A második világháború után az államiság és a politikai rendszer újjászervezése a világháborúban nyerésre álló antifasiszta nagyhatalmak – ezen belül a térségben domináns szerephez jutó Szovjetunió – közvetlen katonai és politikai felügyelete alatt zajlott. Az új államiság kiépítésére, arculatának megformálására a Horthy-rendszer ellenzéki pártjai nyertek jogosultságot: a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt (FKGP), a Nemzeti Parasztpárt, valamint a Polgári Demokrata Párt. E pártok adták az 1944 decemberében életre hívott ideiglenes nemzetgyűlés képviselőinek zömét. Sebtében szervezett népgyűléseken közfelkiáltással döntöttek a jelöltekről, akiket szovjet katonai járműveken fuvaroztak Debrecenbe. Ebből adódott a társadalmi reprezentáció aránytalansága. A kommunista párt, amelynek ekkor saját becslései szerint is legfeljebb háromezer fős tábora volt, azaz a népesség 0,1 százalékát sem érte el, csaknem 40 százalékát adta a képviselőknek. Az 1945. november 4-én megtartott nemzetgyűlési választásokon azonban már az FKGP végzett az élen, elnyerve a szavazatok 57 százalékát.
A nyilvánosság előtt a kommunista párt tudomásul vette a nemzetgyűlési választások eredményeit, de nem törődött bele a parlamentben addig élvezett relatív többségének elvesztésébe. Rákosi Mátyás többször is arról szónokolt az MKP vezetőségében és pártja parlamenti frakciójának ülésein, hogy „korrigálni kell a választások eredményeit… a kisgazdapártot elemeire kell bontani…” Az FKGP is a hatalmi pozíciók újraosztását kívánta – persze éppen ellenkező előjellel. Az ideiglenesség időszakában az MKP és az SZDP nem csupán a törvényhozó hatalomban tett szert hegemóniára, hanem a végrehajtó hatalom kulcshelyein, illetve a szovjetek felügyelete alatt újjászerveződő önkormányzatokban is. A választáson mérsékelt sikerrel szereplő – bár a kormányzásban részt kapó – három párt 1946 tavaszán Baloldali Blokk néven szövetségbe tömörült a kisgazdák ellenében. A kisgazdák a hatalmi pozícióknak a parlamenti erőviszonyokhoz igazodó arányosítását, illetve az önkormányzati választások mielőbbi kiírását szorgalmazták. A blokkpártok – ezt meghiúsítandó – a tömegindulatokkal is operáló népítéleteket, illetve a közalkalmazotti kar politikai szempontú kontraszelekcióját, a B listát iktatták eszköztárukba.
Ugyancsak a kisgazdatöbbség eliminálását szolgálta a pártközi értekezlet. Ez a koalíció politikai egyeztető fórumaként működött, de az egyes pártok nem a parlamenti erőviszonyok szerinti arányban vettek részt benne, hanem paritásos alapon. A napirendre kerülő kérdésekben a Baloldali Blokk delegáltjai leszavazták a kisgazda vezetőket, s döntéseik kormányrendeletek formájában jelentek meg. A blokkpártok éltek a nyomásgyakorlás parlamenten kívüli eszközeivel is. 1946 első felében az egész országot megmozgató úgynevezett reakciótisztogató népítéleteket rendeztek. Ennek nyitó rendezvényén Rákosi Mátyás maga tüzelte híveit: „a demokráciában helye van a tömegmozgalmaknak, a nép jogosult arra, hogy kezébe vegye az igazságszolgáltatás ügyét”.
Miközben a kommunisták a közigazgatási tisztogatást (B listát) keresztülerőszakolták, a kisgazdák által sürgetett helyhatósági, önkormányzati választások megtartását elszabotálták. Abban az esetben mentek volna bele, ha előzetesen megállapodnak abban, hogy – függetlenül a voksok megoszlásától – fele kisgazda, fele blokkpárti eredményt hirdetnek ki. Nagy Ferenc elutasította ezt az alkut. Ekkor döntött úgy a kommunista párt vezetése, hogy a hatalmi patthelyzetet a kisgazdapárt „felrobbantásával” oldja fel. Köztársaság elleni összeesküvéssel vádolták meg az FKGP főtitkárát, Kovács Bélát, s amikor a parlament nem fosztotta meg képviselői mentelmi jogától, a szovjetek egyszerűen elhurcolták. (Nyolc év rabság után, 1955-ben engedték haza a Szovjetunióból.) Három hónappal később Rákosi Mátyás ugyanezen rágalmat használta fel az éppen külföldön tartózkodó kisgazda miniszterelnök, Nagy Ferenc diszkreditálására. Kovács Béla sorsát elkerülendő, Nagy 1947. május 30-án a berni magyar követségen bejelentette lemondását, és emigrációba vonult. Három nappal később – a letartóztatására szóló parancs kiadásáról értesülve – követte őt Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke.
