Helyi szellem

Északi fény – Finnország útja a modern művészethez: ez a címe annak a kiállításnak, amely északi rokonaink 1890–1920 közötti művészetét mutatja be a bécsi Belvedere-ben. Művészetük a nagyvilág érdeklődésének középpontjába került az idén, hiszen 2005 Finnországban a dizájn éve. Mitől közérdekű a finnek művészete a világ minden pontján, miközben elszakíthatatlanul kötődik ahhoz a ponthoz, amelyen létrejött? – erre a kérdésre kerestük a választ.

Meggyőző feleletet talán éppen ott kaphatunk kérdésünkre, ahol a művek megszülettek: a finn tavak partján, a természet különös, szép alakzataiban, amelyek együttese sok-sok finn festőgeneráció művein felbukkant. A Helsinkitől alig egyórányi vonatútra fekvő tó, a Tuusula partján sétálunk, s a gondosan kihelyezett táblácskák útmutatását követve eljutunk addig a kis faépületig, amelyben Aleksis Kivi (1834–1872) élete utolsó hónapjait töltötte. Kivi írta meg az első finn nyelvű regényt, A hét testvért. A táj, a népélet nem kis részben az ő példája nyomán vált elsődleges ihletforrássá a XIX. század második felében, a svéd dominancia után az orosz behatolás ellen küzdő finn művész- és értelmiségi elit számára. És éppen a Tuusula, ez a hosszú, keskeny, kanyargós partú tó a kiváló példa arra, hogyan vonzotta a táj egy helyre, ötvözte közösséggé tisztelőit, a kor művészeit, íróit, zenészeit.
Az emlékhelyek néhány száz méterenként követik egymást.
Az első ideköltöző alkotó a lírikus Juho Heikki Erkko volt, aki éppen azért jött, hogy minél közelebb éljen Aleksis Kivi utolsó lakhelyéhez, amely 1903-ban került a helsinki egyetem diákszövetségének tulajdonába, s azóta is elsőrendű nemzeti emlékhelynek számít. A festő Pekka Halonen néhány hónappal később települt a tó partjára: őt Finnország leglíraibb arcképfestőjének is nevezik. Feleségével és nyolc gyermekével haláláig, 1933-ig élt a házban, amely ma kortárs művészeti tárlatoknak is helyet adó múzeum. Jean Sibelius több mint fél évszázadon keresztül élt itt, 1904-től 1957-ben bekövetkezett haláláig. A karéliai népi építészet rusztikus formáit fölhasználó Pekka Halonen-épülettel szemben az ő háza színességével, finom részleteivel illeszkedik tökéletesen a kertté szelídülő tájba. Gyermekeiktől az épületet és a telket 1972-ben megvásárolta a finn állam, s létrehozta az Ainola alapítványt, majd a múzeumot, amelyet évente harmincezren keresnek föl.
Másik tó, másik művészközösség: Hvitträskben három fiatal építész dolgozott egykoron, akik rendkívül sikeres vállalkozásba fogtak, közös tervezésre adván a fejüket. Eliel Saarinen, Armas Lindgren és Herman Gesellius 1886-ban közös irodát hoztak létre Helsinkiben. Együtt tervezték 1900-ban a párizsi világkiállítás finn pavilonját, amelyen már érzékelhető volt a modern finn építészet jellegzetessége: a természetes anyagok alkalmazása, a nemzeti és a nemzetközi, a gyakorlati és az elvont szerencsés ötvözése.
Saarinen 1904-ben nyerte meg a helsinki pályaudvar tervpályázatát, amely 1904–14 között épült fel. Ez a leghíresebb európai épülete, amelyet nagyvonalú tömegeloszlás, súlyos pilonok közti nagy kapuzatok, vörös gránittömbök és vörösréz tetők jellemeznek. Városrendezési terveket készített az észtországi Reval (Tallinn) és az ausztráliai Canberra számára, nagy-helsinki városrendezése az 1950-es évek városépítészetének előfutára lett, még Budapest számára is készített rendezési tervet. 1922-ben második díjat nyert a Chicago Tribune irodaépületének pályázatán, terve meghatározóan hatott az amerikai felhőkarcoló-építészetre. Már Finnország vezető építésze volt, amikor 1923-ban családjával kivándorolt az Egyesült Államokba. 1947-ben fiával, Eeróval közösen készült tervével elnyerte az Amerikai Építészek Intézetének első díját a washingtoni Smithsonian Intézet bővítésének pályázatán.
