Nyársirató

Minden ember szívének rejtett csücskében él egy emlékekből összerakosgatott nyár, amely független az épp aktuális időjárástól. Ha zord szelek fújnak, ha vicsorítóan hideg a tél, akkor is melegít a felidézése. Jó rágondolni, visszatekinteni a múltba. Az ifjúság ez a múlt. Napfényben fürdő utcák, vidám asztaltársaság, egy-egy kézfogás vagy valakinek a hangja.
Magányos kispad a parkban. Olykor még látom magamat is ott ülni, várok valakit. Mert az ember mindig vár valakit.
Nekem ez az illatos nyár egy várost jelent, ahol az újságírást kezdtem. Zombort. Fákkal szegélyzett körutaival, a régi, patinás megyeházával, a karmeliták kéttornyú templomával, a Vadászkürt nyüzsgő teraszával, a meghitt hangulatú színházzal, a Ferenc-csatorna strandjával, az Apatini úttal, amelynek kockakövein konflislovak patkói csattogtak.
Olykor behunyom a szemem, és visszaülök a Vadászkürt asztalához, ahol várnak rám a régi társak. Egyikük sem él már. Itt beszéltük meg az élet dolgait régi történeteket felidézve. Herceg János író a Tó mellett város című, Budapesten megjelent, Zomborról szóló regényéről mesélt kissé rekedtes hangján. Egy szobában dolgoztam vele a szerkesztőségben.
Leült mellénk a szerb Konyovics Milán neves festő is, aki néha előrántotta jegyzetfüzetét, és firkantott bele valamit. Nekem az a festménye tetszett a legjobban, amely egy öreg akácfa törzsének csonkját ábrázolta. Még holtában is a földbe kapaszkodva. Azt a címet adta neki: Bácska.
Közénk ült Kiss Lajos zeneszerző is, aki a bácskai népdalok összegyűjtésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Mindig dúdolgatott. És sört ivott. Csodaszép belgrádi lány volt a felesége.
Huszár Sándor, akit tréfásan a város koszorús költőjének neveztek, sosem ült közénk, állva ivott. Így búcsúzott a Bácskától halála előtt írt versében: „Köszönöm a szívembe gyilkolt késeket, köszönöm a szenvedéseket…”
Meghalt egy költő. Észre sem vették. Tízen ha voltunk a temetésén, csak a mamája siratta. Az a régi bácskai világ nem méltányolta az irodalmat. Inkább a duhajkodást, a virtust, a napokig tartó mulatozásokat. A híres Szemző família világa volt ez. Azt mesélik, hogy az öreg Szemző, a főispán még étkezés közben sem húzta le fehér kesztyűjét. Miközben cigányzene kísérte falatozását.
Ihaj, csuhaj! Talán sose halunk meg. Kell ehhez irodalom? Aki versírásra adta a fejét, az örökre eljegyezte magát a szegénységgel, a nélkülözéssel.
Fűszeres illatú nyár Zomborban, a szépasszonyok városában! Mayer Ani az Orgona utcából. Gerner Pöre, aki később a zágrábi nemzeti színház művésznője lett. Erg Baba. És a legszebb lány, aki megdobogtatta a város minden férfiújának a szívét: Makszimovics Béba. Suttogva adták egymás tudtára a hírt az emberek: Megjött a Béba Párizsból. Mert néha ott szórakozott. Nyitott Mercedesen járt. Fogalom volt. Már a neve is olyan hatású, akár a villanyáram. A férfiak nyújtogatták a nyakukat, benéztek a Párizsi utcába, hogy lássák.
Ő maga volt a nyár. A csendes muzsika. Az élet megfoghatatlan értelme. A hajnal és az alkonyat. Megjött Makszimovics Béba Párizsból!
Aztán a történelem közbeszólt. Megjöttek a magyar csapatok is 1941 áprilisában. Zengtek a harangok, a feltámadás napja volt. Új szenzációk: Deák Leó bácsi főispán lett, Magassy tanár úr felsőházi tag. Béba férjhez ment, és Budapestre költözött. Az elmúlt években egyszer jártam nála Pasaréten. Idős, ősz asszony emlékezett a régi városra, a régi nyárra.
Azért jutott ez most eszembe, mert a napokban gyászjelentést hozott a posta. Béba haláláról értesített. Néztem, néztem a gyászkeretes papirost, aztán nekidöntöttem homlokomat a hideg ablaküvegnek. Hát a legendák is szertefoszlanak egyszer? Komor felhők tornyosulnak Zombor fölött. Vagy csak képzelődöm, a káprázat játszik az ifjúság emlékeivel, és nem is volt nyár?
Nem megyek el a temetésre. Csak megsiratom, mint az elszállt ifjúságot. A nyarat…