Olyan könyvet forgathat az olvasó, amelyet csak igen nehezen lehet komolyan venni. Gyurcsány Ferenc még hivatalban lévő miniszterelnök Útközben című kötete mégis olyan munka, amelyet illik nagyon komolyan venni. Maga a mágnás-miniszterelnök ugyanis olyan gondolatokat vetett papírra, amelyek árulkodóak személyes ambícióit illetően. Hogy jó-e ez Gyurcsány Ferencnek, s az alásorakozó MSZP-nek? Szerfelett kétséges. Úgy is fogalmazhatunk: ha kis szerencséje van a kormányfőnek, kevesen olvassák el a könyvet a megvétel után. Amire minden esélye meg is van. Az értelmiségnek azt a részét, amely üzletszerű hízelgésre adta fejét, nemigen kell meggyőznie politikai credójának követéséről. A jobboldali szimpatizánsok nem túl valószínű, hogy elolvassák. Azokról a tömegekről pedig, amelyeket bizonytalan szavazókként szoktak aposztrofálni a közvélemény-kutatások, nehezen tételezhető fel, hogy hosszú őszi estéken falni fogják a langyos konvektor kellemes közelében lehalkítva az éppen esedékes kibeszélő- vagy valóságshow-t.
Holott az Útközben olyan írásgyűjtemény, amelyet mindenkinek melegen a figyelmébe ajánlunk, s szinte kötelező olvasmányként, mintegy orvosi receptre írnánk föl a társadalomnak. Főként akkor, ha – mint ahogy ezt egyes elemzők valószínűsítik – a szocialista párt hiányzó választási programjaként fog funkcionálni a jövőben. A szerző szándékaival ellentétesen mégiscsak tartalmazza mindazon elemeket, amelyek miatt joggal tart a társadalom nagy része a balliberális kormányzat további regnálásától.
De menjünk csak sorjában! Állítólag már nem szorítja össze a magyar társadalom gyomrát, ha a Kádár-rendszer diktatúráját idézi föl valaki. Szó se róla, a most tárgyalt könyv is megtesz mindent, hogy ez az elhülyülés általánossá váljon, ám az emberek mégiscsak érzékenyek arra, ha ugyanazt a fenyegető frazeológiát tapasztalják, mint a szovjet hódoltság alatt. Ha az amúgy dilettáns történelmi mellékzöngéjű fejtegetéseket olvassuk, az a kellemetlen benyomásunk támad, mintha egy nyolcvanas évekbeli politikai brosúrát kapnánk kézbe. Mondja majd persze erre a mamelukmédia, hogy nem a múlt, hanem a jövőkép lehet a fontos egy politikus gondolataiban. Csakhogy Gyurcsánynak és a hozzá hasonlóan domesztikálódott rétegnek kell a legjobban tudnia, hogy a marxista-leninista ideológiában milyen fontos az alap és felépítmény egymásra épülése. Ha az alap, a történeti-gazdasági eszmefuttatás sok sebből vérzik, a belőle kibontandó ideológiai felépítmény, maga a gondolatrendszer is kártyavárként omlik össze. A mostani kormányfő feltűnően lágy húrokat penget, ha a Kádár-rendszerről van szó, a Rákosi-rendszernek is szinte feloldozást ad azzal, hogy a szovjet megszállás alatt nem volt mozgástere. Vagyis – hogy megint a tudományos szocializmus terminológiájával éljünk. „történelmi szükségszerűség” volt a pártállami totalitárius rezsim. Egészen más már a helyzet a XX. század polgári, illetve jobboldali kormányzataival. Éppúgy, mint a szovjet rendszer alatti történelemkönyvek, azt sugallja, mintha a második világháború világégéséről, a német náci bűnökről is a Horthy-rendszer, végső soron a történelmi jobboldal tehetett volna. Egyetlen szót sem ejt arról, hogy a pártállami időkben nem csupán kitelepítésekkel éltek, hanem meg is akartak egész történelmi osztályokat semmisíteni, s a terror minden politikai ellenfelet, így a lenini út akadályát képező szociáldemokratákat is sújtotta. A sulykolt prekoncepció természetesen nyilvánvaló: a mai polgári oldal és a nacionalista, sőt fasiszta múlt közötti jogfolytonosság megteremtése. Biztatjuk mindazon mazochistákat, akik elolvassák a könyvet, vessék össze, milyen kitételek, jelzők kísérik a jelen jobboldalának tevékenységét, s milyen eufemisztikus megjelölések a Rákosi- és főként a Kádár-rendszer rémisztő cselekedeteit. Az eredmény tanulságos lesz: a jelenlegi ellenzéki erők húzzák a jóval rövidebbet az abszurd Gyurcsány-féle összehasonlításban.
