Amikor telefonon interjút kértem öntől, azt válaszolta: végre a Rendszerváltók sorozatban egy antallista is megszólal. Mit értett ezen?
– A rendszerváltásban nagyon sok személy és különböző politikai irányzat részt vett, de úgy vélem, hogy azt elsősorban Antall József és kormánya, valamint pártja, az MDF hajtotta végre.
– Ha a rendszerváltás operatív végrehajtására gondolunk, akkor valóban így van. De a dicsőség mellett a felelősség is az Antall-kormányé lett a későbbiekért. Az eddigi megszólalók egy része igen éles kritikával illette Antall József kormányzását.
– Ehhez mindenkinek joga van, még annak is, aki egykor tagja volt a kormányának, bár nem túl ízléses, mert akkor is el lehetett volna mondani a bírálatot a kormányon belül.
– Ön Antall egyik legközvetlenebb munkatársa volt. Olyannyira, hogy amikor a megalakult kormány külügyminisztere lett, a balliberális sajtó arról cikkezett, hogy egy volt tanítvány, egy közeli rokon kapta a kitüntető pozíciót.
– Nyugodtan mondhatom, nem azért lettem kormányának a tagja, mert 1967-ben feleségül vettem Antall József nővérének leányát, és nem azért vettem feleségül, hogy majd egyszer miniszter lehessek a kormányában. Történész vagyok, a nemzetközi kapcsolatok, a magyar külpolitika történetét tanítottam, a helyszíneken tanulmányoztam a kisebbségi problémákat. Elsődleges kutatási területem Magyarország nyugati megítélése volt, erről írtam könyvet. Tehát tudományosan – ha tudat alatt is – felkészültem arra, hogy jobb irányba segítsem Magyarország külpolitikáját.
– Több várományos is volt a posztra?
– Őszintén szólva nem tudom, ki aspirált volna a funkcióra, hiszen ehhez mindenképpen legalább magas szintű angolnyelv-tudásra, aztán a közelmúlt történelmének, kiemelten szomszédainknak az ismeretére volt szükség. Kétévi segédmunkásság után jutottam be az egyetemre, s elvégzése után tíz évvel, 1976-ban sikerült egyetemi állást kapnom a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékén, ahol 1989-ben, már a rendszerváltozás hangulatában, a társadalomtudományi kar dékánjává választottak. Váratlan szerencseként 1984-ben elnyertem egy Fulbright-ösztöndíjat, és két éven át a kaliforniai egyetem vendégtanára voltam, korábban pedig öt hónapon át Angliában kutattam kandidátusi disszertációmhoz. Amellett, hogy Antall jól ismert és bízott bennem, meggyőződésem, hogy szakmai tudásom miatt választott.
– Abban a lakásban beszélgetünk, amelyben idősebb Antall József, a volt kisgazdaminiszter élt egykor a családjával?
– Sőt volt, amikor a fia, Antall József és családja, valamint a mi családunk is itt lakott, összesen tizenegyen. Valóban számított, hogy gimnáziumi tanítványa voltam, unokahúga révén rokona, tehát nagyon közelről ismert. Antall nagyban formálta gondolkodásomat, és ilyen szempontból megnyugtató volt, hogy megbízható híve lesz a külügyminiszter, aki úgy képviseli kormánya politikáját, a külpolitikát, hogy nem lesz szükség napi egyeztetésre, utasítgatásokra. Engem a bensőm vezérelt és természetesen a tanárom, akivel azelőtt esténként a közös vacsorákon nagyon sokat beszélgettünk, politizáltunk.
– Mikor ajánlotta föl a külügyminiszteri tárcát?
– Mint az első lakiteleki találkozó résztvevője és felszólalója, majd az MDF egyik alapító tagja, politikai karrieremet Antalltól függetlenül, önálló vágányról indítottam. Antall Józsefet Csoóri Sándor hívta meg az alapító találkozóra, és az MDF az Ellenzéki Kerekasztal-tárgyalások vezető egyéniségeként választotta elnökévé, aki alkalmas lehet a miniszterelnöki posztra. Antalltól függetlenül jött létre az MDF-ben a külügyi bizottság, amelynek Joó Rudolf, az egyik „alapító atya” volt az első vezetője. De amikor Joó 1989 őszén vendégtanárként külföldre utazott, akkor Antall javaslatára választott az elnökség engem a külügyi bizottság élére. Én sokáig a tudományok területén képzeltem el további életemet, de amikor az MDF győzött az országgyűlési választásokon, sok barátommal együtt úgy éreztük, hogy nem lehet megfutamodni a kihívások elől, vállalni kell a felelősséget, azt a szerepet, amelyet a nemzet bizalma reánk ruház. A győzelemig sohasem beszéltünk arról Antall-lal, hogy ki lesz a külügyminiszter, csak amikor formálódott a kormány névsora, a választás után két héttel kért meg, hogy fogadjam el a külügyi tárcát.
