Köznapló

Szeptember 29., csütörtök
Szerényi Sándor százéves. Ma. A húszas évek végén a kommunisták Kun- és a Landler-frakciója nem tudott megegyezni, ki legyen az illegális párt titkára. Szerényi egyiknek sem volt tagja, veszélytelennek hitték, azt mondta valaki, legyen ő. Ő lett. Hamarosan kirendelték Moszkvába, hamis útlevelét a Komintern-központban elvették, így lett a mozgalom foglya tizennégy évig, megtudta, mi a gulág, mi a szenvedés. Szekfű Gyula, az akkori követ adott papírt neki, így jutott végre haza. Rákosiék kísértetnek vélték, azt hitték, rég halott, erre, püff, megjelenik, ráadásul mindenről tud, a legkellemetlenebb párttag lesz, itthon is dobálja a sors. A sakk segít, összehozza Kádárral, az kinevezi szövetségi elnöknek, nem legenda, hogy előbb bejut a főtitkárhoz, mint Lázár vagy Havasi, azok várnak az előszobában, míg ők a párnás ajtó túloldalán Fischer-játszmát elemeznek. Van respektje, Portischék akkor nyerik meg a sakkolimpiát – ráadásul az oroszok előtt. Még elnök, mikor a sors úgy hozza, hogy én írjam a sakkrovatot a sportlapnál. Nem tetszik neki, hogy fricskázva írok, hogy visszabeszélek, de békén hagy, pedig elődömet és utódomat kirúgatta, no, nem olyan nagy hőstettek ezek, de az ember érezte, hogy Szerényi kis hatalom ugyan, de hatalom… Egy napon elköszönök a laptól, aztán ő köszön el a sakktól; késöbb őrült ötletem támad: becsöngetek hozzá, mondja el az életét, hiszen annyi minden történt vele. Elmondta, máig nem jelent meg, egy vastag füzet őrzi. Puritán kommunista volt, utolsó mohikánja annak a fajtának, amely, ha kellett, az ingét odaadta a pártnak – ezért-e vagy másért, nem tudom, de tiszteltem.
Egyszer azt mondta, sok elvtársnő szeretett volna vele szexuális kapcsolatba lépni. Ez elgondolkoztatott. Nem a megfogalmazás: a dolog biológiája. Leni Riefenstahl, Hitler filmrendezője 102 évet élt, és mindig kajtatott utána falkányi férfinép, sőt biztos forrásból tudni, hogy nem csak kajtatott… Molotovról, aki Sztálin külügyminisztere volt, azt híresztelték, hogy a tízes évek elején egyedül Lenin nővére fogadta be egy hideg pétervári éjszakán, amikor nem volt hová mennie. A hírhedt paktum névadója is megélt 96 évet, ami ékesen cáfolja a föltevést, hogy a politikai viharok megrövidítik az életet. Nos, azokét tán nem annyira, akik a mozgalom magasztos céljain túl – és itt mindegy, hogy náci vagy kommunista volt az a mozgalom – arra is szakítottak időt, hogy kikísérletezzék, mi erősebb, az eszme vagy a tett. Nem kellett ehhez csak egy tábori ágy. Lehetett akár béketábori…
Míg el nem felejtem: a Magyar nagylexikon nem közöl külön szócikket Szerényi Sándorról. Ez ócska történelemhamisítás, amit az sem ment, ha utasításra tették. Bosszúból, mert nem igazolt át az MSZP-be. Ezzel is bizonyította, hogy erkölcsösebb, mint Kovács László és a többi magát kendőző álszent, akik most épp szociáldemokrata púderrel dolgoznak.

Szeptember 30., péntek
A körúton szórólapot nyomott a kezembe egy kedves hajadon. Az ilyen hajadonok és a szórólapok száma egyre nő, ami az előbbiek dolgában örvendetes, a papírokat illetően szomorú: tele velük a járda. Lássuk, ez mivel kecsegtet? Nem hiszek a szememnek: könyvet ajánl. Cenzúrázott egészség a címe, alatta magyarázatul: Betegségipar futószalagon.
