A fényképen egy szakállmuki. Ő néz rám, én nézek őrá. Jól kijövünk. A magam részéről szakállmukinak egyébiránt azt az embertípust szoktam hívni, amelyik korán kopaszodik, de a „felső tar” ellenpontjaként – mintegy dacreakció gyanánt – alul, állon annál bozontosabb.
A szakállmuki gyakorta szeplős, néha szemüveges, olykor vastag az ajka, s az sem ritka, hogy dohányzik, avagy egyéb drogokkal él, úgymint: marihuána, esetleg némi pia. Örök gyermek, egyidejűleg jó családapa is a szakállmuki a mászókapapa eresztésből, azaz fel lehet rá mászni, belé lehet csimpaszkodni, veszély nélkül ingerelhető és bosszantható. A szakállmuki jó szervező. Alapíthat rockbandát, lehet vezéregyéniség egy amatőr színjátszó körben, vezethet szakkört, a lényeg, hogy vagy plakátolni, vagy sátort verni kelljen. Hivatására nézve a hegymászótól a barlangászon át a tanárig terjed, s ha utóbbi, akkor még öregen is egész jól meg tudja játszani, hogy tulajdonképpen nem bácsi, hanem diák. A szakállmuki biztonságos. Elhiteti velünk, hogy nem is annyira rossz a gonosz.
Néz rám a fényképről egy szakállmuki. Tekintetünk találkozik. Én visszanézek, ő halott. Úgy hívják, hogy Bob Hunter. Ha nem szakállmuki volna, nos, akkor abból, hogy halott, automatikusan következne, hogy nem él, de mint szakállmukinál ez külön említést érdemel. Dupla sokk, hogy nem élő halott.
Bob Hunter, a szakállmuki egy vancouveri templom pincéjében barátjával, Ben Metcalffel megalapította a környezetvédelem első multinacionális nagyvállalatát, a Greenpeace-t. Ha mindez nem 1973-ban, hanem 1993-ban történik, akkor a világ minden valószínűség szerint egy szoftvercéggel volna gazdagabb, de a világ szerencséjére 1973-ban a templomokban és garázsokban környezetvédelmi világmozgalmat volt szokás alapítani és nem szoftvercéget. Bob Hunter 1973-tól 1977-ig bírta ki a maga által alapított mozgalom frontembereként, ez is sok idő, hisz a szervezetek általában arra valók, hogy alapítójuk előbb-utóbb szakítson velük. Hunter 1981-ben szakított a szerinte immár túlzottan is sikeres, így egyre kevésbé hiteles ökomonstrummal, hogy mindennemű kontroll és kötöttség nélkül íróként tudjon megnyilatkozni, továbbá mint a nagyobb siker ellen eleve védett Egész Föld Egyházának spiritus rectora. Mellesleg megkapta Kanada legmagasabb irodalmi kitüntetését, a főkormányzói díjat, neve hallatán – amely paradox módon „vadászt” jelent – mégis a bálnavadászat ellen kampányoló Rainbow Warrior hajó jut eszünkbe és nem a szépirodalom.
Bob Hunter kifelé élt. Másokért élt, ha lehet mondani, másokról szólt az egész élete. Mások problémáiról. A világ problémáiról. Saját életét alázatosan alárendelte a cethalak életének, a bálnák énekének, valamint az atomkísérletek és a szennyeződés elleni küzdelemnek, indulatnak. Mígnem homokszem került a megváltás gyönyörű gépezetébe, éspedig egy apró tumor. Tumor a dülmirigyen. Triviális baki, végzetes tévedés, hisz elvileg nem erről volt szó. Elvileg nem erről szólt. Elvileg másokról szólt, attól kezdve viszont menthetetlenül csak róla. Mint Mozarthoz a titokzatos látogató, egyszer csak bekopogott hozzá a saját élete – és a saját leselkedő, fenyegető halála. Micsoda inszinuáció. Micsoda méltánytalanság, micsoda megaláztatás, ahogy ma mondanák, mekkora szívás. Aki eddig a bálnákért aggódott, akit eddig a szent felelősség uralt, annak egy adott perctől kezdve azzal kell foglalkoznia, hogy jön-e a pisi. Világhírű embereknek amúgy sem szabadna urológiai megbetegedésben elpusztulniuk. A kozmikus egészségbiztosító legalább infarktusról gondoskodhatna számukra, ha már. Ha már valamely felsőbb akarat szerint vesszenek a jók, akkor Bob Hunter egyszer csak kapjon a szívéhez, forduljon le ültéből, ahogy illik, de ne szűkítse a lelkét vizeletsugárrá egy húgycsőben. A valóság ne legyen már ennyire naturális! Legyen biológiailag emelkedett.
Miért élünk? Meddig vagyunk felelősek mások életéért, a mindig másoké világért, s mennyiben vagyunk felelősek a saját életünkért, a saját kis külön bejáratú világunkért és halálunkért, amely meglehet, a másvilágba visz? És belenyugodhatunk-e a békébe akármikor?
Nem tudom, Bob Hunter miképp halt meg, méltósággal, nagy lélekkel-e, miképp Antall József, II. János Pál pápa vagy épp Knézy Jenő, avagy felháborodva, dacosan, elégedetlenül. Tudom viszont, hogy a baj, amely végül is elvitte, és az emberfölötti nagylétből bekényszerítette a személybe, más megváltóknak megoldandó probléma. Némely kutatók éppoly elszántan és kitartóan küzdenek a rák ellen, az ember életéért, amiként Bob Hunter küzdött a szigonyágyúk ellen, a bálnák életéért. Ami a személy számára sors, az a társadalom egészében olykor üdvössé válhat. Jó tudni, hogy ami egy bizonyos ember személyes sorsa, az akár probléma is lehet. Hogy valakinek a daganata egy kutatónak: közügy. Megoldandó gubanc. Egy egészséges rákkutatónak – mondjuk Eckhardt Sándornak – a rákról szól az egész élete. Bob Hunternak, míg el nem ragadta a baj, a bálnákról szólt a fél élete. Eckhardt Sándor megoldandó problémájaként mint Bob Hunter végzi az ember. Bob Hunter megoldandó problémájaként szigonyágyú végez a bálnával. Születünk, aminek születünk. Halunk, amiben halunk. Vagyok, aki vagyok. Ego sum. Kékbálna vagy beteg.
origo.hu
Nézőpont Intézet: Orbán Viktor csapdába csalta az ellenzéket
