Nyúlcipő

Kedveskedő érdektelenség, unalmas gesztusok, közhelyek, teljes nézetazonosság – így összegezhetnénk Gyurcsány Ferenc tegnapi találkozóját Bush elnökkel. A Fehér Házban a vendéglátó futócipőt és melegítőruhát adott ajándékba a magyar miniszterelnöknek, aki egy kürttel (!) viszonozta a figyelmességet. Jópofa. Arról fogalmam sincs, mihez kezd Bush a kürttel, bár Lehel történetének tragikus végkimenetelét felidézve talán valami mással kellett volna kedveskedni. Gyurcsány viszont nem járt rosszul, eldobhatja a régi mackónadrágot, végre márkás felszerelésben pózolhat a reggeli futásain spontán módon felbukkanó fotósoknak. Arra persze kevesen számítottunk, hogy éppen Bush elnök nyújtja át a nyúlcipőt Gyurcsány Ferencnek, de miután a nemzetközi helyzet egyre fokozódik, bármi megtörténhet.
Mindezek után joggal vetődik fel: miért is világraszóló, de legalábbis Magyarországot megrengető eset, ha Gyurcsány Ferenc találkozik Bush elnökkel? Időnként tárgyalni az amerikai elnökkel teljesen szokványos, magától értetődő tevékenység, hiszen az Egyesült Államok politikai és stratégiai szövetségesünk, s a két ország viszonyában régóta állandóság tapasztalható. Fél évvel a magyarországi parlamenti választások előtt a szocialista–liberális kormány számára azonban minden nemzetközi esemény felértékelődik. A jelenlegi miniszterelnök egész eddigi politikai pályája folyamatos píárépítkezés, és ebbe – látszólag – nagyszerűen illik a Bush elnök megnyugtató közelségében eltöltött kurta órácska. Csakhogy a diadalittas politikai kommunikációt jócskán beárnyékolja az a tény, hogy a Bush–Gyurcsány kézfogást kis híján egy éven át készítették elő, ami még a mai világban sem csekélység, és sokat elárul az állítólag oly kiváló érdekérvényesítő képességről.
Hogy az amerikaiak mit gondolnak Gyurcsány Ferencről, az voltaképpen mellékes. Jól emlékszünk, hogy Bush elnök nemrégiben „erős vezetőnek” nevezte a társaságában időző Medgyessy Pétert. Bár mi, magyarok alighanem más képességeiről őrizzük meg emlékezetünkben az eltávolított miniszterelnök emlékét, az udvarias jelzőknél sokkal fontosabb, miről esett érdemi szó az Egyesült Államokban. A jelek szerint Gyurcsány Ferenc mindig annak kedvez, aki éppen vendégül látja. Kínában – az unió egységes álláspontjával szembehelyezkedve – vízummentességet ígért az ázsiai ország százmillióinak, most pedig alaposan eláztatta az Európai Uniót a George Washington Egyetemen tartott előadásában. A miniszterelnök szerint javítani kell a döntéshozatal mechanizmusát, és gondnak nevezte, hogy az emberek elidegenedtek az Európai Uniótól, sőt a legtöbb ember nem érzi az uniós tagság előnyét a mindennapi életben.
Mondja mindezt az a Gyurcsány Ferenc, aki, ha rápirítanak, pisszenni sem mer Brüsszelben és Strasbourgban. Aki – az álláspontját visszhangzó honi sajtó nagy részével egyetemben – nem pusztán ellenvéleménynek, hanem tőrőlmetszett faragatlanságnak tartja, ha bárki megkérdőjelezi az uniós tagságunk óta elért „eredményeket”. Gyurcsány Ferenc azonban rögvest más arcát mutatja, ha átkel a tengerentúlra, és nem európai közönség előtt szónokol. Akkor elemi erővel tör fel belőle a populizmus, amellyel mostanában éppen ő riogatja a hazai közvéleményt. Ez a fajta teljesen következetlen, rögtönzött, a vélt pillanatnyi bravúroknak élő külpolitikai magatartás – amelynek beszédes példája a szaúdi labdarúgókkal való poénkodás – soha nem látott mértékben leronthatja hazánk maradék tekintélyét a nagyvilágban.
Ezzel egyidejűleg sok fontos ügyről nem esett szó Washingtonban. A vízumkönnyítésről is például csak annyi, hogy Bush elnök majd személyesen győzi meg a kongresszust, mert a barátokat segíteni kell, és egyébként a lengyelekhez hasonlóan a magyarok is megérdemelnék, és így tovább. Szóval semmi konkrétum, aligha várható bármiféle elmozdulás. Persze Gyurcsány miniszterelnök nem azért utazott Washingtonba, hogy holmi vízumügyekről értekezzen élete nagy pillanataiban. Szemmel látható, hogy a belső MSZP-puccsal a hatalomba avanzsált Gyurcsánynak és láthatatlan miniszterének, Somogyi Ferencnek még annyi tekintélye és mozgástere sincs, mint az elődöknek, a Medgyessy– Kovács kettősnek. A hathatós nemzetpolitikát illetően jócskán tanulhatna a hozzá hasonlóan posztkommunista (bár micsoda különbség!) lengyel elnöktől, hiszen Aleksander Kwasniewskit láthatóan nem feszélyezte George Bush jelenléte, amikor a kamerák kereszttüzében, élő adásban szóba hozta a lengyeleket (is) sújtó vízumrendeletet.
Lassan hozzászokunk, hogy idestova nincs magyar diplomáciai esemény elhallgatott ügyek nélkül. Washingtonban a tárgyalásokon kívül is akadtak „különös” esetek. Helyi idő szerint csütörtök délután az amerikai fővárosban autóbalesetet szenvedett Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, miután a magyar kormánydelegációt szállító konvoj egyik autója megcsúszott, és összeütközött egy szembejövő gépkocsival. A miniszter sérülése nem súlyos, a történteket vizsgálják az amerikai hatóságok. Akárcsak az Irakban lelőtt győri egyetemista és a cunami magyar eltűntjeinek ügyében, ezúttal is hosszas hallgatás, majd riadt magyarázkodás követte a történteket. A Honvédelmi Minisztérium csak fél nappal a baleset után erősítette meg az MTI értesülését. Vajon mivel töltötték a hosszú órákat a magyar delegáció tagjai, valamint a jelenlévő tudósítók, akiknek munkaköri kötelességük lett volna a történtek haladéktalan feldolgozása és közvélemény elé tárása? Mert hogy ez volna a magától értetődő egy normálisan működő demokráciában, arról lassan már szót sem érdemes vesztegetni a morálisan hanyatló Magyarországon.