Megvettem a könyvet. Szerzője, Lenkei Gábor az egyetemet 1986-ban summa cum laude végezte, hat év praxis után nem használt többé hagyományos gyógyszereket, a könyv elmondja, miért. „Orvos talán még nem írt ilyen őszinte könyvet” – közli a harsány borító, az ember mosolyog, de a mosoly hamar az arcára fagy.
A világcégek képviselői, akik felkeresik az orvosokat, áll a 44. lapon, valójában gyógyszerügynökök, „orvosi vagy gyógyszerészi diplomával, szolgálati autóval, magas fizetéssel, gazdag ajándékozási lehetőséggel. Csomagtartójuk ezernyi kincset rejt. Ajándék tollakat, bögréket, asztali lámpákat, pólókat és számtalan kisebb-nagyobb figyelmességet. Persze a megfelelő válasz erre az, hogy ezek mind csupán reklámhordozók. Ennél persze többet is tudnak adni.” Például meghívást tudományos kongresszusokra, ezek helyszíne Kréta vagy más egzotikus délsziget, ahová az kap meghívót, aki mindig figyelembe veszi az ügynökök ajánlatát: az általuk ajánlott új készítményt írja fel betegeinek. A kongresszusok hét–tíz naposak, s az idő nagy része nem tudománnyal telik, hanem turistaprogramokkal: érezzék magukat minél jobban a meghívottak. Jusson eszükbe gyakran, milyen nagyvonalú ez a gyógyszergyártó cég, ha…
A szerző ezután egy lapot idéz, amely a gyógyszerbizniszről azt írta két éve: a recesszió visszavetett számos iparágat, a gyógyszergyártás mégis tarolt, csak a hadiipar ért el nagyobb profitot. Mi a titok? Amivel a Lilly Hungária is próbálkozott: a cég emberei adatokat gyűjtöttek az egészségbiztosítónál azokról, akik a gyógyszertámogatásokról döntenek. A megfigyelők azt akarták tudni, melyik orvos mennyit rendel bizonyos gyógyszerekből. Ez az egyik módszer. De van jobb is.
Nagy hasznot az a termék hoz, amelyet olcsón lehet előállítani. Nos, a könyv szerint az Amerikában gyártott gyógyszerek hatóanyaga nagyrészt olyan országokból való, amelyektől óv az FDA (Food and Drug Administration – az Egyesült Államok Élelmiszer- és Gyógyszerhivatala), mert termékeik nem megbízhatók. Akkor mégis miért? Mert olcsó. Egy ismert 136 dolláros gyógyszerben az aktív hatóanyag csak 0,024 dollárba kerül, a haszon tehát 5700-szoros. Egy másikból tíz milligramm 102 dollár, ám hatóanyagának költsége alig 20 cent, a haszon ez esetben 512-szeres. Ügyes…
A könyvben kövér betűkkel szedték, amit a szakma 1998 áprilisa óta tud: a civilizált világ negyedik számú haláloka a gyógyszerek mellékhatásából ered. Ennek magyarázata is egyszerű. A betegségipar célja, hogy minél többen legyenek gyógyszerfüggők már gyermekkorukban. Nem véletlen, hogy a tévében sosem látott mennyiségben hirdetik a gyógyszereket, épp csak elhadarva a mellékhatásokat.
És most csukjuk be Lenkei doktor könyvét, s nyissunk ki egy másikat. Kicsit régebbi, 1790-ben jelent meg Pesten. Szükségben segítő könyv, ez áll a borítóján, no meg az, hogy németből Kömlei János fordította. Azért olvashatjuk, mert a somorjai Méry Ratio reprintként kiadta nemrég.
