Hogyan legyél humoralista (105.)

(HAMVAS II.)

Már úgy egy hónapja, „mindig meg-megállva” engedem be magamhoz, ízlelgetem-kortyolgatom ezt a nemes párlatú, zamatosan ki-kicsorduló, 2005-ös évjáratú, egyre késő-őszibb hazai ajándékot: „A napfény ízét”.
Feleségemet (nagy betegsége miatt) teljesen megfosztva ettől az élménytől, magamra hagyott magányossággal sütkérezek (nem a sikerben). Elveszettségemre keresek enyhülést, fizikailag próbálom „levezetni” a rám szakadt – bennem levő feszültséget. Az egyre csodásabban színesedő vadszőlő borította látványba kapaszkodok, baktatok hol a Muskotály és Nedecvár utca kaptatóin, hol a Várban a Tóth Árpád sétányon, legutóbb Szombathelyen, a főtéri Joyce-szobor megejtő szépségében találtam valami „fogodzót”.
Vajon elérem-e (elérhetem-e egyáltalán) „A megnyugvás – ezen – ösvényein” belső nyugalmamat-békémet? Tudom, érzem, hogy nem. Mégis vigasztalóan hat, „finomul a kín” ebben a nyájasan meghitt, Arany János-i Őszike hangulatban. Valamelyest csökken az a sorscsapás és érzete, amit kíméletlenül rám mértek, s amit (ha becsületesen magamba nézek) némiképp talán meg is érdemeltem.
„Nem nyafognék, de most már késő (most látom, milyen óriás ő)”. Sajnos már túlontól is ráérek elidőzni… ami – mondják – azért a szeretet egyik megnyilvánulása is lehet(ne). Magamat sajnálom? (sajnáltatom?), vagy képes lehetek végre csendesebb, hivalkodás-mentesen, belülről átélt, önzetlenebb érzésekre is? Meglehet, nagy szembesülés lehetősége ez valódi(bb) énemmel… Elképzelhető, ezzel – is – vésnek (nyesnek-fúrnak-faragnak) érdesebb-érzéketlen énemen. (De így megint csak magamra figyelek.)
Egyik – nem az eddig meg nem nevezett nevezetes névtelen – barátom szóhasználatával: lassan utoljára nézek meg már mindent. Bár – másik, nevezetes, névtelen barátom – (az eddig ugyancsak meg nem említett) éppen nemrég írta megnevezett, de valójában szintén nevezetes névtelen építészekről, hogy az egyik hetvenéves kora ellenére (javára), a másik kilencvenévesen érte el – stílusosan aranyló őszi kifejezéssel: – fénykorát.
Nyilván sajátosan magyar kishitűségünk és depreszsziónk mondatja velünk ezt az „utoljára nézést”. Túlságosan is beleszoktunk már abba, hogy derűre jön a ború (békére a háború). A szeptember eleji, ha jól emlékszem, az évszaknak nem megfelelő, lehangolóan nyomasztó időjárás (és főleg vízállás) után, e pesszimista logika fordítottjaként elvárható volt ugyan, hogy jönnek még jobb idők is ránk (felénk), „szebb zenék” (mint ’56 októberében egy pár napra), és most sem feltétlenül a 2006-os későtavaszi-utánira gondolok csupán… de mégis, bár illene mindent fekete színben látnunk (és látatnunk) e ciklus vége felé… (hatvan – nyolc – felé haza felé), mégis, újabb fordított logikával: az eső mellett napfény is bocsátatik egyaránt, még mindig – hála: Istennek! – nemcsak a jókra. Gonosz, aki gonoszra gondol… (a mostanában az utcákon-utakon rikítóan tapadó obszcén plakáthumorral).
Mindezt csak azért zúdítottam (szóözön-vízfolyásosan) a magatehetetlen-mazochista olvasómra, mert félő, jönnek a böjti szelek (nemcsak az „államháztartásban”, költségtelen vetésben, viharos aratásban megint vége szakad a derű láthatóságának. Különben úgy vagyok ezzel is, mint ahogyan azt az egyik színpadi játékomban már elsütöttem. (Megnyomtam egy stopperóra gombját, majd pár ezredmásodperc után a – gazdasági – mutatót leállítva, kiszóltam: „Most a derű óráit számolom”.)
De már legyen végre az alcímben megnevezett (beígért) Hamvas Béláé a szó. Aki – amellett, hogy korszakos, meghatározó gondolkodónk –, ugyanakkor önmagát egyik legszebben kifejező szépírónk is. Az ő „tájleírásához” folyamodom, jól jöhet nekünk a várhatóan már beköszönő csüggedt-lehangoló „kampány” időkben, reménysugárként… Milyen gazdag a magyar… (szókincsben), úgyhogy… (nálam bezzeg mennyire kopog már ez a szó is.) Hamvaséi viszont visszaidézik a talán még pár napig-hétig megmaradó vénasszony… indián… átadom neki (nagy eNnel) a szót.
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyár végi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél. Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemcsék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.