Kék, sárga – nemzeti mítoszteremtés

Legendás fatörzs áll Odessza központjában, amelyet csemete korában állítólag még a híres költő, Alekszandr Puskin is látott. A megmaradt csonk oly becses a helyieknek, hogy jó szándékkal ugyan, de leginkább kriptára hasonlító építményt emeltek fölé. S ha már ott volt, a központ utasításait általában 120 százalékra teljesítő, túlbuzgó helyi önkormányzat a homlokzatra nagy betűkkel felíratta: „Éljen a 10 éves Ukrajna!” Egy idő után aztán eltűnt ez a felirat, az odesszaiaknak ugyanis nemcsak fejlett humorérzékük, hanem öniróniájuk is van. Úgy tűnik azonban, hogy egyelőre kevesen vannak Ukrajnában, akik észreveszik a vad identitáskeresés abszurditásait.
A függetlenség kikiáltása után 14 évvel aligha meglepő, hogy a fiatal állam minden lehetséges módon igyekszik erősíteni identitását. Így aztán az sem csoda, ha keleti szomszédunkban kék-sárgára festenek mindent, ami csak elképzelhető, ha mindenhol ott leng a nemzeti lobogó, és egyre-másra nőnek ki a földből a legnagyobb ukrán költő, Tarasz Sevcsenko szobrai. Ez így természetes, hiszen egy nemzet egyebek mellett attól válik nemzetté, ha ápolja hagyományait, megteremti hőseit, szimbólumait, erősíti nyelvét. Azon már lehetne vitatkozni, vajon e sorba beletartozik-e – a törvény értelmében az ötvenszázalékos ukrán nyelvű kvótát kitöltendő – a szombat esti tévéműsorok túlhajtott folklorisztikussága. Az idegennek az is feltűnhet, hogy különösen Nyugat-Ukrajnában talán a kelleténél jobban megszaporodtak a művirágkoszorúk és a rózsaszín pántlikák a hölgyek kontyos haján, s mily elterjedt lett hirtelen a hímzett népi ing. A nemzeti mítoszteremtés része a Kijevi Rusz vagy az Igor-ének egyoldalú ukránosítása is, mint ahogy ezzel magyarázható, hogy hirtelen pár száz évet „öregedett” a főváros, Kijev.
Az ukrán számára az orosz több mint egy testvéri szláv nép. Bár egyetlen politikai erő sem számol komolyan a keleti részek elszakadásával, az ország ukrán identitását erősítőket érezhetően frusztrálja a lakosság mintegy felének kultúrája s nem utolsósorban a nyelve. Hiába szólt tehát a „narancsos forradalom” integrációs törekvésekről, a demokrácia erősítéséről, a mentalitás tekintetében még messze van Európa. Kijev nem akar tudomást venni arról, hogy az állampolgárok jelentős részének anyanyelve az orosz. Akik természetesen beszélnek ukránul, csak nem túl jól. Talán jóval egyszerűbb lenne a helyzet, ha az európai gyakorlat alapján az orosz megkapná a második hivatalos nyelv státusát. A csinovnyikok például immár törvény szerint is elfogadhatnák oroszul a beadványokat. A fiatal állam azonban még nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy megtegye e gesztust. S ha valaki azt gondolná, hogy mindez csupán a „narancsos tábor” számlájára írható, téved. A helyzet talán annyiban változott, hogy most ezt a kérdést is a kelleténél jobban átitta a politika, a nyelvi kártyát azonban sokkal előbb kijátszották. Először 1994-ben Leonyid Kucsma, aki akkor lényegében a keleti régiók szavazataival nyert, miután megígérte, hogy az orosz a második hivatalos nyelv lesz. Ezt megelőzően egy népszavazáson a lakosság 92 százalékos többséggel döntött emellett. Aztán maradt minden a régiben.
Manapság ez azt jelenti, hogy az egymilliós, tisztán orosz ajkú Odesszában például mindössze tíz orosz iskola maradt, mivel ezek eleve kevesebb támogatást kapnak. A jó tanárok így elmennek, a gyerekek kénytelenek ukrán iskolában tanulni. Azon a nyelven, amely maga is alakulóban, fejlődőben van, küszködik a XXI. század kihívásaival, mert évszázadokon át szinte csak a falu, a hétköznapi társalgás és nem a tudomány nyelve volt. Az igazi baj az, hogy miközben a diákok ukránul tanulnak, továbbra is oroszul gondolkodnak, élnek, így hatalmas káosz alakul ki a fejekben. A tudásszint csökkenése persze nem jó az államnak sem, egyelőre azonban ennél fontosabb az identitás, a nemzeti tudat erősítése.