Gyerekként élte át az ötvenes éveket Jeszenszky Iván, amikor a kommunista párt Magyarország újjáépítéséről szónokolt, de a hatalmon lévők cselekedetei a jelszavak ellenkezőjét bizonyították. Édesapját és édesanyját koholt vádakkal internálták Ebesre mint osztályellenségeket. Hazánkban a hatalom birtokosai a középosztály teljes megsemmisítését készítették elő, beleértve a vidéki parasztságot, a kulákságot, a gazdálkodó réteget, a haza kenyéradóit is. E precízen kiszámított és ördögien megfontolt terv integráns része volt a hortobágyi tizenkét zárt kényszermunkatábor, köztük az ebesi láger felállítása is. Személyes papírjaikat, igazolványaikat az érkezésük pillanatában megsemmisítették – emlékezik az író. A hatalomnak ez a fortélyos cinizmusa egyértelműen és félreérthetetlenül tudatta áldozataival, hogy személyükről és létszámukról a fogva tartóik senkinek sem kötelesek elszámolni. Tudtukra adták azt is, hogy a kényszermunkatáborból nincs menekvés, a fogság életre szóló.
1953-ban, Sztálin halála után az amnesztiarendeletet követően lassan feloszlatták a táborokat, de az internáltak a kerítésen túl is börtönben éltek. Ha visszatértek régi lakhelyükre, a hatalom végrehajtóitól lefoglalt vagy másokra átruházott ingatlan és ingó vagyontárgyaikat már nem kaphatták vissza. Tilos volt az úgynevezett tiltott területnek nyilvánított települések, városok engedély nélküli látogatása, ebbe az övezetbe visszatelepülniük sem volt szabad. Szigorúan tiltott területnek számított Budapest, Sztálinváros (Dunaújváros), Komló, Várpalota, Miskolc, valamint a déli és nyugati határövezet. A hortobágyi táborokból szabaduló emberek új lakhelyükön a hatóságok szerint már pusztán megjelenésükkel is zavart kelthettek, ezért a legnagyobb éberséggel és figyelemmel kísérték tevékenységüket. Hiába költöztek újabb és újabb lakóhelyre, úgynevezett figyelőlap kísérte útjukat, amelynek alapján az illetékes szervek az „osztályidegen, deklasszált, ellenséges elemek nyilvántartásába” jegyezték be őket. Sorsuk a rendszerváltásig nem sokat változott.
Így történt ez annak dacára – fűzte tovább a szavakat Jeszenszky Iván, hogy a Nagy Imre-kormány júniusi amnesztiarendeletét követően a Minisztertanács határozata a rendőrhatósági őrizetet, internálást, valamint a kitiltásokat feloldotta. A közkegyelmi rendelkezések 748 ezer személyt érintettek, akiket minden ellenkező híresztelés dacára kizárólag politikai okokból üldöztek. Ez a szám magában foglalja a szabadságvesztésre ítélteket, az internáltakat, a pénzbüntetésre ítélteket, az eljárási kegyelemben részesült személyeket, a kitiltottakat, a rendőrhatósági felügyeleteseket és az úgynevezett kihágási bíróságokon elítélt politikaiakat. A 748 ezres összlétszámhoz viszont nem tartoznak az internáltak családtagjai, létszámuk az internáltakkal együtt megközelítően hárommillióra becsülhető. Sajnálatos módon sokan – tévedésből vagy tudatosan – még mindig éltetik a köztudatban azt a tévhitet, hogy a közkegyelem többségben bűnözőket, prostituáltakat és kitartottakat érintett. Jeszenszky Iván úgy érzi, hogy idestova tizenhat évvel a rendszerváltozás után a hortobágyiakat elfelejtette saját hazájuk, nemzetük. Megítélésük a Kistarcsára, Márianosztrára, Recskre hurcoltakéhoz képest is kedvezőtlen. Vagy semmit sem tudnak róluk, vagy téves információk élnek felőlük a köztudatban. Kálváriájuk kimaradt a tankönyvekből, a köztudatból, a történelemből. Azok a sorstársaik – többek között az író édesanyja, aki önkezével vetett véget életének –, akik hazájukban, magyar földön a kommunista terror áldozataiként szovjet mintára felállított táborokban életüket veszették, mindmáig nem jogosultak morális és anyagi rehabilitálásra.
Jeszenszky Ivánt már-már reményvesztett helyzetben kereste föl a 2003-as év közepén Ebes polgármestere, Galgóczi Mihály azzal a kéréssel, hogy segédkezne-e mint volt kitelepített és mint a Kitelepítettek című dokumentumregény szerzője a tájmúzeumban elhelyezendő terem megtervezésében. Az író az ajánlatot természetesen örömmel elfogadta. A Pofosz elnöksége azonnali anyagi támogatást adott a nemes cél megvalósításához. Háromtagú csoport alakult, amelyben az időközben létrejött Széchényi Ferenc Tájmúzeum igazgatója, Rózsahegyiné Juhász Éva, Hantó Zsuzsa történész, egyetemi tanár és Jeszenszky Iván munkálkodik. Tevékenységük eredményeként október 8-án állandó kiállítás nyílik, amely többek között ma már ritkán fellelhető tárgyakból, dokumentumokból, korhű ruházatba öltöztetett viaszfigurákból és a helyszínen felépített kényszerlakhely tükörmásából áll.
origo.hu
Társasházi lakás ég Budapesten