Vitatkozunk azokkal, akik azt sejtetik, hátha nem is Gyurcsány írta a könyvet. Nézetünk szerint nagyon is hasonlít a szöveg stílusa azokhoz a dagályos megszólalásaihoz, amikkel a parlamentben és kevés számú érdeklődőt vonzó nyilvános fellépésein beszél a milliárdos. Emlékezhetünk, menynyire tragikomikus, kegyeletsértő volt, amikor „Imre, te hogy csinálnád?” felütéssel szónokolt az 1956-os mártír miniszterelnök szobránál. Nos, a könyvben található „a rendszerváltás láza hamar kihűlt”, és más hasonló borzalmas, képzavaros mondatok valószínűsítik, hogy komolyabb írástudó ember nem látta a dolgozatot. Erre utalnak az olyan orbitális kronológiai melléfogások is, mint hogy szerinte a Demokratikus Charta a Csurka-dolgozatot követő félelem hatására szerveződött. Okkal feltételezzük, hogy amennyiben Gyurcsány megmutatja írásmunkáját egy jobb memóriájú szakembernek, az figyelmezteti, hogy a híres-neves Csurka-cikk 1992 késő nyarán született, a chartamozgalom – amely az addig színleg antikommunista SZDSZ és a posztkommunista MSZP öszszeboronálására volt hivatott – 1991 őszétől öltötte föl a harci mundért. További ordas hiányosság, amire egy valamirevaló politológus bizton figyelmeztette volna az alaptalanul szociáldemokrataságával hencegő milliárdost: bár lépten-nyomon a modern szociáldemokrácia alapértékeire hivatkozik Gyurcsány, egyetlenegy magyar szociáldemokrata politikus nevét nem említi a százharmincvalahány oldalon. Az önleleplezően komikus hiány oly mértékben szemet szúró, hogy Tamás Gáspár Miklós filozófus is szóvá tette kritikájában – amit szintén nem fognak berámázni a Gyurcsány-kastély falán. Számunkra mindez nem volt cseppet sem meglepő. Út a banán-szociáldemokráciába című cikkünkben már két és fél éve megírtuk, hogy a Köztársaság téren a szociáldemokrata hagyományokról szóló konferencián jó három óra is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az MSZP-s politikusok akár egyetlen híres szocdem politikus nevét kiejtsék Kéthly Annától Peyer Károlyig. Az akkoriban még csak kormányfői kabinetfőnökként fungáló Gyurcsány már akkor sem tette meg ezt. Könyve elolvasása után erős a gyanúnk, hogy a történelmi ismerethiány gátolja a miniszterelnököt és pártját a nevek említésében. Egy helyütt azt is írja: a baloldal Magyarországon csak az utóbbi tizenöt évben változott radikálisan. Ez szintén olyan momentum, amit egy élesebb szemű politológus kihúz a fejezetből. Így tudniillik maga a pártideológusi szerepben tetszelgő politikus ismeri el, hogy Kun Bélától Rákosi Mátyáson és Kádár Jánoson keresztül a kontinuitás jellemzi a hazai baloldalt. Tehát Gyurcsány kommunistázott? Úgy tűnik, igen. Arra viszont már nem futotta az erejéből, hogy állítólagos gazdasági szakember létére a gazdaságról többet préseljen ki magából, mint írd és mondd fél (!) oldalt, a vidékfejlesztésről pedig egyetlen oldalt. A romák problémáiról is csupán két rövid és tartalmatlan utalás szól. S hol marad a kultúra? Kultúráról pedig szó se essék – lehetett volna az egyik mellékmottója a könyvnek. De hiába keressük a hogyanokat is a kötetben, mert az talán édeskevés, hogy valaki jó országot akar, ha az eszközöket nem jelöli meg.
Sokan megkönnyebbültek, amikor augusztus 20-án Gyurcsány nem folytatta a színfalhasogató retorikát „István, te hogyan csinálnád?” fordulattal. Ismerve viszont a vörös csillaghoz fűződő pozitív érzelmeit, talán Kádár sírjához mégiscsak odalopakodik, s megkérdezi: János, te mit tennél?