– Miután külügyminiszter lett, hamarosan az ellenzék és a baloldali sajtó pergőtüzébe került. Egyrészt a Magyar Nemzet napilapról adott parlamenti válasza, másrészt a kalasnyikovbotrány miatt.
– Provokatív interpellációra adtam választ az Országgyűlésben 1990. szeptember 11-én, amikor egy szocialista képviselő a Magyar Nemzetben közölt cikkem kapcsán a kormánykoalíció eszmei alapjaival kapcsolatos véleményemért vont kérdőre. Azt találtam válaszolni, hogy azokat az értékeket, amelyeket az 1938-ban induló Magyar Nemzet meghirdetett, a leghitelesebben a mi kormánykoalíciónk képviseli. Erre vonultak ki az ellenzéki képviselők, és ekkortól lettem én fekete bárány a sajtó nagyobb részében.
– Aztán a délszláv háború idején kipattant a géppisztoly-szállítási botrány.
– Amikor Zágrábban megnyitottam a magyar főkonzulátust, fel sem merült bennünk, hogy hamarosan Jugoszlávia felbomlásának leszünk tanúi. Pár héttel később Szokai akkori helyettes államtitkáron keresztül megkeresett a zágrábi rendőrség, hogy oldalfegyvereket vásárolna, mert ilyenekkel nem rendelkezik. Szűkebb körben mérlegelve úgy véltük, hogy a kérés teljesíthető, mivel volt bőven fegyverünk a leszerelt munkásőrségtől, másrészt fontos a Jellasics óta minket nem kedvelő horvát nép bizalmának megnyerése. A kormány szomszédságpolitikájának alapja az volt, hogy akikkel csak lehet, sokkal jobb legyen a viszonyunk, mint amilyen a két világháború között volt. E bizalomépítés jegyében döntöttünk a fegyverszállításról, összesen tízezer géppisztolyt adtunk el. Belgrád azonban hamarosan tudomást szerzett a vásárról, és kérésének megfelelően leállítottuk a további szállításokat. A dolog érdekessége, hogy a belgrádi kormány kérte: ne kapjon nyilvánosságot az ügy.
– Ezért tagadták le, hogy fegyvereket szállítottak?
– Mi nem ezt tagadtuk. A belgrádi televízió 1991 januárjában teljesen hamis beállításban, hamisított fényképekkel olyan műsort adott le, amely arról szólt, hogy ömlik a fegyver Horvátországba a nyitott magyar határon keresztül. Én ezt minősítettem légből kapott állításnak, de aztán az ellenzék úgy állította be, hogy a később elismert egyszeri fegyverszállítást tagadtam le. A lemondásomat követelték. Egyszóval az ellenzék mindent elkövetett, hogy ott ártson az Antall-kormánynak, ahol tud, másrészt a politikai dilettantizmus címkéjét akarta ránk ragasztani. Az akkori ellenzék gondolkodásában egyfajta doktrinerség is felfedezhető volt, mert néhány párt jó államalakulatnak tartotta Jugoszláviát, és mindent helytelenített, ami ezt az államformát megváltoztathatta. A horvátokban egy ócska, nacionalista bandát látott, és nem vett tudomást csaknem ezeréves közös múltunkról. Rövidlátása miatt fel sem merült benne, hogy Horvátország önállósodása megfelel a horvát nép régi óhajának, Jugoszlávia pedig mesterséges államalakulat. Amikor a szerbek megtámadták Horvátországot, világossá vált nemzetközi téren is, hogy nem lehet egyben tartani Jugoszláviát. Magyarország ezt a bomlást nem segítette elő, de elősegítette, hogy a világ jobban megértse az egész délszláv válságot.
– A mi tízezer kalasnyikovunknak volt abban szerepe, hogy a horvátok meg tudták védeni magukat?
