Szegeden születtem, de csak azért, mert nagyapám ragaszkodott hozzá, hogy egyetlen lányának elsőszülött gyermeke az ő hatáskörében lássa meg a napvilágot. A szegedi klinikán Batiszfalvy professzornak nem sok gondja volt velem, mert mire körülnézett, én már a világra jöttem. Rögtön Budapestre kerültem, a szüleim már itt laktak a Bécsi úton. Apám 1935-ben épített házat a Mátyás-hegyen, akkoriban parcellázták ezt a területet, amely valaha a Schmidt-kastélyhoz tartozott. Szóval gyermekkori emlékek fűznek ide. Itt jártam iskolába, egyetemre, csak utána kerültem vissza Szegedre.
– Az ötvenes évek politikája nem kedvezett a Le Corbusier-rajongónak, aki akkor volt. Hogyan indult el mégis a pályán?
– Mindig a lakástervezés izgatott, az utolsó években már demonstrátor voltam az egyetemen. Úgy volt, hogy benn maradok a tanszéken, de közbelépett a politika. Az értelmiségi származás nem számított jó ajánlólevélnek. Azt mondták a személyzeti osztályon, hogy nincs státus, de gondoskodnak rólam, elhelyeznek a kaposvári tatarozóvállalatnál. Világéletemben tervező akartam lenni, gondolhatja, mit mondtam az osztályvezetőnek, aki persze jó káder volt. Még az ajtót is becsaptam. Utána nem tudtam elhelyezkedni, mert a munkakönyvemet nem adták ki. A tanszékvezetőm vigasztalt, hogy majd ő segít, ír a miniszternek. Végül kiadták a munkakönyvemet, de munkahelynek beleírták a kaposvári tatarozóvállalatot. Egyetlen napig sem dolgoztam ott, a műegyetemi tanszék munkatársainak a dolgait intéztem, amikor szabadságra mentek. Akkoriban kezdett fölfejlődni a szegedi tervezővállalat, fiatal szakembereket kerestek. A láncos kutya még ugatott, de már nem olyan hangosan. Hívtak, elmentem körülnézni. Az igazgató azt mondta, hogy egy éven belül önálló munkát kaphatok. 1955. augusztus 1-jén beléptem, az antrém baljósra sikerült, mert a leendő műteremvezetőmet addigra letartóztatta az ÁVO. De azért ott maradtam egészen a nyugdíjig, eltekintve attól az egy évtől, amelyet Angliában töltöttem.
– Hogyan jutott ki 1961-ben?
– Az Angliában élő Goldfinger Ernőnek köszönhettük, hogy többen kimehettünk munkavállalóként, nem ösztöndíjasként. Ő temesvári volt, Párizsban tanult, ott ismerte meg Pierre Vágót, vele alapította meg az UIA-t, az építészek nemzetközi szövetségét. Később megismerkedett egy angol hölggyel, akinek tekintélyes magánvagyona volt, és megvásárolt egy hatalmas területet, amelyet parcellázott. Angliában a kimenetelünk idején lakásépítési boom volt. Goldfinger elintézte, hogy négy-négy magyar fiatal építész felváltva kinn dolgozzon egy évig. Engem az első csoportba osztottak be, a nagy-londoni tanács, a County Council tervezőirodájának a lakásépítési osztályán dolgoztam.
– Mi volt a legfontosabb hozadéka ennek az évnek?
– Sokat tanultam a szakmából, de emberileg még többet. A Kádár-rendszerben rákerültünk egy futószalagra, és azután nem volt nagy mozgásterünk. Londonban azt láttam, hogy vannak választási lehetőségek, minden jobban működik, és minden nagyon más. Szerencsés életkorban jutottam ki, harmincévesen. Már megvolt az Ybl-díjam, tele voltam optimizmussal. Angliában minden pillanatban új impulzusok értek. Igazi metropolisba kerültem, ahol hetente kétszer el tudtam menni a Royal Festival Hallba. Olcsóbb volt, mint a mozi. Kedden Stravinsky vezényelt, szerdán Menuhin játszott, csütörtökön Mahler-est volt… A kapcsolatteremtés viszont nehezebben ment. Az angolok udvariasan viselkedtek, de úgy néztek az emberre, mintha azt gondolnák: „Szegény külföldi, de nem tehet róla.” A kollégák közül leghamarabb egy Oxfordban végzett ghánai fiúval barátkoztam össze. Egyszer nagy hó esett, elkezdtünk beszélgetni. Akkor értettem meg, milyen nehéz a kommunikáció. Nemcsak a kultúrák, hanem az egyes emberek között is. Ha én azt mondom, tél, arról eszembe jut a fehér, a menyasszony… De ha ennek a kollégámnak mondom, fehér, ő a bőrszínre gondol. Angliában döbbentem rá, hogy ha valaki magyar, magyarul gondolkodik.
