„Nyugaton a helyzet változatlan”

A mi Trianonban történt, az nem csak igazságtalan, de feldolgozhatatlan és elfogadhatatlan is. Nyolcvanöt évvel ezelőtt középszerű, főfoglalkozású történelmi bűnözők olyan döntést hoztak, amelyet sem megindokolni, sem megmagyarázni nem lehet. Azóta a magyar nemzetről beszélni akaratlanul is egyenlő a fennálló határok elutasításával, hiszen a nemzet egy részét erőszakkal elszakították a magyarok érzelmi-kulturális és történelmi közösségétől. Szégyenletes, hogy a kettős állampolgárságról 2004. december 5-én megtartott népszavazás előtt az MSZP és az SZDSZ a magyar nemzet egységesülése ellen buzdított. Gyurcsány Ferenc, Eörsi Mátyás és társaik nemzetárulókká lettek. Hiába tiltakoznak.
Az alábbiakban kísérletet teszünk arra, hogy bemutassuk: melyik az az angolszász nyelvterületen fellelhető néhány angol nyelvű könyv, amelyből a leendő történelemtanárok, politikusok, újságírók, közírók, jogászok tájékozódhatnak.
Egy történelmi esemény jelentőségének felismerését, megértését és megítélését döntő módon befolyásolja a rendelkezésünkre álló ismeretanyag. Lényeges kérdés, hogy léteznek-e a tájékozódást segítő dokumentumok, elemzések és leírások. Fellelhetőek-e autentikus források?
Nemzeti örökségünk felderítéséhez hozzátartozik az is, hogy nyolcvanöt év után ne a mások véleményét visszhangozzuk arról, hogy mi történt Trianonban, hanem próbáljunk meg tájékozódni.
Sajnos Illyés Gyulának igaza volt, amikor Hírünk a világban című vitairatában így fogalmazott: „… benyomás, hallomás, indulat után ítéltek, maguk sem tagadták”. Ez az „ítélkezés” válasz volt az állítólagos „többségi lakosság feletti önkényuralomra” és az „erőszakos magyarosításra”.
A nyugati történelemkönyvekből a Trianonban történteket nyolcvanöt év után sem lehet összefüggéseikben megérteni. A nyugati történelmi források a legtöbb esetben le sem írják a Trianon szót, ehelyett körülírják az eseményeket. Az alapműveknek számító nyugati történelmi munkákból nehezen és csak hosszas keresgélés után állapítható meg az akaratuk ellenére az utódállamok fennhatósága alá került magyarok nagy száma.
A különben igen tisztán és világosan fogalmazó angol nyelvű történészek a trianoni békediktátum kérdésében olyan felületesen és homályosan fogalmaznak, hogy az olvasó előzetes ismeretek vagy közvetlen tapasztalatok nélkül képtelen megérteni, mi is történt a magyarokkal Trianonban.
Ezek után vegyük sorra a konkrét műveket.


R. R. Palmer, Lloyd S. Kramer, Joel G. Colton
A History of the Modern World
(Alfred a Knopf Inc., ISBN 0375413987)
A könyv alapműnek számít, és a legtöbb helyen középiskolai tankönyv is. Az amerikai és kanadai középiskolákban ennek alapján tanítják a történelmet. A nyugati világ mai elitjének a történelemszemléletét is ennek a – ma már kilencedik kiadást megért – műnek a szellemisége határozza meg. Nézzük, mit tanítanak nyugaton a magyarokról, és hogyan viszonyulnak ezek az ismeretek a történelmi tényekhez!
A majdnem ezeroldalas könyv csaknem négyszáz oldalon tárgyalja az első és második világháború eseményeit. Ennek az alapműnek a névmutatójában egyetlen bejegyzés van Trianonról, amely így szól: „Trianon, Treaty of (1919) (tree-a-noN’), 681. o.” A könyv első és ötödik kiadása között eltelt huszonnyolc év. Kezdetnek jó lenne legalább az évszámban megegyezni.
Az említett 681. oldalon egy mondatba sűrítve ez áll: 1919-ben a szövetségesek öt békeszerződést írtak alá, amelyeket egy-egy párizsi külvárosról neveztek el – az Ausztriával kötött szerződést Saint-Germainről, a Magyarországról szólót Trianonról, a Bulgáriáról szólót Neuillyről, a Törökországgal (1920) kötött szerződést Sevres-ről nevezték el, s a németekkel kötött legfontosabb szerződést versailles-i szerződésnek nevezték.
A Hungary címszó alatt az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig mindössze egy bejegyzés van, amely az általános szavazati jog hiányát kifogásolja az első világháború előtti Magyarországon. A szerző Svájcot és Belgiumot említi követendő példaként, és megjegyzi, hogy a magyarok (Magyars) azért akadályozták meg az általános szavazati jog bevezetését, mert féltek, hogy a szlávokkal szemben elveszítik Magyarországon meglévő többségüket. A fenti kijelentés nem tér ki Belga Kongó lakosainak polgárjogaira, és nem említi azt sem, hogy az első világháborút megelőzően az angol birodalom indiai alattvalóinak száz- meg százmilliói vajon szavazhattak-e az angol parlamenti választásokon. Arról sem esik szó, hogy az A History of the Modern World első kiadásának idején, 1950-ben az afroamerikaiak utazhattak e ugyanazon a villamoson, amelyen a fehérek. A nemzetiségekkel kapcsolatban azt olvashatjuk, hogy az első világháború előtt a szerbeknek, a szlovákoknak és a horvátoknak nem volt nemzeti elitjük: ezzel csak a magyarok rendelkeztek. A kiegyezéssel kapcsolatban mindössze annyit említenek, hogy 1848–1849 után már csak egy maroknyi radikális álmodott egy teljesen független Magyarországról (522. o.).
A könyv hangsúlyozza, hogy az első világháborút követő békeszerződés a népek önrendelkezési jogának elveire épült, de azt nem említi, hogy öszszesen hány magyar került akarata ellenére más országok fennhatósága alá.
A kötet szerint magyarok lakta területeket csak Csehszlovákiához csatoltak. A Jugoszláviához – illetve az akkori nevén a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz – csatolt több mint félmillió magyart a könyv sehol sem említi. A Romániához csatolt területeken a könyv szerint „transzszilvánok” (Transylvanians) éltek, akik lényegében románok (523. o.). A fenti állítás bizonyítására a szöveg egy térképre utal (433. o.), amelyik szerint egész Romániában a román nyelvet beszélik. Tehát a „transzszilvánok” azért románok, mert a térkép tanúsága szerint románul beszélnek… Rejtély, hogy ez a felületességgel párosult ostobaság vajon hogyan egyeztethető össze a történettudománytól elvárható minimális követelményekkel!