Azt találni benne, amit címe ígér: segítséget a szükségben. Így kezdődik egy fejezet: „Arról, melly sokat használ a’ végre a’ derék gazdaasszony: hogy az egész háznép mindég egésséges légyen, és sokáig éljen?” Hogy mit tudott az ilyen asszony? „Arra is gondja vólt néki, hogy az ételt változtassa, ’s egy félét ne főzzön sokszor egymás után; hogy az ö háznépe édesebben ehessen mindenkor; a’ kolompérból tsak magából tíz féle ételt is tudott ö készíteni; tejes ételt koránt sem tett fel olly sokszor az asztalra, mint más gazdasszonyok; a’ mellyel azt nyerte, hogy a’ téjből ’s vajból árúltt pénzen gyakrabban vehetett húst, mint mások; nem volt néki szokása, hogy tsak Vasárnapokon ’s innepeken fözzön húst, hanem inkább mindég akkor igyekezett leg több húst főzni: mikor leg több ’s leg terhesebb mezei vagy másféle dólga vólt a’ háznépnek; aszalt gyömöltse mindég volt, ’s egyszer kétszer minden héten fözött belőle.”
Miért idézek egy ilyen régi könyvből? Hogy lássék: kétszáz éve még tudták, mi a különbség az evés és a táplálkozás között. Tudták, mit kell tenni, ha megizzadnak, miért nem jó lakni itt, és miért jó ott, két utcával arrébb, mi a takarékosság, mit kell tudni az ártalmas férgekről – aki akart, hozzájuthatott ilyen ismeretekhez. Ma miért becsüli kevésbé az ember a testét és a lelkét, mint e régiek? Miféle „fejlődés” az ilyen?
Tudom, azt mondják majd: jó, jó, de az átlagéletkor mégis magasabb, mint akkor volt. Színigaz, de nézzenek körül, hányan élnek magukat vonszolva, betegen, hányan viselnek fáradt, reménytelen arcot? Ami meg a fejlődést illeti, ugyan megtanította-e az embert a mellét döngető tudomány arra, hogyan kell élni? Pontosabban: adott-e receptet arra, mint lehet boldog? Mert az aligha boldog, aki abban keres vigaszt, hogy pártzászlót lenget, felrobbantja magát vagy sírköveket borogat.
Még nincs késő visszaszerezni a tudást, amely a miénk volt, de kicsalták tőlünk, és amit helyette adtak a gazemberek, csak arra való, hogy sokak halálra dolgozzák magukat, és megtömjék a kevesek zsebét.

Október 2., vasárnap
Filmet mutattak Marguerite Durasról, a különös életű francia írónőről. Szó volt arról is, hogy A szerető írója riportokat készített egy lapnak, mutatták a beszélgetését egy női börtön vezetőjével. Duras egyik kérdése ez volt: „Sose gondolt arra, hogy kinyitja a kapukat, s azt mondja, menjetek?” Majd leestem a székről… Tavaly jártam Márianosztrán, de nem jutott eszembe hasonló. Miért? Mert én is börtönben éltem évtizedekig – országnyi börtönben. A gondolkodásomat zárták be, s a rácsok árnyéka, bár halványul, máig rajta van.

Október 5., szerda
Lementem a Dunához, mint mindig, ha valami bánt. A víz szürke volt, és ahol belenéztek a hegyek, gyászfekete. Tán azért láttam olyannak, mert a hófehér hajóra gondoltam. Itt úszott el a nyáron, tele volt kacagással, a dalokat is hallottam. Most csend van: a hajót Bősnél tűz emésztette el. Mindenkit kimentettek, egyedül az énekesnő égett benn. De hát miért ő? Sok kérdést hoz-visz a folyó: tíz ország partjára rakja le válaszait, más kérdés, értjük-e? Mint egy papírhajót, vízre raktam a magamét én is: várta-e az énekesnőt valaki lenn Bukarestben vagy bárhol, aki elismételte talán százszor is Eminescu versének refrénjét: „Ó, jössz-e már, ó jössz-e már?”