A háború utáni gazdasági újjáépítést és a társadalom regenerálódását is végletes ellentmondások jellemezték. Az emberibb életkörülmények mielőbbi megteremtését célzó tömeges méretű korabeli személyes áldozatvállalás éppúgy jellemző volt, mint az, hogy mindez alig elviselhető nélkülözések közepette történt. A hazai népesség számára is csak szűkösen elégséges javakból – a fegyverszüneti egyezmény előírásai alapján – teljesíteni kellett a jóvátételi szállításokat is. Ehhez járult az 1945-ben másfél milliós, 1946-ban félmilliós megszálló szovjet hadsereg ellátásának kötelezettsége. Ennek terhei 1948-ig az összes állami kiadás 30–40 százalékára rúgtak. Ezek, valamint az, hogy a Vörös Hadsereg maga is nyomatott magyar valutát, nagymértékben hozzájárult a pénz rohamos elértéktelenedéséhez. Az infláció a gazdaságot is működésképtelenné tette. 1946. augusztus 1-jén az addig használt pengőt a forint váltotta fel. Előbbinek gyakorlatilag már nem volt a napi forgalomban követhető használati értéke. (1 forint 460 000 kvadrillió pengőt ért.)
Negyvenhét nyarán a kisgazdapárt szétzilálásából eredő erőviszony-módosulásra hivatkozva az MKP vezetése elérte, hogy Tildy Zoltán köztársasági elnök előrehozott parlamenti választásokat írjon ki. Ehhez úgy módosították a választójogi törvényt, hogy 1945-höz képest mintegy félmillióval szűkítették a választásra jogosultak körét. Már nem korlátozták, hanem ösztönözték, hogy minél több párt szálljon ringbe. A kommunista vezetők ugyanis abból indultak ki, hogy a viszonylag stabil szavazótáboruktól nyerhető voksok „felértékelődhetnek”, ha minél több párt között szóródik a többi szavazat. A törvényben rögzített kizárásokon túl további félmillió polgárt – akiket a politikai rendőrség aktái alapján „reakciósnak” minősítettek – a választók listájából kihagyva ütöttek el a szavazástól.
Külön nyomatott az MKP azokból a speciális űrlapokból (ezek voltak az úgynevezett kék cédulák), amelyekkel szabályszerűen azok szavazhattak, akik a voksolás napján nem tartózkodtak állandó lakhelyükön (például a vasutasok). Ezekkel felszerelve indult el a kommunisták egy része 1947. augusztus 31-én, hogy az útjába eső szavazóhelyiségeknél sorra megállva külön is gyarapítsa pártja szavazatainak számát. Az FKGP két évvel korábbi szavazótáborának csaknem háromnegyedét veszítette el. Ezek jó részét a belőle kivált „utódpártok” szívták fel. Ám az utóbbiak még így is, a megroggyant FKGP-vel együtt a szavazók voksainak 52 százalékát szerezték meg. A választók többsége immár másodszor utasította el a parlamentáris demokráciát egyre nyíltabban megkérdőjelező törekvések képviselőit.
Ugyanabban az évben, 1947 nyarán a háború utáni újjáépítést szolgáló hároméves tervvel elkezdődött a tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Az előzményekhez tartozik, hogy július 10-én a magyar kormány – Moszkva nyomására – elutasította a csatlakozást a Marshall-tervként ismertté vált európai újjáépítési programhoz. A mind nyilvánvalóbban szovjet érdekszférába kényszerülő országok – köztük Magyarország – államosított és központilag vezérelt gazdasági mechanizmushoz igazodtak. Szorgalmazták a termelőeszközök és a pénzügyi javak koncentrálását, és piaci mechanizmuson kívüli fogyasztási rendet kívántak kiépíteni. Ezt szolgálták az államosítások is.