– Nehéz volt hazajönni?
– Kitérőkkel jöttem. Szerényen fizettek, de félretettem némi pénzt, hogy utazhassak. Elmentem a magyar követségre, és megkérdeztem, van-e rá mód. Vagy levelet ír a külügyminisztériumnak – felelte a másodtitkár –, és engedélyt kér, de akkor biztosan nem fogja megkapni, vagy nem kér engedélyt. Nem kértem. Egy hónapot töltöttem Franciaországban, egyet Olaszországban. Közben sokfajta emberrel találkoztam McCarthy miatt elbocsátott amerikai filmrendezőtől kezdve szabadságolt tengerészekig. Hogy közben mit láttam, tanultam építészetből, régészetből, művészettörténetből, az elmondhatatlan. Csak a kubai rakétaválság árnyékolta be az utazgatásomat. Épp akkor értem Rómába. Az járt a fejemben, ha kitör a háború, a kutya se fogja tudni, hol tűntem el. De hihetetlen volt, hogy magyar szolgálati útlevéllel jövök-megyek a világban. Sejtettem, hogy többé nem lesz lehetőségem arra, hogy oda menjek, ahova akarok, és ne kelljen róla beszámolnom. Ez nagyon nagy élmény volt.
– Mi várta itthon?
– Az angol demokráciát nem lehetett átültetni magyar viszonyok közé. Az ottani építési szabályzat első mondata úgy kezdődik: a törvény feltételezi, hogy az emberek ésszerűen viselkednek. Itthon nem egészen így volt. De azért megpróbáltam terjeszteni ezt az angol szellemiséget. A szövetségben különböző funkciókat kaptam, igyekeztem legalább résnyire kifeszíteni az ajtót. Magyarországon a szocreál csak múló rosszullét volt, megbukott nagyjából az emlékezetes Hruscsov-beszéddel egy időben. A baj csak az volt, hogy a hazai pártvezetés besorolta a szakmánkat az építőipar elnevezésű dobozba. Az építészetet először kiakolbólították a művészetek felszentelt csarnokából, majd a tudományéból is. Ki voltunk radírozva. Ennek máig érezhető a hatása. De mindez nem jelenti azt, hogy abban az időben nem készültek viszonylag színvonalas épületek is.
– Nyolc évig volt a MÉSZ elnöke, jó néhány szakmapolitikai csatát megvívott, illetve vív azóta is. Milyennek látja az elmúlt tizenöt évben a szakterületén bekövetkezett változásokat?
– Belépett a műveletlen építtető, és erre szerintem senki nem volt felkészülve. A régi építtető bürokrata volt, de esetenként rá lehetett beszélni jó megoldásra. A mai befektetőt nem lehet rábeszélni semmire, mert csak viszszatérülésben meg kamatban tud gondolkodni. Vagy van valamilyen agyréme, amit az úgynevezett elitnek készülő épületeken lehet jól látni. Kacsalábon forgó palotát akar sok baluszterrel és barokk szobrocskákkal. Ebben az esetben etikai kérdés, hogy az építész vállalja-e, vagy veszi a kalapját. Az építész ma olyan ember, akinek a tevékenysége harminc–negyven százalékban nem a tervezés, hanem a kommunikáció. Azt hiszem, erre nem készítették fel a magyarországi építészeket. Pedig ha képesek párbeszédet folytatni az építtetővel, és ha az elég művelt, hogy megértse, mire megy a játék, lehet jó házat építeni, ha az esztétikai meggondolások nem is elsődlegesek. Számos ilyen épül Magyarországon, csak a magánházak nem kapnak publicitást, mert a tulajdonosok nem dicsekednek velük, félnek, hogy kijön az APEH.
