szóferdítést A. Szabó Magda és Ablonczy László, amelyet az általuk összeállított, két esztendeje megjelent és méltatlanul elhallgatott szöveggyűjteményük címében szerepeltettek. Az „Állj fel” torony árnyékában című testes kötet, az Új Horizont kiadványa az 1904 és 2002 között francia földön rögzített írásos magyar emlékeket tartalmazza. A legelső Ady Endrétől származik (Azt akarom, hogy az enyém légy – így szólt a magyar legény a francia fővároshoz), a legutolsó a költőóriás rokonától való. Ő a szép Párizsban a megváltás ígéretét keresi. Mert „itt még maradt kis oltalom / míg másutt durva lett a tánc / nem zúg a nagy globálmalom”. A 2003-ban kiadott kötet folytatása, kiegészítője, mondhatni, interpretációja Ablonczy László 2005-ös tanulmánygyűjteménye, a Múló levelek – Párizsból.
A Kairosz kiadványában a szerzőnek főleg azokról a helyszínekről írt tudósításai olvashatók, amelyek valamiképpen a szöveggyűjteményben is szerepelnek: a Telekiek otthona, Liszt Ferenc franciaországi emlékezete, szoborportréja a St. Eustache templomban, a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc életében oly jelentős szerepet játszó kamalduli kolostor helyén álló emlékoszlop, a Pere-Lachaise temetőben az ötvenhatos forradalom áldozatainak sorsára figyelmeztető emlékmű… Ahogyan a kötet lírai hangvételű előszavában a szerző is vallja, az eszmefosztott Európa polgáraként, hazagondolva írta leveleit, és közben Ady indulata kísértette. Szünet nélküli méltatlankodását természetesen a szülőföldjéről érkező hírek gerjesztették: ha valaki hat éven át élhet a franciák nyugodt demokráciájában, különösen érzékenyen reagál azokra a veszedelmekre, amelyek „könnyen és váratlanul megrendíthetik a holnapot”. Útikalauza, miként Danténak Vergilius, Ablonczy Lászlónak franciaországi barangolásai során a leggyakrabban Illyés Gyula volt. A költő, akit – állítása szerint – Párizs tett magyarrá. S nemcsak idegenben, hanem hazatérvén is Illyés Gyula példája szerint igazította lépteit a Múló levelek írója. Első útja, mint Illyésnek 1948-ban, Észak-Magyarországra, Bodroghalászra vezetett, ahol a helybéli „munkás, takarékos, rendszerető nép” között, akár egy francia társaságban, úgy érezhette magát Ablonczy László. Főleg, mert az egybegyűlteknek szavuk sem volt a politika mikéntjéről…
A Múló leveleknek az irodalmi, történelmi bedekkerekéhez hasonlítható leírásain kívül van másik érdekes és fontos része is: a franciaországi magyar emigrációt hitelesen bemutató fejezet. Molnár Ottó, a párizsi magyar katolikus misszió vezetője volt leginkább Ablonczy László segítségére e tudósítások, interjúk megírásában. Más nem is igen tudhat többet a gyóntató papot lelki gondjaikkal sűrűn felkereső franciaországi magyarokról, mint Molnár Ottó. Tapasztalatainak summázata voltaképpen pontról pontra egyezik Ablonczy riportútjainak hozadékával. Az emigrációs lét keserű kenyér akkor is, ha valaki jólétben él. Rengeteg az egyéni sérelem, a családi gond, ezt állítják mind a ketten. A franciaországi leveleskönyvnek ezt a részét is, miként útikönyvjellegű oldalait, remélhetően megőrzi az idő. A többit, a napi hírekhez fűződő elmélkedéseket, akár a napilapokban megjelenő írásokat, előbb-utóbb elfújja az őszi szél. Ahogyan a francia–magyar sanzon is jövendöli. De addig is érdemes foglalkozni velük, ahogyan a napilapokat is a múló idő szorításában olvassa az ember.
(Ablonczy László: Múló levelek – Párizsból. Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. Ára: 3500 forint)