Eliel Saarinen korai műveiben a finn népi építészet elemeinek átvétele jelentett újdonságot, később ezek az elemek eltűntek művészetéből, és egészen sima, csak függőlegesen tagolt homlokzatokat alakított ki. Munkássága nagymértékben hatott az amerikai építészetre is, s amint a kortárs finn dizájnnal foglalkozó művek jelzik, a formatervezés úttörőjeként is jelentőset alkotott.
Akkor érkezett Hvitträskbe a három fiatal építész, amikor az 1900-as párizsi világkiállítás finn pavilonját tervezték. A mainál is nagyobb volt akkoriban ott a csend: Helsinkiből többnyire hajóval jöttek haza a tervezők, ezt mutatja a tóra néző, középkori elemeket magában foglaló fogadóbástya. A kapun belül azután mindenki a szó szoros értelmében a saját háza felé vette az irányt, hiszen mindegyikük maga tervezte a maga épületét. Sőt Saarinen minden bútort maga tervezett műteremlakásába, a textíliát, szőnyegeket, világítótesteket második felesége, Loja készítette. Művész barát formálta a rézmunkákat, falusi kovács a kovácsoltvasat, a ház tizenkét kandallójának mindegyike az adott helyiség berendezéséhez, szín- és formavilágához illeszkedett.
S illeszkedik ma is, hiszen az igazi összművészeti alkotásnak számító épületben, amely egészen 1949-ig Saarinen tulajdonában volt, s ma állami múzeum, minden a száz évvel ezelőtti állapotokat őrzi. A Gesellius tervezte fekete házban viszont jelenleg étterem és kávéház, Lindgren házában szálloda működik.
A harmadik tónál eszünkbe ötlik a „befogadó, inspiráló épület” kifejezés. Fiskars művészei ugyanis nemcsak a természetet, de az abból táplálkozó közösségi szellemet, kézműveskultúrát, illetve az élet, a munka mindennapi kereteit jelentő épületegyüttest is megkapták, amikor erre a Helsinkitől alig ötven kilométerre fekvő vidékre értek. Sőt történelmet is kaptak az épületekkel. Pohja vidéke ugyanis évszázadok óta vonzotta ide az embereket német, holland, de még francia területekről is, hiszen szükség volt a vasbányákban, vasművekben képzett munkásokra. Finnország legrégebbi, középkorig visszanyúló ipari hagyományait őrzi e táj, 1630-ban született meg Antskog, 1641-ben Billnäs ipartelepe, Fiskarst 1649-ben a holland Peter Thorwöste alapította, de fénykora csak 1822-ben kezdődött, amikor az új tulajdonos, John Jacob Julin turkui gyógyszerész jelentős üzemmé fejlesztette. A fiskarsi olló ma is világmárka. A vállalat nemcsak tulajdonosa, de jó gazdája is maradt a gyártelepnek: az 1970-es évekre kiürült épületek az ezredfordulóra szinte kivétel nélkül új lakókat kaptak: iparművészeket, dizájnereket, kézműveseket, képzőművészeket. Az új lakók megalapították a fiskarsi kézművesek, művészek, dizájnerek szövetkezetét, amelynek ma már mintegy száz tagja van. Az alkotók többsége családostul jött, így az ezredfordulón több mint ötszázan éltek itt. Ahogyan a művészek mondják: „A házakba álom költözött.”
A cég nem kevés anyagi támogatásával a régi formákat megtartva fölújították az épületeket, a csarnokokat, a magtárat, a tűzoltótornyot vagy éppen Finnország legrégebbi, folyamatosan működő vendéglőjét, az 1836-ban alapított Wärdshaust, másrészt új funkciót találtak az eredeti célokra már nem használt tereknek. Több galéria, kiállítóterem jött létre, a kézművestermékek, amelyek Fiskarsban készülnek, folyamatosan az érdeklődők, a vásárlók elé kerülnek.
Az értékőrzés szándéka és a nyitottság egyszerre jellemzi e kiváló közösséget. Új házak, új műtermek születnek a Fiskars-tó fölötti domboldalakon; de bizonyosan nem használnak a tájtól idegen anyagokat, formákat, színeket. Az időt itt társalkotónak tekintik, amely nemesíti, érleli a tárgyakat.