– Örülnék, ha azt mondhatnám, hogy ez elsősorban rajtunk múlott, de távolról sem volt így. Igen sok ország szállított fegyvert, sokkal jelentősebb tételekben és jobb minőségben, mint mi. Tudomásom szerint például az akkori Szovjetunióból vagy Csehszlovákiából is kaptak a horvátok fegyvereket. Az, hogy a rendkívül erős szerb hadsereggel szemben meg tudták védeni magukat a horvátok, nem a tízezer magyar géppisztolynak volt köszönhető. Megjegyzem, a szerb propagandagépezet mindent elkövetett, hogy belerángasson bennünket a háborúba. A jugoszláv repülőgépek gyakori magyar légtérsértése is ezt a célt szolgálta, és ilyen volt a Barcsra ledobott bomba is. Mindenáron incidenseket akartak kiprovokálni. Mi ettől nagyon helyesen távol tartottuk magunkat. A magyar légelhárítás, a légierő parancsot kapott, hogy csak komoly támadás esetén válaszolhat. Mi, magyarok nem lőhetünk először, nem támadhatunk.
– Az Antall-kormány és személyesen Antall József külpolitikája nagyon élénk és hatékony volt. Ekkor bomlott fel a Varsói Szerződés és a KGST, ekkor vonultak ki a szovjet csapatok Magyarországról, és folytak a tárgyalások felvételünkről a NATO-val és az Európai Unióval. De ide tartozik a szomszédságpolitikánk, Antall József kijelentése is, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A legjelentősebb belpolitikai botrányt mégis a magyar–ukrán alapszerződés ratifikálása okozta. Ebben nagy szerepe volt Jeszenszky Géza külügyminiszternek. A parlamentben még az MDF-frakción belül is többen a magyar külpolitika csődjének nevezték az alapszerződést.
– Pont az ellenkezőjéről van szó. Ez nagyon fontos és sikeres lépése volt az Antall-kormánynak. Külpolitikai célunk az volt, hogy a szomszédos országok kormányait vegyük rá arra, önszántukból változtassanak a magyar kisebbséggel szembeni diszkriminatív politikán, és biztosítsák számára az Európában is gyakorolt nemzetiségi jogokat. Szinte váratlan módon erre Ukrajna mutatott először készséget, még a Szovjetunió felbomlása előtt. De miután 1991 decemberében Ukrajna önálló állammá vált, lehetőség nyílott vele különleges, baráti viszony megteremtésére. Ukrajna kész volt messzemenő kisebbségi jogokat biztosítani Kárpátalja magyar lakosságának, és 1992-ben hozott egy nemzetiségi törvényt, amelyhez hasonló a szomszéd országokban azóta sem született meg. A keleten stabil határokkal nem rendelkező Ukrajna viszont ragaszkodott ahhoz, hogy szerződésben garantáljuk a határ sérthetetlenségét.
– A szerződés ratifikálásával szembeni egyik vád éppen az volt, hogy egyetlen ország sem mondhat le történelmi határairól.
– Nem tudom, hogy ezt a vádat a rosszindulat vagy a tudatlanság szülte-e. Emlékeztetnék rá, hogy a kényszer és a felismert szükségszerűség hatására 1920–21-ben Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál mondott le Kárpátaljáról, majd pedig a kisgazda-vezetésű Nagy Ferenc-kormány ratifikálta, írta alá az újabb békeszerződést 1947-ben. Az Antall-kormány semmilyen területről nem mondott le, semmit nem adtunk oda, viszont a kisebbségi jogok garantálása terén sok mindent kaptunk ebben a szerződésben. Igaz, a későbbiekben számos ígéret nem valósult meg, köztük a beregszászi autonóm kerület.
– Ez az: volt konzervatív politikusok is állítják, hogy ezzel a szerződéssel eladták Kárpátalját. Bégány Attila volt MDF-es politikus idézte önt, miszerint pártja képviselői előtt tartott előadáson azt mondta, nem is olvasta a szerződést.
– Ez félreértés volt. Azt mondtam, egy szerződés aláírása nem azt jelenti, hogy az aláíró végigolvas egy néha több száz oldalas dokumentumot, de természetesen ismernie kell minden lényeges elemét… Nagyon jól tudtam, hogy mi van a szerződésben. A politikus részéről történő végső aktus, a szerződés aláírása – amit Antall tett meg – már a szerződés tartalmáért való politikai felelősségvállalást jelenti. Ezt Bégány Attila félreértette, de ha kell, még egyszer elmagyarázom neki.
