(mi az, ami van…)

Én nem tudom, büszke lehetek-e rá, hogy egy falusi öregember, aki negyvennyolc éve Magyar Nemzet-olvasó, nemrégiben azt mondta nekem: „Az a meglepő, hogy maga mindig azt írja, ami van.” Ez kétségkívül nagy dicséret. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy kiérdemelt.
Ugyanis valójában nem sok tudásom van arról, hogy mi van a világban, s még kevesebb arról, mi van bent az emberekben. Ezért igyekszem azt írni, amit látok, ami körülöttem történik, bár nem vagyok benne biztos, hogy a saját látásom által észlelt dolgok létezők. A létezés, elképzelésem szerint, maradandóságot jelent, s egyetlen dolgot hiszek minden fenntartás nélkül, hogy Isten az, aki van, a többi pedig az ő akaratából létezik. Aki nem hisz Istenben, az önmagát természetszerűen „nincsnek” tekinti, s tagadja mindazt, ami van.
Az öregember persze nem ilyen bonyolult dolgokra gondolt. Azt fejezte ki tömören és megkapóan, hogy ő maga és sokan mások úgy látják a világot, ahogy én, s nekem, szerintem, sikerült ezt a személyesnek tekinthető kapcsolatot kifejlesztenem és megőriznem. Ezek szerint mi az, ami van? Az alapkérdés ebben az értelemben, hogy például a politika létezik-e, a valóságot tükrözi-e, s ezt a tükrözést a média képes-e elénk vetíteni. Szerintem valóságidegen az egyik is, a másik is, tehát amikor például televíziót nézünk, vagy egy politikai elemzést olvasunk, kétszeres fénytörésnek esünk áldozatul.
De ha nem hiszünk sem ennek, sem annak, akkor honnan tudhatjuk meg azt, ami van?
A létező dolgokat általában arról ismerhetjük fel, hogy egyszerűek, természetesek, s külső képük semmiben nem különbözik attól, mint amit róluk elképzelünk. Nem kell önmaguk mellett ágálniuk, mert eleve bennünk vannak. Tapasztalati alapon győződtünk meg létezésükről és hozzájuk való viszonyunkról. Hisszük, hogy számunkra eme létezőkből az a jó, ami nem árt nekünk. Ami ismerős és kedvünkre van. Ami nem kelt bennünk lehangoltságot és félelmet. Van valami, amit az élet rendjének nevezhetünk, ez nem egyéb, mint szokások, hagyományok, értékek és érzelmek sokasága.
A probléma szerintem az Magyarországon, hogy az élet rendje sok évvel ezelőtt felborult, s helyébe egy mesterséges szokásrend lépett, amelyben az állam és a politika írta elő a helyes létmódot, s jelölt ki egy téveszmékkel kikövezett utat. És hiába mondta egykoron szegény jó Horn Gyula, hogy „rendbe kell tenni ezt az országot”, nem állt helyre a rend. Ami a legaggasztóbb: főleg az idősebb korosztály zavarodott meg világszemléletében s a vidékről a nagyvárosokba áramlott emberek népes serege. A politikai harc pedig éppen ezeknek az elbizonytalanodott embereknek a megnyeréséért folyik. S ebben a harcban az, „ami van”, nem sokat számít. Én úgy gondolom, hogy a szocializmus egy betegség volt, amit lassan jó volna már kihevernünk. S a gyógymód – ez könnyen belátható – nem lehet szocialista, az orvosok nem lehetnek szocialisták. Az ő gyógyítási kísérleteik eredményezik ugyanis az ország megosztottságát, a politikai küzdelem brutális voltát. Ha újabb négy évig ők „gyógyítanak”, elkövetkezhet az agónia.
Természetesen nem hiszem azt, hogy a szocialista politikusok gonoszak, s kárát akarják ennek az országnak. De emlékeznünk kell rá: ők mindig jót akartak. Gyurcsány például a lehető legjobbat akarja a népnek, s eközben a fuldoklót úszóbajnokként aposztrofálja. Nyugodtan elhihetjük: az nincs, amiről Gyurcsány beszél, az sincs, amiről a kampányok szólnak, s amit a tévéadók sulykolnak belénk. Az van, amit látunk magunk körül, s főleg az van, amit érzünk. S előbb-utóbb rá kell jönnünk, hogy az emberi boldogulásnak és boldogságnak alapfeltétele a jóindulat és a szeretet. Hogy mikor látjuk jónak és igaznak azt, ami van, én nem tudom…