Paul Kennedy
The Rise and fall of the Great Powers
(Fontana Press, 1989, ISBN 0006860524)
Ez a 692 oldalas nemzetközi sikerkönyv Trianon nevű címszót nem tartalmaz. A trianoni békediktátum igazolását a szerző a szokásos közhelyek ismétlésével végzi el: erőszakos magyarosítás, a magyarok különleges státusának mindenáron való megőrzése, a nemzetiségek elnyomása, a magyar nyelv erőszakos terjesztése.
Paul Kennedy a szokványos magyarellenes közhelyek ismétlésén kívül semmi mást nem mond a magyarokról. Nem említi, hogy az 1867-es kiegyezés annak a belátásnak volt egyik következménye, hogy a magyarokat függetlenségi harcaikban az európai nagyhatalmak soha nem támogatták.
Paul Kennedy világsikert aratott könyve alapján a magyar nemzetet a nemzetiségeket elnyomó uralkodó osztály képezte. A szerző szerint magyar nép nem létezett. A népet a szerb, a szlovák és a román nemzetiségek alkották. Paul Kennedy még a Monarchia hadseregének gyengüléséért, valamint a horvát tisztikar hagyományosan odaadó magatartásának a hanyatlásáért is a magyarokat okolja (280. o.).
A szerző a Trianon utáni Csonka-Magyarországot szintén az „új” nemzetállamok közé sorolja, de az elcsatolt magyarlakta területekkel megnövekedett – most már számottevő magyar kisebbséggel rendelkező – Romániát, Jugoszláviát és Csehszlovákiát is az újonnan megalakult nemzetállamok közé sorolja. (Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság elnevezése önmagában is ellentmond annak, hogy homogén nemzetállamokról lenne szó.) Az utódállamoknak nemzetállamokká való minősítésével a trianoni békediktátum egyszerűen nem létezővé tette a határon túli magyarokat: azok csehszlovákok, románok, jugoszlávok lettek. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság Jugoszláviává alakulása, majd teljes szétesése, valamint Csehszlovákia későbbi felbomlása világosan mutatja ennek a minősítésnek a történelmietlenségét és értelmetlenségét.


Enciklopédiák
A Columbia Encyclopedia 2001–2005-ös kiadása 251 szóban ismerteti a Trianonhoz kapcsolódó eseményeket. Megtudjuk, hogy a szerződést a Nagy(?)-Trianon palotában írták alá: az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország viszont nem volt az aláírók között. Tényként közlik, hogy Magyarország elvesztette lakosságának kétharmadát és „majdnem minden olyan területet, ahol a lakosság nem volt színtiszta magyar”. Az Encyclopedia szerint a trianoni békeszerződést követően szinte azonnal megkezdődött a békeszerződés felülvizsgálatára irányuló magyar agitáció, amelyet a Romániába, Csehszlovákiába és Jugoszláviába „áttelepített” (transferred) hárommillió magyar nagy része támogatott. A szóhasználat önmagáért beszél: áttelepítetteknek minősíti az ezer éve egy helyen élő őslakosokat!