– Annak ellenére jónak tartja a szerződést, hogy a kárpátaljai magyarok helyzete nem lett jobb?
– Nagyon jónak tartom, mert sokat javult a magyar kisebbség helyzete a Szovjetunió felbomlása óta. Például egyetlenegy szomszéd országban sem tűzhető ki a nemzetiszínű zászló a hivatalos intézményekre a többségében magyarlakta területeken, kivéve Kárpátalját. A kétnyelvűséget garantálják az ukrán törvények, a hivatalnokoknak a magyar nyelvet használniuk kell. A szerződéssel elértük azt, hogy nem jöhet létre magyarellenes szövetségi gyűrű, mert Ukrajna ennek nem része. Annak idején Meciar, Iliescu és Milosevics ilyen jellegű csábításait az ukrán vezetés visszautasította.
– Antall József miniszterelnök nagy súlyt fektetett a külpolitikára. Nyugaton elfogadták őt, igen jó kapcsolatokat ápolt a német kancellárral, Helmut Kohllal, Margaret Thatcher brit miniszterelnökkel meg az USA elnökével, az idősebb Bushsal. Önt mennyire befolyásolta Antall?
– Ma is minden miniszterelnöknek döntő befolyása van országa külpolitikájára, akár van ehhez affinitása, akár nincs. Antallnak fantasztikus külpolitikai érzéke volt. De mint említettem a beszélgetésünk elején, a mi külpolitikai elgondolásaink összhangban voltak, munkamegosztásban dolgoztunk. Ketten egy helyre a legritkább esetben mentünk együtt, csak amikor ez protokollárisan indokolt volt. A szomszédi kapcsolatokat általában én tartottam, a nagyhatalmakkal pedig ő folytatott tárgyalásokat – de később romló egészsége miatt egyre többet kellett őt helyettesítenem. Antallt a nagyhatalmak és a kisebb országok politikusai jól ismerték, véleményét igen nagyra tartották. A világsajtó azonban nemigen sztárolta.
– Mennyire lett jogfolytonos az Antall-féle rendszerváltoztató külpolitika?
– A külpolitikának van egy személyi és egy érdemi oldala. A magyar külpolitika érdemi oldalait tekintve nem jelentettek látványos törést a kormányváltások, de jelentős hangsúlyváltások történtek. A határon túli magyarok ügyét sokkal kevésbé tartja fontosnak a Gyurcsány- vagy előzőleg a Horn-kormány, mint amennyire fontos volt az Antall- és az Orbán-kormány számára. A szocialista–liberális kormányok azt képzelik, hogy a többségi nemzetekkel való jó viszony a csodaszer, de látható, hogy ez nem fizetődik ki, nincs hozadéka. Lehet sok-sok gesztust tenni a szomszédban élő többségi nemzeteknek, de nem viszonozzák. A külpolitika személyi tényezőiben azonban törés tapasztalható. Én meg akartam újítani a külügyi gárdát, és ebben nemcsak az MDF-re, az akkori koalíció pártjaira támaszkodtam, hanem invitáltam az akkori ellenzékből a Fideszt és az SZDSZ-t is, hogy küldjenek fiatalokat a külügyi pályára. A Horn-kormány nemcsak nagyköveti, de alacsonyabb szinten is eltávolította az általam behozott emberek jelentős részét, és ezt a Medgyessy-kormány még következetesebben és még kíméletlenebbül tette. Tehát Antall József elgondolását – amelyet támogattam –, hogy pártsemleges közigazgatás jöjjön létre, és a magyar nemzetnek szívvel-lélekkel elkötelezett, pártsemleges külügyi gárdája legyen, a szocialista vezetésű kormányok meghiúsították. Ez azt is eredményezte, hogy a külpolitikában sem regionálisan, sem nagyobb léptékben nincs meg az a lendület, nincs meg az a magyar érdekérvényesítési képesség, amelynek meg kellene lennie. Pedig az alapvető külpolitikai kérdésekben pártközi és nemzeti egyetértésre volna szükség. Tehát összegezve elmondhatom, hogy az Antall-kormány teljes orientációváltást hajtott végre a külpolitikában, a keletiről a nyugatira váltott. Olyan öntudatos, a magyar nemzeti érdekeken alapuló külpolitikát folytatott, amelynek ma kevés jelét látom.
origo.hu
Régészeti leletet fosztogatott az illegális kincsvadász
