Hogyan legyél humoralista (103.)

(Tolsztoj
VAGY Dosztojevszkij? III.)
Nem. (Ez a harmadik már nem Róluk szól majd.) Bár Hrabal ürügyén tízet írtam… De nem ütöm agyon egyiküket sem a másik(ok)kal. Hrabalról is tudtam volna még fecsegni… ez „pászolt” is volna hozzá… e két gigantikus óriásról meg már több könyvtárnyit megírtak. Kosztolányi is zavarban van… Tolsztoj Nikolajevics Leóról kell írnom, aki száz esztendővel ezelőtt született Jasznaja Poljanában. Csak egy cikket. Mintha ezt mondanák: Szóljon valamit a világegyetemről, de röviden és tömören. – S ha ő így van ezzel, akkor én… Nem is írok többet egyikükről sem, pedig két „poénom” még lenne… (Persze, hogy nem bírom ki… idejegyzem.)
Az egyik az oly fájdalmasan-gyorsan elment Hernádi Gyula szóvicce: cenzúra = Tol(l)sztoj! (Szerencsére nem tollbamondom… villanyírógépelek.) A másik végképp nem poén – ne is várjon csattanót senki se… Vattay Elemér barátom „sztorija”, illetve legendás barátjáé, Pilinszkyé. Érdekes – mondja egy rólam szóló könyvben az őt faggató interjúvolónak –, Jancsinak (Pilinszkynek) az a gondolata soha nem vert belém gyökeret, hogyha ő választhatott volna, hogy Tolsztojjal elmegy a színházba, vagy elolvassa az Iván Iljics halálát, akkor ő az Iván Iljics halálát választotta volna. (Pedig Nádas Péterrel az ember általában a saját halálát halja.)
Én (Vattay) biztos, hogy Tolsztojjal mentem volna színházba. Nagyon szeretem a személyes kapcsolatot. Eljártunk Gyurka estjeire is, Katával, a hitvesemmel. (Ezek közül a Kata nem én vagyok.) Pikivel is, nem egyszer… – Hogy kivel? (kérdi a riporter) – Latinovits Zolival. – Ez volt a beceneve? Nem is tudtam. – Igen. Egyvégtére két vágta. Ez egy emlékezetes előadás volt. (Majd bolond lennék tovább írni Dosztojevszkijről és Tolsztojról.) Még az Újságíró Klub tetején, ott volt a 25. Színház. Oda én vittem el Pikit. Örkényék, Csurkáék, Csoóriék, Eörsi Pista – nem akármilyen közönség (még együtt voltak!), fantasztikus este. Egymás combját csapkodtuk. Amennyire nem szeretek más humoristát Karinthy óta (ezt Vattay Elemér mondja), Gyurka humorát annyira mélyen értékelem. (Pofátlan vagyok, hogy ezt is beletettem.) Az előadás után ő is, mi is elmentünk Nobilisékhoz. Ott engem kicsit zavart, hogy Piki magához ragadta a szót. Verseket mondott. Pedig Gyurka estje volt. Persze, valaki mondta is a társaságból, hogy talán így reagált. A versek voltak a válaszai arra, amit hallott. (Istenem, bár még „zavarna” minket sok-sok-sok éven át verseivel Latinovits Piki!) De én ebben a cikkemben nem ezekről szeretnék beszélni.
Ez év márciusában – tizedike felé lehetett – egy délután az Egyetem téri Central kávéházban uzsonnáztam, ablak melletti törzsasztalomnál, ahonnan egyrészt a könyvtárra, másrészt egy bankfiókra nyílik kilátás – írja Karinthy – ugye – 1936-ban, az Utazás a koponyám körül könyvében. 2005. szeptember 30-án délelőtt kilenc óra előtt öt perccel odaszemtelenkedtem én is erre a helyre. Jelenlegi érzékenységi szintemmel (érzéketlenségemmel) néztem én is kifelé, kellően meghatódva magamtól, hogy itt ülve várhatom barátomat, s addig kinézhetek, mit is láthatott a Mester.
Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, hét óra tízkor. (Kábé a barátomé is, de reggel, aki vidékről jött, bár a „menetrendszerű pontosság” nem stimmel, ő, a betegesen pontos – önhibáján kívül – majd’ negyedórát késett. Fölöttem Karinthy árnyképe, mellette Tóth Árpádé. Barátom egy árnyék nélküli író, gondolkodtam, hova ültessem. (Ez a sanda sejtetés megint nagyon-nagyon büdös… mivel tömény öndicséret.) Szerencsére – mivel dohányzó volt a Centrálnak ez a része, átmentünk oda, ahol megtalálhattuk az igazibb (szerényebb) helyünket. (Bár barátom Tóth Árpád mellé – alá – lassan akár le is telepedhetne.)
Nem tudom, a véletlen adja-e, de minden mindennel összefügg ebben a cikkben pedig nem is nagyon erőltetem. Például, hogy barátom egy gyönyörű, kék papírral becsomagolt könyvet hozott nekem ajándékul, amit „otthon bontsak majd ki” (ő mindent ilyen finoman stílusban tart). Nem bírtam ki hazáig… és már a Várban, a Tóth Árpád sétányon lefejtettem a könyvről a díszes bevonatot, és a könyv fedőlapján a Tolsztojnál Jasznaja Poljanában – Du¹an Makovicky naplója feliratot olvasom.
S ha már barátomról (és sajnos inkább megint csak rólam) esett itt szó… a két legendás barát egyikével, Karinthyval fejezem be. Visszatérő játékuk volt egymás búcsúztatása, temetése. Ám amikor Kosztolányi már menthetetlenül feküdt a kórteremben, s Karinthyt egyre unszolták, látogassa már meg végre, Karinthy a kórterem ajtajából visszafordult. (Nekem még van erőm és lesz is talán még sokáig, remélhetőleg, hogy feleségem betegágya mellé odaülhessek.)