Belpolitikai következményeit tekintve is meghatározó volt 1947-ben a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának (Kominform) megalakulása. Ennek alapító nyilatkozata arra szólította fel a szervezetbe tömörült kommunista pártokat, hogy országaikban vegyék át a hatalmat. Ugyancsak a Kominform létrehozásával teljesedett ki a térség szociáldemokrata pártjainak agóniája. Farkas Mihály 1947. október közepén már arról beszélt, hogy az SZDP „egy átmeneti párt, mely a közeljövőben egyesül a kommunista párttal”. A magyar szociáldemokraták 1947 végére két csoportra szakadtak. Kéthly Anna vezetésével az „együttműködni, de nem egyesülni” irányzat hívei álltak az egyik oldalon, szemben velük a Marosán György vezette fúziópártiak. A párt vezetője, Szakasits Árpád Moszkvába utazott egy kormányküldöttséggel, s fúziópárti helyettesére, Marosán Györgyre hagyta az egyesülést ellenzők megregulázását. 1948 februárjában megállapodást írtak alá a kommunista vezetőkkel: az SZDP központi titkársága hívja vissza tisztségéből, illetve zárja ki soraiból azokat a tagjait, akiket az MKP pártközpontja (!) nemkívánatosnak ítél. Júniusban további tízezrek kizárásával biztosították, hogy – úgymond – valódi marxista párt lehessen az új nevű Magyar Dolgozók Pártja (MDP). Szakasits Árpád még be sem rendezkedett pártelnöki irodájában, amikor méltóságteljesebb tisztséget találtak számára. Tildy Zoltán vejét, Csornoky Viktort kémkedés gyanújával őrizetbe vették. 1948 augusztusában Tildy helyére Szakasitsot tették meg köztársasági elnöknek. (Csornokyt kivégezték, Tildy Zoltán és felesége nyolc évet töltött házi őrizetben.)
Szintén ez év augusztusában hirdette meg Rákosi Mátyás a mezőgazdasági termelés szervezeti rendjének gyökeres átalakítását, a szövetkezetesítés programját. „Nem tartható tovább a régi, a megszokott, a túlzásba vitt egyéni gazdálkodás” – üzente azoknak, akik közül sokan alig három éve jutottak hozzá a dédapák óta sóvárgott „ősi jusshoz”.
A továbbiakban arra koncentráltak, hogy legitimálják és maradéktalanul érvényesítsék a megszerzett egyeduralmat. Egymás után szüntették meg azokat a napilapokat, irodalmi, társadalomtudományi folyóiratokat, amelyeket a hatalmi propaganda szempontjából szükségtelennek ítéltek. Feloszlatták a viszonylagos autonómiával működő népi kollégiumokat. A könyvkiadást központi irányítás alá rendelték, átszervezték a Magyar Tudományos Akadémiát, az egyetemeket és azok oktatási rendszerét. Állami kezelésbe vették a színházakat, mozikat. Államosították a tíz főnél több munkaerőt foglalkoztató üzemeket és a nagykereskedelmet is.
Negyvenkilenc elején életre hívták a Magyar Függetlenségi Népfrontot. Rákosi Mátyásnak a pártvezetést bizalmasan informáló szavait idézve ennek értelme: „csökkenteni a polgári pártok jelentőségét, és meggyorsítani elhalásukat, likvidálásukat”. Az 1947-es választásokon az ellenzéki oldalon legtöbb szavazatot kapott párt vezetője, a kereszténydemokrata Barankovics István értett a szóból. Feloszlatta pártját, és elmenekült az országból. Az 1949-es választáson a kommunisták a minél nagyobb arányú részvételt szorgalmazták, hogy demonstrálják társadalmi támogatottságukat. Az 1949. május 15-i voksoláson kiugróan magas, 96 százalékos volt a részvétel, és ugyanilyen arányú a „népfront győzelme”. A kommunista képviselők aránya 71 százalék lett, pontosan annyi, amennyit a pártvezetés három hónappal korábban készített „választási tervében” rögzített.
A parlament érdemi vita nélkül fogadta el 1949. augusztus 18-án az ország új alaptörvényét. Az alkotmány tételesen is elutasította a hatalommegosztás montesquieu-i elvét, a törvényhozás, a végrehajtás és a bíráskodás hatalmi ágainak egymástól való elkülönítését. Ez leginkább a megszüntetett köztársasági elnöki tisztség helyébe iktatott új intézmény, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) működésében öltött testet. A NET például törvényerejű rendeletté verifikálhatta a pártvezetés elhatározásait. Ezek egyenértékűek voltak a parlament által alkotott törvényekkel. A népköztársaság idején évente csaknem ötször annyi ilyen rendelet lépett életbe, mint ahány törvény.
A fenti szöveg az október 17-én elhangzott előadás rövidített változata. Megtekinthető 22-én (szombaton) 10.40-kor a Duna Televízió és 23-án (vasárnap) 13.10-kor az MTV, valamint 23.25-kor az M 2 műsorán. A következő előadást 24-én 19.30-kor a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Kozma László termében (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2.) John Lukács tartja Állam, nemzet, nép címmel. A részvétel ingyenes, az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Vége van! Nem kicsit, nagyon! – Gyurcsány Ferenc tündöklése és bukása
