Kényes és nyomasztó téma a németek számára a passzív eutanázia. Adolf Hitler 1939. szeptember 1-jén levelet intézett Bouhler birodalmi vezetőhöz és orvos beosztottjához, doktor Brandthoz. A vezér utasítása szerint a címzettek kötelesek név szerint megnevezett orvosokat olyan hatáskörrel felruházni, hogy azok az emberi mérlegelés szerint gyógyíthatatlan betegeket, állapotuk legalaposabb megítélése mellett, „kegyes halálban” (Gnadentod) részesíthessenek. Ezzel megkezdődött a nemzetiszocialisták által használhatatlannak minősített életek legális kioltása.
Minden olyan kezdeményezés, amely a hitleri őrület leghalványabb emlékét idézi, mindeddig határozott elutasításra talált a német törvényhozásban. Az alsó-szászországi tartományi fővárosban berendezett képviselet azonban újabb kihívást jelent. Azonnal megszületett az egyházak, az orvosi érdekképviseletek, a politikai pártok és a jogi testületek tiltakozása. A „kegyes halál” elleni mostani küzdelem azonban kemény diónak ígérkezik, ugyanis jogilag teljesen legális az iroda működése – mindössze tanácsadással és kapcsolatteremtéssel foglalkozik. „Németországban évek óta folyik és szerintem rossz irányban halad a vita az aktív és a passzív halál támogatásáról. A kirendeltségnek az a feladata, hogy helyes irányba vezesse az orvosi felügyelet mellett történő öngyilkossággal kapcsolatos eszmecserét!” – hangoztatja a zürichi székhelyű Dignitast 1998-ban megalapító Ludwig Amadeus Minelli, a szervezet főtitkára. Azóta 453 személy lépett ki az élők sorából. A főtitkár a szempontok megváltoztatását szorgalmazza annak érdekében, hogy a tanácsadást ne lehessen tiltott lépésnek minősíteni. Az ő megfogalmazásában: „Az öngyilkosság nagyszerű alkalom, hogy lehetőséget nyújtson a kilátástalanná vált helyzet megoldására. Megelőző tanácsadásra viszont szükség van.” Szerinte ha nem sikerül megoldást találni az élet javára, akkor a tanácsadó szerv igazolásával lehetőséget kell nyújtani a gyógyszertárakban megvásárolható, halált eredményező preparátum beszerzésére. „Az európai emberjogi konvenció jogot biztosít arra, hogy bárki véget vethessen életének. Hivatali úton e lépés megtilthatatlan!” – vélekedik Minelli, aki ügyvédként jól tudja, hogy a német büntető törvénykönyvben nincs olyan paragrafus, amely tiltaná a halált okozó gyógyszer rendelkezésre bocsátását. Csak az aktív eutanázia büntethető, vagyis ha az orvos eleget tesz a beteg kívánságának, és méreginjekcióval vet véget szenvedésének.
Svájcban a beteg maga veszi be az orvosi receptre beszerzett gyógyszert. A nátrium-pentobarbital hatására néhány percen belül fájdalommentesen, örökre elalszik. Zürichben a Dignitas egyik munkatársa mellette marad, azonban hasonló gyakorlatra Németországban már csak azért sem kerülhetne sor, mert a törvény szerint a jelen lévő személynek kötelessége a segítségnyújtás. Büntethető, ha ennek nem tesz eleget.
A „kegyes halált” garantáló szervezetbe belépő személyek száz svájci frankot (hetvenhat eurót) fizetnek felvételi díjként, évi tagdíjuk összege a jövedelmük után igazodik, de minimálisan ötven frankot (harmincnyolc eurót) tesz ki. Önkéntes adományokat szívesen elfogadnak, az eddigi legmagasabb felajánlás húszezer euróra rúgott. A „halál asszisztensei” nem kapnak pénzt, jelenlétüket azonban külön számlázzák, és a bevételt a szervezet adminisztratív költségeire fordítják. A Dignitas jelenleg négyezer-nyolcszáz tagot számlál, ezek egyharmada német.
Minelli egyébként misszionáriusi munkának tartja németországi kezdeményezését: „El akarom érni, hogy senkinek se kelljen elhagynia lakhelyét kizárólag azért, mert életének méltóságteljes körülmények között akar véget vetni!” Az érdeklődök a Hannoverben működő irodán keresztül információs anyaghoz juthatnak, és beléphetnek a Dignitasba. Amennyiben elszánták magukat az öngyilkosságra, elhatározásuk okát – orvosi diagnózist mellékelve – közlik a zürichi központtal, amely saját szakértőjével felülvizsgáltatja a diagnózist, és az eredménytől függően az általa kitöltött recepttel ad engedélyt a „kegyes halálra”.