– Többször megírta: jó építészetet csak művelt országban lehet művelni…
– Az építészet státusa a demokrácia megjelenésével párhuzamosan változott. Amíg ez nem volt, művelt urak rendeltek, és az építészet nemzetközi volt. Olaszok, franciák dolgoztak Oroszországban, Magyarországon, és az építészet kulturális cserét is jelentett. Amikor megjelent a demokrácia, az épületeknek szélesebb közízlésnek kellett megfelelniük. A közízlést egy ideig még befolyásolta az, amit az urak építettek. Bartóktól tudjuk, hogy a népzene is fölülről jött, átszíneződött, és úgy terjedt tovább. Ma az építészet már nem az egyéni és kollektív társadalmi tudat egyik kifejezője. A társadalom és az egyén presztízsét nem az építészet fejezi ki, hanem az, hogy milyen atom-tengeralattjárót képes előállítani, vagy hogy mennyi pénze van. Az építészet, tetszik, nem tetszik, szolgáltatás lett. Amerikában például gyakori, hogy az épület koncepciója már inkább a szerkezettervezőtől és a dizájnertől függ. Ebben az építészet csak úgy jelenik meg, hogy azt mondja az építtető: az összes költség mondjuk három százalékával eljátszadozhat az építész. Ezt hívják művészetnek.
– És ebbe bele kell nyugodnunk?
– Belenyugodni csak abba kell, hogy egyszer meghalunk. Annak, hogy minek tekintsük az építészetet, politikai vetülete is van, a szó eredeti, nem pártpolitikai értelmében. Megnézek egy tervet, látom, hogy nagyon kicsik a lakások az épületben. Kérdezem, mi volt a tervezési program. Az, hogy kicsik legyenek a lakások, hallom. De ha egy lakás negyven négyzetméter, attól még nem olcsó. Az meg végképp nem jó, hogy ebből az előszoba tizenkettő – mondom én. Mire a tervező: ez jött ki. Mire én: régen arról szólt a tervezés, hogy az jöjjön ki, amit én akarok. Ezért mondom, hogy ma az építészetben több az etikai kérdés, mint az esztétikai.
– Hol van ezen a téren fogyasztóvédelem?
– Sehol, mert az nemcsak arról szól, hogy ne essen le a plafon, hanem arról, hogy élni lehessen a lakásban. Ezzel itt senki nem törődik. Egyszer tanulmányúton jártam Finnországban. Az épületek többsége ott sem remekmű, de minden nagyon jó minőségű. Csakhogy a finn modernitás nem azzal kezdődött, mint nálunk, hogy „régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”. Finnországban nem volt régi dicsőség, és nem is azt keresték, helyette a nép megtanult írni-olvasni. Érdemes odafigyelni arra, hol tartanak. A finn társadalom igényes a környezetére, nemcsak a házak jók, a csikket sem dobják el. Híres a finn bútor, a finn dizájn, a finn üveg. A tömegtermelés is igényes. Ha a fogyasztó igényes, a kereskedelem előbb-utóbb alkalmazkodik hozzá. Magyarországon a tömegízlés állítólag azt kívánja, hogy minden olcsó, bóvli legyen.
– A tömegízlést lehetne irányítani.
– Lehetne, ha valakinek érdeke fűződne hozzá. A mai építtetőnek nem fűződik hozzá érdeke. A gyártónak sem. Olyan társadalomban élünk, ahol a vizuális kultúrát kiirtották a nevelésből. Mégis mindenki azt mondja, hogy a legtöbb információt vizuálisan kapjuk. De ez nem jelenti azt, hogy kultúra is van.
– Rendbe kell tenni az építésügyi igazgatást, halljuk, mégis egyre több a kiskapu. Miért nem jutunk előbbre?
– Angliában létezik egy alapítvány, amelyik minden építészeti ügyben ad tanácsot. A hatalom ott is az önkormányzatoknál van, de ha az önkormányzat bizonytalan, ehhez az alapítványhoz fordul. Az pedig pályázatot ír ki, zsürorokat delegál, a legjobbakat, és a tervezés minden fázisát megvitatják a lakossággal.
– Nálunk a települések lakóit gyakran kész tények elé állítják, ahogy például Kecskeméten, és az, hogy sok helyen nincs meg a részletes területrendezési terv, visszaélések sorozatára ad alkalmat.