Mindennapos kézikönyvnek is ajánlható a Századvég Alapítvány vaskos kötete a Gyurcsány-kormány ténykedésének egy esztendejéről. Ez még akkor is igaz, ha kénytelenek vagyunk leszögezni: a tanulmánykötet címe részben félrevezető. A jóléti rendszerváltás csődje hangzatos kitétellel akaratlanul is azt sejtetik a szerkesztők, mintha lett volna jóléti rendszerváltás, csupán az lenne a gond vele, hogy később becsődölt. A Gazsó Tibor és Stumpf István által szerkesztett könyv tényei azonban már eloszlatják a cím keltette bizonytalanságot. Nem csupán kezünkbe véve tűnik súlyosnak a hétszázötven oldalas kötet, a benne foglaltak még sokkalta súlyosabb megállapításokat tartalmaznak.
Végül is van abban valami pozitívum, ha valaki egyetlen esztendő alatt annyit tevékenykedik, hogy képes – még ha kormányfőként is – ilyen sok muníciót szolgáltatni egy egész tudományos kutatócsoportnak. Kevésbé adhat viszont bizakodásra okot a milliárdos miniszterelnök számára az a körülmény, hogy munkásságának tényei és a leszűrt konklúziók már cseppet sem hízelgőek kormányzati teljesítményére nézve. Gyurcsánynak még kínosabb, hogy az elébünk tárt kép hallatlanul egzakt, mégis áttekinthetően, mintegy enciklopédiaszerűen foglalja össze a magát baloldaliként meghatározó kabinet országlásának konkrétumait. Bízvást állítható, nem ez lesz az a könyv, amit a mostani kormányfő dolgozószobája legszebb polcára fog elhelyezni. Nota bene: éppen azért nem lesz Gyurcsánynak és körének kedves olvasmánya, mert nélkülözi a szubjektív megközelítést. Vagyis nem egyfajta narratíva, hanem az adatok szenvtelen – ám korántsem olvasóellenesen unalmas – felsorolása.
A kormányzás tényei pedig engesztelhetetlen monotonsággal kopognak fejezetről fejezetre. Az oktatási anomáliáktól az informatikai tárca visszaélésein keresztül a Belügyminisztérium kínos bénázásáig vagy a gazdasági miniszter mosolyfakasztó dilettantizmusáig, így egy nagy bokrétába kötve a konkrétumok még plasztikusabban tárulnak elénk, mint az eltelt év mindennapi hírdömpingjében. S ezen a szükségszerűen terjedelmes tudományos hibajegyzéken akár jót derülni is támadhatna kedvünk, ha éppen nem Magyarországról lenne szó. A Századvég egzakt elemzése nyomán kibomlik az a „kaparj kurta, magadnak lesz” végtelenül egoista szemlélete, ami a kvázi kormányzási interregnumot eredményezi. Jól jellemezte Stumpf István, a Századvég Alapítvány elnöke a múltkori Polgári Gondolán az MSZP–SZDSZ-t, amikor felidézte Gyurcsány Ferenc egyik freudi fordulatát. Az akkor újsütetű kormányfő ugyanis azt mondta, hogy míg a liberálisok utálják az államot, a konzervatívok szeretik az államot, ők, szocialisták használni fogják az államot. Stumpf rezignáltan vonja le a konzekvenciát: valóban, használják az államot, s igen súlyos károkat okoznak ezzel a használattal. Hozzáfűzhetjük: van egy politikamentes dimenziója az iménti komoly kérdésnek. A tanulmánykötet értéke, hogy rávilágít: nem jobb- vagy baloldaliság kérdése az állam működésének megítélése. Nem mindegy, nem csupán nyelvtani ragok kérdése ugyanis, hogy valaki az államnak használ vagy az államot használja. Rossz emlékezetű Kádár János mondta egyik legutolsó szereplésekor: „szocializmust, jjol (sic!) működő szocializmust akarunk felépíteni”. A „jjol” működő szocializmus aztán a pártfőtitkár beszéde után nem sokkal összeomlott, a szemlélet azonban a még tehetségtelenebb utódok, epigonok jóvoltából a nyakunkon maradt. Gyurcsány, Kóka és a többiek se jól működő szocialista politikát, se jól működő államot nem tudnak produkálni. Az amúgy is sok szakember szerint cezaromán hajlandóságú mágnás-miniszterelnök talán megirigyelte XIV. Lajost, aki azt mondta, „Az állam én vagyok”, ezért szinte kizárólag önépítésre használja a kormányfői stallumot. Az értékelő kötetből azonban az is kiderül: valószínűbb, hogy még saját céljaikra sem tudják felhasználni az államot a szakmai kvalitások hiányában. Az is kiviláglik viszont, hogy paradox módon éppen azért tudták eddig úgy-ahogy megúszni a sorozatos ballépéseiket, mert a rossz döntések szövevényét szinte képtelenség lajstromba venni. Természetesen ehhez szükségeltetik egy olyan médiakörnyezet is, amely túlnyomórészt hallatlanul elnézően, szervilisen viszonyul a jelenlegi kormányhoz. Hogy a saját maguk által gyártott szakzsargont ismét kölcsönvegyük, használják a médiát is.