Az ügy németországi pártolói az önrendelkezés jogára hivatkoznak, a politikusok pedig a különböző vélemények malomkövei között őrlődnek. Klaus Kutzer, a szövetségi törvényszék volt elnöke tétlenséggel vádolta a szociáldemokrata–zöld kormányt, amiért nem volt képes szabályozni a polgárok és az orvosok felelősségét e létfontosságú ügyben. „Tarthatatlan állapot, hogy mindeddig nem született olyan jogi paragrafus, amely félreérthetetlenül definiálná az aktív és a passzív eutanázia fogalmát” – hangoztatta Kutzer, aki az igazságügyi minisztérium megbízásából kidolgozta az ezzel kapcsolatos törvényjavaslatot.
Váratlan véleménnyel lepte meg a kereszténydemokratákat Roger Kusch, Hamburg igazságügyi szenátora. Ő az első neves CDU-politikus, aki kiállt a „kegyes halál” mellett azzal az indokkal, hogy a polgárok az eddigi törvény liberalizálását akarják. „Ha nem folytatható az élet méltó körülmények között, akkor tiszteletet érdemel az a komolyan gondolt kívánság, hogy befejeződjön” – hangoztatta Kusch, és olyan vallásos magyarázattal egészítette ki állásfoglalását, amelyet sokan provokációnak tekintenek: „Isten – akiben én hiszek – nem akarhatja, hogy a gyógyíthatatlan és reménytelenné vált beteg – teherbírását túllépve – szenvedjen. Megszabadítása felebaráti szeretetnek számít.” A testvérpárt, a bajor CSU válasza: „A humánus társadalom számára szegénységi bizonyítványt jelentene a segédlettel végrehajtott öngyilkosság.”
Az egyházak elutasítása a Szentírásra támaszkodik: közülünk senki sem él önmagának, senki sem hal meg önmagának, és nem rendelkezik szabadon az életével. A hívő ember nem követhet el öngyilkosságot, mert ugyan a saját élete, de mégsem az övé, hanem az Istené. Az egészségügyi szervezetek – az orvosok etikai tanácsa, az irgalmas rendek, az idősotthonok szövetsége – elsődlegesen a tünetenyhítő terápiák fokozott alkalmazása mellett törnek lándzsát. A halállal szembenéző betegnek a fájdalmat enyhítő orvosi támogatásra, testi és lelki ellátásra van szüksége, s ezt be kell illeszteni a kórházak, továbbá a szociális otthonok feladatkörébe – hangoztatja Eugen Brysch, a német szociális otthonokat összefogó szervezet ügyvezető elnöke. „A tünetenyhítő terápia, valamint az idősotthonok szolgáltatásainak fejlesztése sokkal fontosabb, mint az önkézzel elkövetett gyors halál propagálása!” – jelentette ki Hermann Barth, a Nemzeti Etikai Tanács tagja.
A hannoveri képviselet megnyitása után mindössze két nappal az ügy által keltett hullámok elérték a politika legfelső szintjeit. „A veszély abban a profi módon csomagolt kínálatban rejlik, amely a halálból üzletet csinál!” – mondotta Brigitte Zypries szövetségi igazságügy-miniszter. A tartományi tárca bejelentette, megvizsgálja, büntethető-e az iroda működése. „A szervezet működését rendőri úton fogjuk figyelemmel kísérni” – hangzott a szóvivő bejelentése. A Bundestag szociáldemokrata parlamenti frakciójának egyik tagja óva intett attól, hogy az emberek hozzászokjanak az efféle szolgáltatáshoz, ugyanis fokozódó nyomás nehezedne azokra, akik attól félnek, hogy embertársaik terhére lesznek.
Németországban azonban a Dignitas nem űz olyan tevékenységet, mint amilyet Svájcban, így semmiféle jogi alap sincs arra, hogy a törvényhozás betiltsa a kirendeltség működését. A kormány kezdeményezésére a Bundesratnak – a tartományok képviselőiből álló parlamenti felsőháznak – kellene megfelelő törvényről gondoskodnia. A jelenlegi nehéz belpolitikai helyzetben azonban a „kegyes halál” propagálóinak ettől nem kell tartaniuk.
origo.hu
Se pénz, se ház – Megszólalt az Origónak az életéért küzdő győri lottónyertes
