Találkozás 2.

– Bocsánat, megengedi, hogy leüljek?
– Csak tessék. Amúgy mindjárt megyek, éppen elfogyott a madáreledelem.
– Látom, a galambokat eteti. Igazán megható.
– Ne tévessze meg a látszat! Minden madarat gyűlölök, főleg a galambokat. Olyan hülyék, hogy az már fáj.
– Komolyan mondja? Akkor miért eteti őket?
– Élvezem, ahogy verekednek az eleségért. Direkt szemenként dobom nekik a magot, hogy tépjék, tapossák egymást. Nézze, milyen szépen repkednek a tollak!
– Átérzem az örömét…
– Ugyan, ne udvariaskodjon! Ronda, agresszív alaknak tart.
– Nagyon téved! Elárulom, hogy én is az értelmetlen erőszaktól érzem jól magam.
– Na, ezt igazán örömmel hallom!
– A változatosság híve vagyok, de a madarak nem érdekelnek. Ellenben bármikor szívesen belerúgnék valakibe, csak úgy.
– Azt elhiszem! Hátulról becserkészni egy vénasszonyt, aztán durr bele a visszeres térdhajlatába. Az már valami! Tudja, sokszor álmodom, hogy hideg, őszi eső után belelökdösöm az embereket a pocsolyába, aztán a fejükre lépek. Az a baj, hogy gyáva vagyok megtenni. Gondolom, maga bátrabb nálam.
– Sajnos, én is inkább csak képzelődni szoktam, de még úgy is boldoggá tesz, ha fájdalmat okozhatok. Ön például rendkívül rokonszenves, mégis szívesen kitördelném a fogait. Vagy a körme alá fúrnék néhány fogpiszkálót. Állítólag nem valami kellemes.
– Hát, piszokul fájhat, az biztos. Ezek szerint ön inkább kínzáspárti?
– Nem állítanám. Azelőtt a sima verést részesítettem előnyben.
– Felnőtteket vert, vagy inkább gyerekeket?
– Minél fiatalabb valaki, annál jobb szívvel lehet ütni. Sokáig játszottam a gondolattal, hogy elkapok néhány büdös kölyköt a lépcsőházban, és szöges korbáccsal móresre tanítom őket. Szinte hallottam, ahogy suhog a szíjfonat, aztán lecsap a pattanásos bőrükre. Zene volt a füleimnek!
– Elárulom, hogy huszonhat évig dolgoztam ügyfélszolgálati irodán. Nálam ott kezdődött. Képzeljen egy októberi hétfő reggelt, hosszú sor a folyosón, foghíjas parketta, emberszag, székrecsegés, idegtépő zsongás… Ott jutott eszembe, hogy le kellene őket spriccelni sósavval.
– Szép gondolat…
– Rá akartam beszélni a főnökömet, hogy ha nem is naponta, de legalább minden héten egyszer sósavazzuk le őket. Vettem hozzá háti permetezőt a gazdaboltban. Erre elküldtek betegállományba, aztán huss, lapátra tettek.
– Hasonlóan jártam én is.
– Szintén ügyfélszolgálati irodában dolgozott?
– Á, dehogy. Hosszú ideig mozigépészkedtem, aztán elmendtem iskolai büfésnek, hogy végre napfényt is lássak. Elhibázott döntés volt. Ó, micsoda megkönnyebbülést éreztem, amikor délután a kölykök végre hazatakarodtak! Bebújtam a raktárba a joghurtosrekeszek közé, és rázott a sírás. Ez így nem is pontos. Üvöltve bőgtem, és közben a falba vertem a fejemet. Így talált rám egyszer az igazgató.
– Nem irigylem, kínos lehetett!
– Örökké öltönyben járt, azért is gyűlöltem. Előkaptam egy rúd téliszalámit, azt képzeltem, hogy ólomcső. Ütöttem a fejét, mint a záporeső. Képzelje, bemenekült a női vécébe, és fejhangon jajveszékelt.
– Szép kis botrány! Kirúgták?
– Mint a huzat! Na, adjon néhány szem magot, én is szórok ezeknek a dögöknek.
– Fogja, itt a zacskó, amúgy is mennem kell. Nincs kedve holnap is eljönni? Még sok a mesélnivalóm.
– Bőven van nekem is, gondolhatja! Itt leszek, uram, persze, hogy itt leszek!