Három perc

Itt ülök, szagolgatom ezt a felbillenthető kupakú réz öngyújtót, benzines és tűzköves, a csiholó kerekének recés a pereme, ugyanolyan büdös, mint apai nagyapámé volt, szeretem ezt a szagot, a savanyú réz és a benzin súlyos szagát, ha behunyom a szemem, akár azt is hihetném, hogy szerelőműhelyben, gyárban vagyok vagy az öreg Zsedényi műhelyében, Feri bácsiéban, aki apám nővérének, Ili néninek a férje, lakatos és bádogos, dongalábú, de különben szép szál ember, állandóan borostás, szúrós, mint a barnára aszott vadgesztenye, legalább húsz éve halott már ő is, Mezőberényben, az L alakú nagy családi ház szőlővel befuttatott magas tornácának a végében, a lépcső alján volt a műhelye, a benzin, olaj és vasreszelék szaga sűrű folyadékként lebegett az örökké félhomályos odúban, a fekete falakon százezer fogó, csipesz, véső és kalapács lógott millió rugó, lánc, bádoglemez, óra- és motoralkatrész között, mindenütt satuk, kicsik és nagyok, meg üllők, öreg konzervdobozok csordultig telve csavarokkal, alátétekkel, fogaskerekekkel, aztán a golyónyomó a légpuskához, amelyik úgy szaggatja az ólomtésztából a sörétet, mint nagyanyám a lisztporos deszkán a pogácsákat, de az öreg Zsedényi nem szaggatott tésztát, ő a fémet szerette, a vasat meg a rezet, forrasztott bádogereszt, foltozott lábost, megreparálta a hajsütő vasat és a kukoricadarálót, belepiszkált a táskarádióba, a zseb- és ingaórába, öreg porszívóba vagy mosógépbe is, ezeket vagy sikerült megbütykölnie, vagy nem, de sosem adta fel, újra és újra próbálkozott, míg végül a kuncsaftok elfelejtkeztek az egészről, és akkor ő is csöndesen fátylat borított a kudarcra, a kibelezett masinák ott porosodtak a műhely sarkaiban vagy az egymás fölött sorjázó polcok valamelyikén, idővel pedig felvándoroltak a limlommal zsúfolt padlásra, de a legjobban a motorkerékpárokat szerette az öreg, volt is neki mindig kettő-három, vén Csepelek és Danuviák, hatalmas fekete nyergekkel, mintha Napóleon elülte volna a sapkáját, és ezek a motorok úgy pufogtak és dörögtek és kelepeltek, mint Hrabal és Menzel filmjében az író papájának, a sörgyár gondnokának a motorkerékpárja, ugyanúgy füstölögtek, időnként gyönyörű kékesszürke fellegekbe burkolóztak, és akkoriban én ezt egyáltalán nem találtam nevetségesnek, sőt kimondhatatlanul imponált, ha nincs az a titáni hang, mintha egy cséplőgép indult volna el az utcában, ha nincsenek az illatos, finom benzin- és olajszagú fellegek, akkor feleannyira sem lett volna érdekes az egész, és az öreg kihajtott az alföldi nagy, fedett kapu alól, elindult a Körösre horgászni, mert ha éppen nem bütykölt valamit, vagy nem a Füles keresztrejtvényeit bogozgatta, akkor majdnem mindig valamelyik horgászbotját javította, mert horgászni is nagyon szeretett, két-három naponként elporzott a folyóra, ami öt-hat kilométernyire hömpölygött a várostól, kigördült a kapu alól, egyenes derékkal feszített a bömbölő gépen, a rossz lábát nem mozdította, mindig a lábtartón nyugtatta, a horgászbotjai keresztbe szíjazva a hátán, így mennydörgött végig az utcán, és soha, egyetlenegyszer sem pillantott vissza, bekanyarodott a sarkon, a hang elcsöndesült, tompán távolodott, majd elhalt, nem maradt utána más, csak az a finom benzin- és koromillat, amely még percek múltán is