David Fromkin
Europe’s Last Summer
– Who Started the Great war in 1914?
(Vintage Books, New York, 2005, ISBN 037572575)
David Fromkin a bostoni egyetem tanára. Könyve – Az Európa utolsó nyara – Ki kezdte a nagy háborút 1914-ben? címmel – 2005 tavaszán jelent meg. A kötet a szerző állítása szerint a legújabb kutatások eredményeire épül, amelyek lehetővé teszik az első világháborúval kapcsolatos korábbi megállapítások felülvizsgálását. Fromkin könyve jórészt Fritz Fischer kutatásainak módszereire és eredményeire épül. A könyv jó stílusban és izgalmas történetek formájában ismerteti az eseményeket. A magyarok szerepéről azonban semmi újat nem mond. Elismétli, hogy a magyar kisebbség nyomta el a többségben lévő szlávokat, de azt is megtudhatjuk a könyvből, hogy ha az angolok nem lépnek be az első világháborúba az elnyomott szlávok védelmében, akkor 1914 nyarán az angol csapatok az írek szabadságmozgalmának a letörésében vettek volna részt. Vagyis az írek megleckéztetése a népelnyomó Osztrák–Magyar Monarchia elleni harc miatt maradt el.
Fromkin megállapítja, hogy Szerbia részben felelős (partially culpable) a történtekért, mert befogadta és talán támogatta is a terrorista csoportokat. A trónörökös elleni merényletet Szerbiából irányították, ráadásul a szerb nép jelentős része örült a trónörökös meggyilkolásának. A szerző szerint az első világháború előtti Balkánon törvénytelenség uralkodott, s a balkáni államokat, beleértve Szerbiát is, a kormányozhatatlanság jellemezte, ahol a rendőri felügyelet is megvalósíthatatlannak bizonyult. „A térség bűnözők menhelye, gerillaharcok, vérbosszú, merényletek és tömeggyilkosságok helyszíne, az emberiség által ismert erőszak és vérontás színtere volt.”
Fromkin nem ért egyet azzal, hogy a trónörökös meggyilkolása miatt ultimátumot kellett volna intézni Szerbiához. Ettől függetlenül megállapítja, hogy a szerb hadsereg magas rangú tisztjei az ország vezető politikusainak tudtával és hozzájárulásával vettek részt a merénylők felkészítésében, valamint a merénylet megszervezésében. A szerző szerint mindez azonban mégsem tekinthető állami támogatásnak, mert nincs egyetlen hivatalos dokumentum sem, amelyik egy ilyen állami döntésről tanúskodna. Megdöbbentő a bostoni egyetem tanárának naivitása, hiszen teljesen nyilvánvaló: ilyen kompromittáló dokumentumot egyetlen kormány – de még egy kezdő bűnszövetkezet – sem hagy maga után.
Ugyanakkor Fromkin megállapítja, hogy sem az osztrák, sem a magyar nép nem hibáztatható a háború kitöréséért, mindössze az osztrák, illetve a magyar vezető réteg egy csoportját (governing cliques) terheli a felelősség.
Fromkin szerint 1914-ben két külön háborúról volt szó. Az Osztrák–Magyar Monarchia a Szerbia elleni háborút egyértelműen elvesztette, és ennek ma nem is lenne semmi jelentősége. Fromkin könyvének fő mondanivalója, hogy az első világháborút Németország kezdte. Trianon azonban nem a Monarchia és Szerbia közötti háború következménye, hanem a Németország által kezdeményezett totális háború végkimeneteléhez kapcsolódik. A fenti megállapítások egyértelműen cáfolják azt a Magyarországon a mai napig is érvényben lévő, gyakran hangoztatott liberális álláspontot, amely szerint „Magyarország egy igazságtalan háborút kezdett, és ennek következtében igazságtalan békét kellett kötnie”. Ebből pedig azt a következtetést vonják le, hogy a magyar „bűnös nép”, és megérdemelte Trianont. David Fromkin ezzel ellentétben egyértelműen kimondja, hogy a magyar nép nem hibáztatható az első világháborúért, és érveléséből az is leszűrhető, hogy Trianon nem az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia közötti háború következménye. Elgondolkodtató, hogy a magyar balliberális értelmiség képviselői még ma is kevesebb hajlandóságot mutatnak Trianon tényleges okainak feltárása iránt, mint az egykor ellenünk harcoló hatalmak egyes történészei.
Fromkin szerint a háborút nem is az imperializmus idézte elő, hanem fordítva: a háború teremtette meg az imperialista érdekeket. Következtetése: „Amit a harcoló felek a béketárgyalásokon követeltek, annak nagyon kevés köze volt ahhoz, ami miatt eredetileg háborúba léptek” (278. o.). Ebből az következik, hogy Magyarországot nem az elnyomott népek felszabadítása érdekében darabolták fel, hanem a háború folyamán kialakult imperialista érdekek miatt fosztották meg természeti kincseitől. Ebben a folyamatban a magyar nemzet jelentős része akaratán kívül más országok fennhatósága alá került, amellyel a mai napig sem a trianoni nagyhatalmak, sem az utódállamok nem igazán tudnak mit kezdeni.
Trianon örökségével, illetve annak máig ható következményeivel még sokáig együtt kell élnünk, mert a szétszakítottság okozta sebek kezelésére a rendszerváltoztatás utáni politikai elit egésze is képtelennek mutatkozott.