Az egyik fejezet behatóan tárgyalja a jelenséget, s megállapítja, hogy Gyurcsányék maximálisan magukévá tették azt a metódust, hogy nem az igazságtartalom számít, hanem az, mennyiszer hallják az emberek, illetve mekkora médiafelületet kötnek le az ő híreik. Ezért is tehetik meg, hogy az ellenségképet mintegy kormányzáspótlékként használják. Míg a Fideszt vádolják árnyékállam építésével, ők a klientúra kiépítésével valóban megvalósítják azt. Gyurcsány pártján és a kormányon belül valóságos kettős hatalmat alakított ki – mutatják ki a szerzők, látensen utalva az úgynevezett nagy októberi szocialista forradalomból ismert kettős hatalom intézményére. Mivel nem vagy alig tudnak pozitívumot felmutatni regnálásuk alatt, az ellenségkép a polgári oldal, s az úgymond „ellenzék vezérével” szemben létérdekük. Magyarán: nincs más választásuk. Csakhogy a társadalom mindinkább érzi a tettek és a sikerpropaganda között húzódó hatalmas szakadékot. Annál is inkább igaz ez a megállapítás, mert a társadalom egyre növekvő részét fordítják magukkal szembe. A szakapparátusban a közigazgatási szakembereket az ad hoc jellegű ukázokkal, száz lépésekkel és más illogikus feladatokkal elbizonytalanították, s valójában nincs a társadalomnak olyan szegmense, amelyet ne érintettek volna érzékenyen a suta kormányzati döntések. Megjelentek azok a címkézések is, amelyekről azt hittük, hogy egy demokráciában a történelem lomtárába kerültek. Azok a hivatalnokok, akik nem tudják a zavaros utasításokat teljesíteni, számolhatnak azzal, hogy szabotázzsal vádoltatnak meg, a reális helyzetértékelések, nyilatkozatok pedig a rémhírterjesztés stigmáját vonják maguk után. Mindez alkalmas a félelem légkörének kialakítására, maguk a megbélyegző vádak pedig nem is a Kádár-, hanem főként a Rákosi-éra szlogenszótárát elevenítik föl.
A kampánykormányzás persze azért tűnik célszerűnek, mert elfedi, hogy míg a messzi távoli jövőről ígéretdömping zúdul az emberekre, a jelen idejű feladatokról makacsul hallgat a mostani kormányfő. De Stumpf Istvánék elemzése mást is megvilágít: még saját normáikat is megsértik, a súlyos gondokat áthárítják a jövőre, s a következő kormányzatot több mint kétezermilliárd forinttal terhelik meg. Ezzel viszont avítt, különösen rossz reminiszcenciákat keltő politikát folytatnak. Valójában ugyanis a Kádár-rezsim eladósító gyakorlatát követik. Emlékezhetünk rá, már az egykori MSZMP-pártfőtitkár is úgy reagált a horribilis államadósság miatt aggódó hangokra: Ne törődjenek maguk azzal. Nem véletlen, hogy kimondják a szerzők: a populista Gyurcsány-kormány valójában a „folytatólagosan elkövetett közösség megtévesztése” tényállását valósítja meg. Lehet, hogy a kádári kézi vezérléses módszer mellé a politikus példaképei sorába fölvette XV. Lajost is? Aki egy mondásáról vált ismertté: Utánam az özönvíz.
origo.hu
Szentkirályi Alexandra: Karácsony Gergely vett egy szeméttelepet 50 milliárdért, és most panaszkodik