ott lebegett az Orlai utcában, és amit most is érzek, ahogy szagolgatom ezt a kerekes, sárgaréz öngyújtót, a barátomét, aki kiment a vécébe, és amikor feláll az asztaltól, akkor én mindjárt az öngyújtója után nyúlok, szinte öntudatlanul, felpattintom a fedelét, és az orromhoz dugom, mert ez a szag, ahogy most is, mindig az apai nagyapámat juttatja eszembe, és persze apámat is, aki tizennyolc éve halott, itt hagyta négyévesen a húgomat, mindig szerettem volna testvért, különösen lánytestvért, egy húgot, még olyan is előfordult, hogy álmodtam magamnak egyet, aztán úgy ébredtem, hogy álom az egész, és a végén mégis lett húgom és mégsem, mert az édesanyja valahogy mindig úgy rendezte, hogy ne találkozhassam vele, lehet, hogy mégis van benne valami, hogy ahogy öregszik, bölcsebb lesz az ember?, különben honnan tudhatta volna apám, aki persze nem volt öreg, hiszen ötvenhét volt, amikor meghalt, honnan tudhatta volna, hogy a végrendeletében ki kell kötnie, hogy kinek mi és mennyi, lakás, könyvtár, szerzői jogok stb., nekem diktálta a kórházi ágyon, biztosan látta rajtam, hogy megsértődöm, mert rákérdezett, hogy mi bánt, és azt mondtam, semmi, aztán kinyögtem, hogy vajon tényleg olyannak ismer engem, ő, az apám, hogy meg kell védenie velem szemben a négyéves húgomat?, mire elmosolyodott, és azt mondta, hogy engem ismer, de a húgomat nem, és eltelt tizennyolc év, és én sem ismerem a testvéremet, aki örökölhette az apánk eszét, a nagyanyánk kun akaratosságát és a vér szerinti nagyapánk kegyetlen kitartását, mert tizenöt-tizenhat évesen olasz versenyeket nyert, hármat-négyet egymás után, meg olyan itáliai ösztöndíjakat, amelyekkel nem is élhetett, fiatal volt hozzá, aztán mégis a színművészeti főiskolára jelentkezett, fel is vették, pedig a felvételi idején még le sem érettségizett, néhány napja Rómában jártam, tekeregtem a Tevere partján, a Giannicolo, a Janiculus alatt, leültem a lépcsőre, bámultam a vizet, szemben a platánok sorát, ott is eszembe jutott Eszter, a húgom, akit anyám is szeretett, pedig nem az ő lánya volt, Eszter, aki a nagyanyánkról kapta a nevét, a dunavecsei születésű, kun nagymamánkról, akit ő nem is ismert, és jött egy kicsi, sárga hajó, pöfögött fölfelé, a sodrással szemben, szemétgyűjtő hajócska volt, úgy hívták, hogy Mucius Scaevola vagy Horatius Cocles vagy ilyesmi, két munkás, kezeslábasos férfi dolgozott a fedélzetén, az egyik a kormányt tekerte, a másik pedig hosszú nyelű hálóval halászgatta ki a vízen lebegő műanyag flakonokat, aztán beleakadt a csáklyája valamibe, és az a valami olyan súlyos volt, hogy a munkás egyedül nem bírta, a társa kipányvázta a kormánykereket és maga is hátrament segíteni, és egyesült erővel kiemeltek a Tiberis sötét vizéből egy tengeri kígyót, olyan hosszú volt, hogy nem tudták a fedélzetre húzni, odakötözték a korláthoz, a kormányos visszaballagott a fülkéjébe, eloldozta a pányvát, gázt adott, a kis sárga hajó motorja felzúgott, kékes füstfelleg bomlott az égre, így vonszolta maga mögött, így küszködött a Mucius Scaevola a tengeri kígyóval a part felé… Kitelt a böcsület, csapott a vállamra F., aki visszatért a vécéből, kivette a kezemből az öngyújtót, rágyújtott, kikoptunk már erről a helyről, mondta, gyerünk, menjünk tovább, és zsebre vágta az öngyújtót.