– Amikor az opponensi véleményt készítettem erről a kecskeméti belvárosban épülő bevásárlóközpontról, feltűnt, hogy hiányzik a műemlékvédelmi hatóság szakvéleménye. Az építtető jogásza közölte, hogy megvan – nota bene: elutasító volt –, de mivel három nappal a törvényes határidő után érkezett, nem vették figyelembe. A történet végső soron azt bizonyítja, hogy Magyarországon bármit meg lehet csinálni, mert itt az építészet nem közügy. Az előző rendszerben mindent el lehetett érni, amire a kivitelező hajlandó volt. Most áttekinthetetlenek az érdek-összefonódások. Bármit meg lehet építeni, mert mindent ki lehet magyarázni. Jogász és pénz kell hozzá. Hogy ez a korrupció melegágya, az magától értetődik.
– A hazai körülmények között álnaiv kérdésnek tűnik, hogy miért nem lehet ezen változtatni a jog segítségével?
– Egyszer akaratomon kívül megsértettem egy kitűnő jogászt, akit nagyra becsülök. Fölvetődött a kérdés, miért olyan lassú nálunk a jogalkotás. Az építésügyben az volt a tapasztalatom, és ez csak megerősödött, hogy a jogászok először a joghézagot találják ki, és azt építik körbe úgy, hogy kényelmesen ki-be lehessen rajta járkálni. Kecskemét jó példa erre. De arra is rájöttek a jogászok, hogy nem nagy lyukat kell csinálni, mert az feltűnő, hanem sok apró joghézagot, amelyeken át lehet kavarni. Kis jogsértés, kis pénz, a beruházó kifizeti, és el van intézve. Van ott jogrend, ahol a Gellért-hegy közterület, de egy kft. vagy bt. embere kitalálhatja, hogy ha valaki meg akarja nézni a panorámát, fizessen? Nincs. Pedig nagyon le lehetne egyszerűsíteni a dolgot. Ha a magyar alkotmány kimondaná, és szerintem ki kellene mondania, hogy a tér köztulajdon, és csak bizonyos szabályok betartásával lehet használni. De mivel a tér ugyanakkor értékes vagyontárgy, amellyel spekulálni lehet, a közakarat mindig kompromisszum eredménye. Angliában bármi történik, azonnal mindenki beleszólhat, semmit nem lehet elsumákolni. A közérdeket ott is motiválják az egyéni érdekek, de az a helyi, nemzeti és befektetői érdekérvényesítő rendszernek csak az egyik, kiegyensúlyozó és dinamizáló tényezője. A közérdek tehát folyamatos alku eredménye. Nálunk nincs közakarat, ezért a másik oldal azt csinál, amit akar. Azzal szoktam bosszantani a jogászokat, hogy visszapillantó tükörből nézik a valóságot. Joggyakorlattá akkor válik valami, amikor azt mondják, na, ezt már szabályozni kell, mert mindenki ezt csinálja. Az építész viszont, ha igényes, olyat akar létrehozni, ami még nem volt. Ezért van természetes konfliktus közte és a jogász között. A borsos számlát viszont mindig a használóval fizettetik ki.
Borvendég Béla 1931-ben született Szegeden. A Műegyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát 1955-ben. 1955-től nyugdíjazásáig a Szegedi (1979-től Dél-magyarországi) Tervező Vállalatnál dolgozott, végigjárta a szakmai hierarchia összes lépcsőfokát, 1965-től volt főmérnök. 1961–1962-ben a London County Council építészeti osztályának munkatársa. 1964-től a Magyar Építőművészek Szövetségének vezetőségi tagja, 1982 és 1990 között elnöke, 1998 óta örökös tiszteletbeli elnöke. 1995-től a Műegyetem címzetes egyetemi tanára. 1990-től önkormányzati képviselő Szegeden, a városfejlesztési bizottság vezetője. 1995 óta saját építészeti tanácsadó cégét vezeti. Számos iskolát, lakást, középületet tervezett. Rengeteg cikke, tanulmánya jelent meg, a válogatást lásd: Architectura, quo vadis? (Terc, 2005). Kitüntetései: Ybl-díj (1960), Munka Érdemrend ezüst fokozata (1968), arany fokozata (1983), MÉSZ-aranyérem (1990), Kossuth-díj (2004).
