Rendhagyó életút címmel jelent meg a bázeli székhelyű Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában Sneé Péter Luka Lászlóval készített életútinterjúja. Hetven esztendő története, benne hitehagyás, csalódás, börtön, menekülés és talpra állás. És végül, de nem utolsósorban az a máig tartó hit vagy talán illúzió, hogy a magyar értelmiség – pártállástól függetlenül – értelmes párbeszédet képes folytatni közös dolgainkról. Ebből a meggyőződésből született meg 1977-ben – az ötvenhatos forradalom 21. évfordulójára – a Dies Academicus Hungaricus Genevensis, amelyet Luka László egyszeri értelmiségi találkozónak szánt, végül máig tartó sorozat lett belőle. Hol kisebb, hol nagyobb lendülettel, a rendszerváltoztatás óta már Budapesten is találkozik egymással emigráció és hazai értelmiség, immáron azzal a szándékkal is, hogy a párbeszéd fonalát átadják a fiataloknak.
– A Dies annak a felismerésnek a gyermeke – mondja Luka László –, hogy nem élhetünk előítéletekkel. Még 1976-ban, a forradalom huszadik évfordulóján meghívtak a svájci televízióba egy kerekasztal-beszélgetésre, amelyen ott volt Kende Péter és Molnár Miklós is. Tudtam róluk, hogy kommunista emigránsok. Korábban nem találkoztunk, mert úgy éreztem, nekem velük nem lehet közös dolgom. A műsorban főként ők beszéltek, én a forradalom alatt ugyanis börtönben voltam. Meglepett, milyen élesen támadják Kádárt és a szocialista rezsimet. Kritikájuk erősebb volt, mint amit én valaha is megfogalmaztam, és egykori kommunista hitük miatt hitelesebben is hangzott. Én viszont elrestelltem magam addigi tartózkodásom miatt, és arra gondoltam, a két tábornak, jobb- és baloldalnak találkoznia és beszélgetnie kellene. Ez lett a Dies, amelynek első rendezvényére százharmincan érkeztek a világ minden tájáról, és amelyből eredeti szándékom ellenére sorozat, majdhogynem intézmény lett.
– A Dies 1990-ben költözött haza először, és azóta több találkozót is tartott Budapesten, de Genfben is vannak rendezvényei. Vajon bekapcsolta-e az emigrációt a hazai közéletbe? Segítette-e a párbeszédet, a közeledést?
– Meggyőződésem, hogy a rendszerváltoztatás utáni egyik magyar kormány sem használta ki az emigráció kapcsolataiban, ismereteiben és tehetségében rejlő lehetőségeket. Erősebb volt a gyanakvás, az irigység az emberekben, hiszen az emigránsok közül sokan sikeres emberként tértek haza. S ha volt is közöttük, akit csak az üzleti haszon érdekelt, akadtak olyanok is szép számmal, akik segíteni tudtak volna, ha kérdezik és meghallgatják őket. Kárász Artúr közgazdász a Világbank európai igazgatója volt, nagy tekintélyű és tapasztalatú ember, aki Bolívia gazdaságát állította talpra. Talán Magyarországon is segíthetett volna. De meg lehetett volna hallgatni minket, orvosokat is, akik az életünket privatizált egészségügyben éltük le, így tudjuk, hol hogyan működik. Vagy esetleg kerülhetett volna a Honvédelmi Minisztériumba olyan katonatiszt, aki korábban a NATO-ban szerzett tapasztalatokat.
– A politikusok talán azt gondolták: az emigránsok egész életükben jól éltek. Most nekünk járnak a javak, a posztok. Valóban olyan jó az emigránslét?
– Vannak, akik valóban csak a jobb élet reményében hagyták el az országot, de sokan a bitófa elől menekültek. Nekem sem volt más utam, hiszen húszévesen egy gyermekes összeesküvésterv miatt államellenes szervezkedés vádjával kerültem börtönbe, a forradalmat is ott töltöttem, majd a forradalmárok botcsinálta gyűjtőfogház-parancsnokaként és a politikai elítéltek szabadítójaként bizonyosan halálbüntetést róttak volna ki rám. Kétségkívül nagy szerencsénk volt nekünk, diákoknak, hogy Svájcba kerültünk, mert a svájciak elismerésük és megbecsülésük jeleként 650 magyar egyetemistának adtak ösztöndíjat, miközben a sajátjaiknak nem. Értékelték egy, a sajátjukhoz hasonlóan kis ország fiainak harcát a függetlenség megteremtéséért. Az emigráció nyilvánvalóan annak könnyebb, akinek gyengébbek a gyökerei. Oplatka András újságíró tizennégy évesen hagyta el Magyarországot, de ma is hibátlanul beszéli az anyanyelvét, mert erősek voltak a kötődései. Ugyanakkor a magyarok az emigrációban nagyon összetartanak, és bíznak egymásban. Még Amerikában is kikeresem a telefonkönyvből a magyar nevű autószerelőt, mert úgy gondolom: ha mást át is vág, egy honfitársát biztosan nem. Amerikában kaptam meg – mivel öt perc alatt sikerült két főorvosi állást szereznem egy magyar kórházigazgatónál –, hogy: neked könnyű, mert te magyar vagy.
– Itthon ez miért nem működik?
– Talán mert túl sok a magyar.
– Milyennek látja egyszerre kívülről és belülről a magyar demokrácia állapotát?
– Számomra csalódás volt, hogy az ország nem tudta megvédeni az érdekeit. Új politikai hatalom és vele új elit épül és gazdagodik. A többség azonban rossz gazdasági helyzetben él, és nehéz nyomorogva élni a szabadság lehetőségével. Míg én egy pszichoterápiás óráért kétszáz forintot kapok, az itteni kolléga tízet. Pedig neki is épp annyiba kerül a repülőjegy vagy a benzin, mint nekem.
– És mennyit változott a világ a pszichoterapeuta szemszögéből nézve? Megmaradtak-e az ősi életproblémák, vagy újak léptek a helyükbe?
– Látványos az elpuhulás, az elkényelmesedés, ami az elvált vagy túlságosan elfoglalt szülők örökös lelkiismeret-furdalásából származó oktalan kényeztetés eredménye. Nem gondolnak arra, hogy miközben a gyermeket kényeztetik, tönkre is teszik. A svájci annak idején igen spórolós nép volt, akkor sem pazarolt, ha megtehette. Azt mondták, egy svájci akkor vesz biciklit, ha már helikoptert vehetne. Ez az 1945 előtt szegény ország a háború után a bankrendszerből meggazdagodott, s nemcsak a jólét tört rá, de a vallások is összeomlottak. Megszűnt az erkölcsi különbség jó és rossz között. A fiatalok a vallás diktálta önmegtartóztatás és a szexuális szabadság közül ez utóbbit választották. A legtöbb páciensem ma húsz–harminc közötti, akik párkapcsolati problémáikat hozzák el. Huszonöt évig egyetlen homoszexuális páciensem sem volt, ma többen vannak, mint a nők. Nekik is a kapcsolataikkal vannak gondjaik. A világ egyre jobban rá van szorulva a pszichoterápiára. Amikor 1970-ben kiváltottam Genfben a praxist, a harmincadik orvos voltam, ma 290-en rendelünk, és mindegyikünk megél. A legöregebb genfi pszichiáter mesélte nekem, hogy amikor 1937-ben elkezdett dolgozni, az övé volt a harmadik rendelő a városban. A kollégája pedig azt kérdezte: nem leszünk mi túl sokan?
origo.hu
Egyre gyanúsabbak a körülmények az óvodából eltűnt gyermek ügyében – vajon ki lehet a felelős?
